Csendes éj – Baán Izsák OSB írása

Nézőpont – 2020. december 24., csütörtök | 16:00

A szerző bencés szerzetes, bakonybéli perjel.

„Mikor mély csend borult mindenre, s az éjszaka sietős útja felén tartott, mindenható Igéje, mint harcos, leszállt az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén.” (Bölcs 18,14–15)

A karácsonyi éjszaka mély csendje meghívást hordoz.

Valahol a lázas készület napjainak fáradsága és a meghitt, közös étkezésekben gazdag családi együttlétek között félúton, az éjféli misére menet, ott, a templomban vagy onnan hazafelé jövet a néma éjszaka megérint, és a titok felé szólít.

A csend az eljövendő világ misztériuma. A szavak a jelen világ eszközei”

– mondja Szír Szent Izsák, s a találkozás a közénk érkező Gyermekkel valóban az eljövendő világ, Isten örök velünk léte felé indít minket. Csendből a csendbe, hétköznapi csendjeinkből Isten ünnepi csendjébe kapunk meghívást. Arra, hogy engedjük alakítani és oldani mindennapi csendjeinket a karácsonyi éjszaka titkában.

A hétköznapokban gyakran megélt csendünk a feszült, belső hangokkal teli hallgatás. Egy összeszólalkozás vagy veszekedés után, egy számunkra nehéz élethelyzetben elnémulunk, a veszteség, a fájdalom, a mellőzöttség hallgataggá tesz bennünket, miközben gondolatainkban cikáznak a minket önmagunkba záró szavak és monológok. Gyakran ez a „félig mély csönd és félig lárma”, ez a sértődött hallgatás jellemzi az imádságunkat is. Nehézségeink, személyes tragédiáink, veszteségeink miatt sokszor évekre elnémulunk az igazságtalannak, érthetetlennek vagy tehetetlennek megélt Isten előtt.

A jászolban némán fekvő Jézus azonban „Dávid kulcsa” (Jel 3,7), aki megnyitni, oldani jön.

Ő az Istennel való kiengesztelődésünk, aki fölött az angyalok békességet hirdettek azoknak, akik a földön a sérelmeiket elengedve megnyílnak szeretete előtt.

Hétköznapjaink másik csendje a süket csend. Amikor azt tapasztaljuk, hogy senki sem hallja a hangunkat, hogy kéréseinkre és kérdéseinkre nem érkezik válasz. A magányosan és elhagyatva élők tévézúgással tompított csendje, a kezelésre váró betegek rezignált hallgatása, a kórházban haldoklók „kockacsendje” ez, kiüresedett imádságaink csendje, melyben kételyeink és félelmeink szólnak a legerősebben, mély vágyaink, melyeket mintha semmi és senki nem tudna betölteni. S ebben a néma elhagyatottságunkban talál meg minket karácsony éjjelén az angyalok felhívása, mely mintegy visszhangként annyiszor elhangzik majd Jézus szájából az evangéliumokban: „Ne féljetek!” (Lk 2,10)

A válaszra váró, süket csendünkben a néma Ige közel jön, és létével, születésével, közelségével áthív bennünket egy másik csendbe.

Emmánuel, a velünk lévő Isten beszédes csendjébe, ahol az Atya öröktől mondja a Fiúnak és őbenne nekünk is: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged.” (Zsolt 2,7; Zsid 1,5)

De vannak persze szép csendjeink is. Ezek a megélt és megosztott élet csendes pillanatai, a szeretetben megtalált összetartozás ragyogó csendje. Az egymást hosszasan csodáló szerelmesek hallgatása, akiknek már nem kellenek a szavak, hogy elmondják, ami közöttük van, „se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér”. Az alvó gyermeke fölött virrasztó szülő beteljesedett csendje, melyben a kialvatlanság ellenére is hálát adva ünnepli az ajándékba kapott életet. Az egymás mellett szeretetben megöregedett párok hallgatag összenézése, melyben az elfogadás és a megelégedés szavak nélküli üzenete olvasható. Az összetartozásnak, a növekvő életnek ezekből a csendjeiből már könnyebb átlépni a szenteste csendes éjébe, és szemlélni, ahogy a jászolban fekvő, közénk született Isten megosztja velünk egész emberségünket, megnyitva előttünk az utat arra, hogy örökre hozzá tartozzunk és vele legyünk.

Ha hétköznapi csendjeinkből át tudunk lépni a karácsony ünnepi csendjébe, akkor egy újabb út nyílik meg előttünk.

Az égből leszállt mindenható Igét szemlélve és befogadva lehetőségünk van belépni, belehallgatni Isten beszédes csendjébe.

Amint a csillag vezette a bölcseket, úgy vezet minket is a Lélek a mélyülő, egyre belsőbbé váló csendben Isten és megváltásának titka felé. Ezt az utat így írja le Szír Szent Izsák, a csendes imádság egyik legkiválóbb mestere: „Mindennél jobban szeresd a csendet, mert olyan gyümölcshöz vezet el téged, amit a nyelv nem tud kifejezni. Mindenekelőtt igyekezzünk hallgatni. Így létrejön bennünk, ami elvezet a csendhez. Akkor Isten megadja neked mindazt, ami a csendben születik. Ha erre törekedve élsz, nem is tudom elmondani, mekkora fény ragyog fel benned!”

Az első lépés tehát a hallgatás, a fizikai csend. Ez ma nem csak a beszédtől való tartózkodást jelenti.

Okoseszközeinken bármikor megtalálhat bennünket a szavak – legtöbbször a hiábavaló szavak – áradata, s az egy dologra, az Igére figyelő hallgatásunkat véletlenszerűen töri meg és szórja szét a virtuális világból érkező üzenetek, értesítések sokasága.

A szent éjszaka ünnepi csendje meghív minket arra, hogy eszköztelenül (okoseszköztelenül) közeledjünk az egyetlen Igéhez, magunk mögött hagyva a kimondott és leírt emberi szavak álbiztonságot adó, időrabló világát.

A karácsonyi ünnepléshez az Istennek adott igazi csend legalább annyira hozzátartozik, mint a karácsonyfa, a beigli és a családi ebéd.

Az odaadó hallgatásban azután megszületik bennünk az, ami elvezet a belső csendhez. Ez a második lépés azonban nem mindig küzdelem nélkül való. A külső hangok elhalkulásával párhuzamosan felerősödnek a belső zavaró hangok, vágyaink, félelmeink, terveink, gondolataink lelki zajai. Ha keresztül akarunk jutni ezen a sűrű bozóton, akkor figyelmünket újra és újra vissza kell irányítanunk arra, akihez tartunk, belekapaszkodva a hozzánk közel jövő, mindenható Igébe.

Egy-egy zsoltárverset, az evangélium mondatait vagy egyszerűen csak Jézus, az Emmánuel nevét ismételgetve, figyelmünket kitartóan hozzá láncolva csendesednek ezer felé cikázó gondolataink, és a bennünk is megtestesülni vágyó Ige szemlélésében megmaradva egyre inkább készen állunk a találkozásra ővele.

Mert a lelket ez a belső összeszedettség, ez a szenvedélyektől szabad belső csend teszi képessé arra, hogy mint egy előkészített jászol, befogadja, ajándék gyanánt elfogadja azt, ami vagy aki az örök csendben születik. A belső ima kivételes pillanatai ezek, az ajándékba kapott közelség mindent átalakító megtapasztalása, amikor törekvéseink, erőfeszítéseink átadják a helyüket a csodálatnak és az imádás belső magatartásának. Ez az a tapasztalat, amely a Jézussal való találkozáson keresztül mintegy bepillantást enged a Szentháromság életébe. Kalauzunk ezen a belső úton Szír Szent Izsák. Ő így beszél erről: „A lelki imában már nem imádkozik sem a lélek, sem az értelem, sem a testi érzékek, s nincs alávetve az akaratnak sem. Hanem miközben minden nyugalomban van, a Szentlélek beteljesíti benne saját akaratát, s ebben már nincsen imádság, hanem csend van. Ez az a testetlen liturgia, melyet a mennyei előképek szerint a szentek ünnepelnek a földön és az égben.”

A hétköznapi csendjeinktől az örök liturgiáig, az angyalok énekéig, az Atya szívéig tartó, e néhány bekezdésben felvázolt út a valóságban legalább olyan hosszú, és olyan kihívásokkal teli, mint a napkeleti bölcsek betlehemi utazása: nem járható be néhány perc alatt.

De a karácsony éjszaka ünnepi csöndjében előttünk is felragyog a csillag, amely szelíd fényével hívogat csendből a csendbe, reménnyel tölt el, a lehetséges találkozás reményével, és utat mutat az ünnepi időben, akárcsak a mindennapokban, csendes imádságunk belső zarándokútján.

Befejezésül és útravalóul karácsonyi szemlélődő utunkhoz álljanak itt Romano Guardini szavai, melyek találóan felelnek Szent Izsák gondolataira, és erőt adnak ahhoz, hogy a bajba jutott világban világosságot keresve merjük átadni magunkat a csend erejének: „A nagy dolgok csendben történnek. Nem külső események zajában és hivalkodásában, hanem a belső látás tisztaságában, az elhatározás halk megmozdulásában, a csendes alázatban és önlegyőzésben: Mikor a szeretet megérinti a szívet, tettre szólítja a lélek szabadságát és alkotással termékenyíti meg méhét. A csendes hatalmak az igazán erősek. Irányítsuk most figyelmünket minden esemény közül a legcsöndesebbre. Arra, amelynek csöndje Istentől ered, és visszaborzad minden erőszaktól.”

Baán Izsák OSB

Fotó: Szent Mauríciusz Monostor

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria