Dolhai Attila a műtéte előtt: Nem rejtegethetem a dolgokat a félelmeim miatt

Nézőpont – 2021. június 1., kedd | 20:54

A megfelelési kényszer elleni lázadásról, a međugorjei napba nézésről és a trianoni trauma feldolgozásáról is beszélgettünk Dolhai Attilával. A Jászai Mari-díjas színészt nemrégiben felkérték, hogy legyen az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hírnöke.

– Egy boldog színész ül velem szemben?

– Boldog színész vagyok. Pontosabban, boldog színész lehetnék…

– Itt jön az a bizonyos de?

– A pandémia megakadályozza ezt a boldogságot. A néhai osztályfőnökünktől, Kerényi Imrétől kapott útravaló jut gyakran az eszembe, aki azt mondta nekünk egy találkozón, ahol még nem tudtuk róla, hogy súlyos beteg:

„Ne legyenek boldogtalan színészek! Ha úgy érzik, hogy nem mennek jól a dolgaik, írjanak verset, dalokat, alkossanak vagy tanítsanak.”

– A boldog színész receptje ismert. Milyen a boldog emberé?

– Nagyon szerető közösségben élek a feleségemmel és a gyerekeimmel. Amikor a feleségemmel a kapcsolatunk elején jártunk, azt mondta, neki egy társra van szüksége. Ez nagyon megfogott. Nem gondoltam, hogy valaha ennyire nagy szükségem lesz egy társra, mint ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Most értettem meg igazán, hogy mire gondolt akkor. Hosszú érési folyamat vezetett el idáig. Ebben némileg hasonlít az utam a hithez való viszonyomhoz. Sokat birkóztam vele:

a színházi élet és a szüleimtől örökségként kapott vallásos élet ad egyfajta kettősséget, de csak egy életet élhetünk.

Rengeteget segített, hogy a szüleim megtanítottak hinni, megismertették a valláshoz tartozó szokásokat, amelyeket gyermekként nem is igazán fogtam fel. Megtanultam egy szertartást, a templomba járásét, ami később tartalommal töltődött fel és sok minden értelmet kapott benne.

– Mikor vált a tanulás tapasztalássá, hitélménnyé?

– Az első ilyen élményemet általános iskolás koromban éltem át. A szüleim jártak Međugorjében, és sokat beszéltek erről, ami kíváncsivá tett. Ráadásul felvetették, hogy elmehetnék én is iskolai időben a nagymamámmal egy zarándoklatra. Ez a lehetőség nagyon felvillanyozott. A családunkban nagy hagyománya volt a búcsújáró helyek felkeresésének, sokat jártunk Máriabesnyőre, Máriapócsra, a zarándoklat élménye tehát nem volt idegen, de az, hogy elmehettem egy másik országba, különleges dolog volt számomra. Olyan fiatalokról hallhattam, találkozhattam is velük, akik jelenéseket éltek át, és kapcsolatba kerültek Istennel, Máriával.

Ma is jól emlékszem, hogy amikor mentünk Međugorjébe, végig sasoltam a napot. Azt mondták, hogy ez az egyetlen hely a világon, ahol belenézhetek a napba.

Az életemben nincs olyan határvonal, hogy az volt a nagy megvilágosodás. Sok élmény, megismerés, kihívás, nehézség és a szüleim segítő keze, tanácsa, amikor imádkozni küldtek és bátorítottak: „Bízd rá magad a Jóistenre!”, formálták a hitemet. Ezt az örökséget próbálom a gyerekeimnek átadni.

– Sok katolikus családban a legnagyobb jószándék, törekvés ellenére sem sikerül a fiatalokat rávenni egy ilyen örökség átvételére. Sőt, gyakori, hogy teljesen elszakadnak a templomi közösségüktől.

– Amikor a lázadó korszakainkat éljük, nem feltétlenül ezek azok a hangok, amiket meghallunk. Akkor figyelünk ezekre, amikor elbizonytalanodunk, félünk.

A szüleim főleg a hagyományokon keresztül kapcsoltak össze a vallással. Mi a feleségemmel arra törekszünk, hogy tartalommal is megtöltsük ezt az örökséget a gyermekeink számára.

Gyerekként befeszültünk attól, hogy vasárnap, amikor A Tenkes kapitánya volt a televízióban, nekünk templomba kellett mennünk. Ezt kellett tennünk, és kész. Utólag örülök, hogy mentünk. A gyerekeinkkel az ilyen helyzeteket, amelyek feszültséget okoznak számukra, megbeszéljük. Sorra vesszük, hogy mi az – egy sikeres dolgozat, felelet stb. – amiért köszönettel tartoznak, megkérdezzük, szeretnének-e támogatást kérni egy nehéz feladat megoldásához. Arra törekszünk, hogy ne a kötelező jellegét éljék meg a misére járásnak.

– Szerdán műtik. Betér még előtte a templomba?

– Imádkozni fogok otthon. Gyóntam, két atyától kaptam útravalót vasárnap. Készen állok. A következő hat hétben a korábban elmaradt fellépéseim pótlását terveztük. Nemcsak a részemről, hanem a közönség részéről is van igény a találkozásra, hiszen sokan vettek jegyet és készülnek a koncertekre. Őket szeretném tényszerűen tájékoztatni, hogy nem arról van szó, hogy egy kicsit megfáztam, hanem egy polipot kell eltávolítani a hangszálamról. Az orvosi protokoll alapján tudom ennyire pontosan, hogy hat hét múlva, a gyógyulás és a felkészülés után térhetek majd vissza a színpadra Simonpusztán, aztán Balatonfüreden. Utána sok István, a király koncertre készülünk Feke Pál rendezésében, többek között Székesfehérváron, Szolnokon.

Nem szeretném, ha találgatások indulnának a lemondott koncertek kapcsán, annyit kérek: gondoljanak rám szerdán, ha lehet!

– Mikor hallhatják az új lemeze, a Genezis anyagát a rajongók?

– Augusztus 1-jén lesz az album bemutató koncertje. A lemez már megjelent, de a járványhelyzet megakadályozta, hogy élőben megoszthassuk a közönséggel.

– Ez a lemez valójában egy zenés napló?

– Talán nem. Életérzések, amelyek felhalmozódtak bennem.

– A címe, Genezis ennél többre utal…

– Igen, ebből a szempontból valóban inkább egy napló. Ha egy kicsit bizonytalanok vagyunk, legyen szó a vallásunkról, életünkről, jó visszanyúlni az eredőhöz. A rockzene erősen a gyökereimhez tartozik. A legőszintébben ebben a műfajban tudok megnyilvánulni. A rock nem bírja el az őszintétlenséget, hogy mást mondj, mint amit gondolsz.

– Ez a legveszélyesebb szerepe, a rockeré?

– Nem tartom veszélyesnek, inkább felszabadítónak. A rockzenét a lázadás eszközeként használjuk a színpadon is.

– Önmaga, a döntései vagy a világ elleni lázad?

– A megfelelési kényszer elleni lázadás ez, amelyet az ember a pályája kezdetétől magára vesz, hogy színpadra mehessen. Ennek érdekében felveszünk köntösöket, és azzal szembesültem, hogy ezeket sok esetben részben vagy teljes egészében a sajátommá tudtam tenni. Rádöbbentem, hogy mostanra annyi mindent ki kell fejeznünk, amit mások akarnak, és közben háttérbe szorul az, amiért ezt az egészet elkezdtem, mert szerettem volna elmondani valamit, kifejezni magamból.

Ezeken a lemezeken azt tolmácsolom, amit gondolok, mások instrukciói nélkül, szabadon.

Kerényi Imrét idézném ismét: „rabságban a szabadság” – ez azt jelenti, hogy színészként kapunk egy keretrendszert, azon belül arra gondolhatunk, amire akarunk. Ám amikor már a gondolatainkat is bizonyos célok érdekében manipulálják, túl szűkké válnak számomra ezek a keretek. Kevésnek éreztem, hogy arra gondolhatok, amire akarok, el is akarom ezt mondani.

– Egy-egy szerep megformálása óhatatlanul beépül az ember gondolkodásába, hatással van a tetteire. Van olyan mondat bármelyik alakításából, amely Önnel maradt?

– Nem egy mondat jut eszembe, hanem inkább egy élmény. A Marica grófnő főpróbájának hetében hazamentem, és volt bennem egy konfliktus. Azt terveztem, hogy hazamegyek, kinyitok egy üveg bort, iszom egy pohárral és lefekszem aludni. Hazaértem, kinyitottam a bort. Éppen a II. János Pál pápáról szóló film második része ment a tévében és ottragadtam.

Nem vagyok egy sírós alkat, de megkönnyeztem.

Abban a pillanatban azt üzente számomra a film, hogy vállaljam fel, amit gondolok, és beszéljem meg a konfliktusaimat, nem rejtegethetem a dolgokat a félelmeim miatt.

– Ez motiválta akkor is, amikor belevágott a Szétszakítottak című alkotásba?

– Az Operett Színház meghirdetett egy pályázatot Trianon témájában. Bizonytalan voltam, hogy belefogjak, vagy sem, többen óvtak tőle, mondván, ez egy olyan kérdés, ami miatt majd kaphatok hideget-meleget. Ez volt a végső lökés: akkor ebbe bele kell állnom! A társadalom, amelyben élünk, tele van görcsökkel, félelmekkel, elfojtásokkal. Sok esetben a félelmeink irányítanak, nem engedik, hogy a másikkal kapcsolatba lépjünk. Ha kimondjuk, hogy Erdély, Trianon, Felvidék, akkor előjönnek azok az emlékek, amelyeket az iskolában tanultunk. Ezer tüskével érkezik a szocializációnk miatt a jelzés, bekapcsolt az öncenzúra: ez rossz, ezt nem szabad. Az emberek nem szeretnek arról beszélni, ha valami rossz történik velük, mert azt önmaguknak is nehéz feldolgozniuk. Ha beszélnek róla, akkor az a rossz van, ha hallgatnak, akkor nincs. Legalábbis úgy tesznek, mintha nem volna. Hasonlótól tartottam a műtétem kapcsán is, ezért nem akartam róla semmit mondani, hogy ne érezzem a sajnálatot. Azt tapasztaltam, minél inkább dramatizálunk egy helyzetet, az annál inkább félelmetessé válik.

Nem megúszható, hogy beszéljünk a traumáinkról! Ez lenne a cél Trianon kapcsán is: eljutni odáig, hogy úgy tudjunk beszélni róla, hogy ne féljünk attól, amit a másik mond, még akkor sem, ha mást gondol, mint mi.

– Az emberiség hajlamos minden kérdést jó és rossz, fekete és fehér viszonylatában, szélsőségesen értelmezni. Választásra kényszerít ez a gondolkodás és barát-ellenség táborokat hoz létre. A Szétszakítottak mintha ezt a keretrendszert igyekezne szétszakítani azáltal, hogy nem a döntéshozóknak, hanem azoknak a szemszögéből mutatja be Trianon hatását, akik elszenvedték ezeket a döntéseket.

– Mondd el, mi történt az első világháborúban és utána a nagyszüleiddel, elmondom, mi történt az enyéimmel. Megosztjuk az emlékeket, az érzéseinket. Trianon kapcsán nincs emocionális találkozásunk a témával, hanem csak adataink vannak elcsatolt területek nagyságáról és lakosságszámról. Az volt a vágyam, hogy legyen ilyen érzelmi kapcsunk. Találtunk egy történetet, Dér Zoltánét, aki egyetemistaként elmeséli egész családja szenvedéseit, akik kényszerűen átélték az üldözöttséget. Azt a kényszert, hogy vagy esküt tesznek, vagy menekülniük kell. A karantén idején kezdtünk neki a munkának, volt egy online olvasópróbánk. Soha nem felejtem el, volt egy nagy csönd a végén, és ez olyan beszédes volt. Ebben benne volt, hogy csináljuk! Mindenki kreatív volt, otthon forgatott a családtagjai segítségével. A bemutató is online térbe kényszerült. Azóta az Operett Színház Kiss B. Atilla főigazgató támogatásával a gondozásába vette a produkciót, Németh Ákos dramaturgot kérték fel, hogy írjon forgatókönyvet, Iványi Marcellt pedig a rendezésre. Kaptunk a Filmalaptól egy keretet, ha a pandémia engedi, forgathatunk.

– Óvták Trianon témájától. Nehéz volt társakat találnia az alkotáshoz?

– Sokat gondolkoztam arról, ki legyen a mű zeneszerzője. Számos fiatal kollégát megkerestem, de senki nem reagált a megkeresésre. Valaki ajánlott egy oldalt, ahová zeneszerzők töltik fel szerzeményeiket. Itt találtam rá Cári Tiborra. Ismeretlenül írtam neki, és elvállalta a feladatot.

– Mit formált át Önben ez a munka?

– Nem félek a témáról beszélni. Megkérdeztem erdélyi embereket is, akik azt mondták: függetlenek és boldogok szeretnének lenni. Ha nincs semmi felülről ráerőltetve egy közösségre, az egyénre, akkor boldogan nyitnak az emberek egymás felé. Azt is látjuk, hogy egy-egy népnek mennyi mindenen kell keresztülmennie, szenvednie, küzdenie a szabadságáért. Kár, hogy az emberekben van egyfajta uralkodási vágy, hogy egyik a másik fölé akar kerekedni. Trianonnak voltak előzményei és következményei, ahogy minden történelmi eseménynek.

Ha a rendezéskor nem az éppen győztes oldal érdekeinek a kiszolgálása lett volna a cél, hanem az emberek jóléte, a béke, akkor Apponyi Albert javaslata széles körű támogatásra találhatott volna.

Ő azt javasolta, tartsanak népszavazást, hogy mindenki oda tartozhasson, ahová akar. Számos fegyveres konfliktust elkerülhettünk volna, ha ezt megvalósítják, a háborúkat a félelmek generálják.

– Milyen volt a visszhangja a Szétszakítottaknak?

– Janza Kata hívott fel egy határon túli szereplése után, és arról mesélt, hogy miután látták a filmet az ottaniak, arról beszéltek, hogy ma is magyarnak érzik magukat. Örülnek, hogy végre nem a politikusokról, a döntéshozók pozitív, negatív ügyeiről szól valami, hanem róluk, emberekről, ahogy az ő őseik élték, ahogy ők élik meg ma is Trianon következményeit.

– Ahogy a példa mutatja, a művészetnek hatalmas ereje van egy trauma feldolgozásában. A művésznek pedig óriási felelőssége. Utóbbit hogyan éli meg annak kapcsán, hogy elfogadta, hogy az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnöke legyen.

– Nagy megtiszteltetésként élem meg a felkérést. Azt érzem, hogy végre helyére került hitem megvallása az életemben. Nem mondom, hogy nem volt bennem vívódás a szakmámból adódóan: szabad-e a vallási hovatartozásomról beszélni? Ha felvállalom, annak milyen következményei lesznek. Sosem titkoltam, hogy keresztény vagyok, az életemet is eszerint alakítom. Az utóbbi időben jellemzővé vált, hogy egyesek megkérdőjelezik a keresztény valláshoz tartozók jóságát, hitelességét. Az ateizmus világnézetté vált, felmerül a kérdés, hol tart az európai kultúrkör az elfogadás kérdésében, van-e vallásüldözés. Képesek vagyunk-e a vallásunk megélésének formáit elfogadni?

Nem felróható az új nemzedékeknek, hogy hagyományként nem örökölték a vallást vagy azt, hogy valamilyen transzcendentális létezéssel tudjanak kapcsolatot teremteni. Szerencsés vagyok, hogy nekem ez megadatott.

Pál Feri atya mondta a legutóbbi szentmisén: a küldetésünk, hogy tanúságtételként megosszuk a hitünket az emberekkel. Örülök, hogy elérkezett ez a pillanat, hogy ezt megtehetem.

Szerző: Sándor Csilla

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria