Egy papnak feladata, hogy atya legyen – Beszélgetés Makláry Ákos görögkatolikus pappal

– Kisgyermekként el kellett gyászolnia az édesapját.

– Édesapám nagyon fiatalon ment el. Én még óvodáskorú voltam akkor, de az a kevés emlékem, amit őrzök róla, nagyon meghatározó. Soha nem felejtem el, ahogyan ministráltam apukámnak, és felnéztem rá. Ha most papként jobbra és balra tekintek az oltárnál, átfut rajtam a gondolat, hogy milyennek láthatnak a ministránsok. Vajon eléggé összeszedett vagyok? Vajon látszik, hogy Istennel vagyok? Csak remélni merem, hogy igen.
Mindenkinek az életében vannak fontos regények, filmek. Nekem Szabó István Apa – Egy hit naplója (1966) című filmje jelentett sokat az elszakadás és a hiány feldolgozásának folyamatában. A történetben az elhunyt édesapa a fiában tovább éli az életét. Idővel a fiúnak le kell válnia az apjáról, de nem úgy, ahogyan általában mások válnak le a szüleikről. Ez az én esetemben is hasonlóan történt.

– Az, hogy görögkatolikus pap lett, arról tanúskodik, hogy erősen hatott az apai példa.

– Az indíttatást biztosan édesapámtól és a felmenőimtől kaptam. Később olyan papokat ismertem meg, akik megerősítették bennem, hogy papnak lenni jó. A kisgyerekkor és a fiatalkor során munkálta ki bennem a Jóisten az elhívatást.

– Milyen emléke van az édesapjáról?

– Egy szabolcsi kis faluban eszmélődtem, Máriapócshoz közel, Kislétán. Olykor nem kellett óvodába mennem, otthon maradhattam apukámmal. Érdekes, csak olyan emlékem van róla, hogy kettesben vagyok vele, pedig három nagyfiú után én voltam a kicsi, és van egy húgom is. Édesanyánk dolgozott, a testvéreim iskolában voltak. Apa ikont festett, az iroda, a dolgozószoba egyúttal festőműhely is volt. Egy alkotását egyszer véletlenül tönkretettem, nem tudtam, hogy rosszat csinálok. Ez nagyon rosszul esett neki.

– Hogyan tudott megküzdeni a hiányával?

– Mindenkinek, aki elveszít valakit, meg kell vívnia ezt a csatát. Nem lett nevelőapám vagy mostohaapám. Sokat jelentett, hogy voltak bátyáim, és a nagycsaládban férfirokonok. A bencés gimnáziumban is fiú- és férfiközeg vett körül. Mindez segített, de mindig is éreztem, és most is érzem apa hiányát.

A Jóisten sok mindent igyekszik kipótolni az életünkben, én úgy látom, hogy próbálja helyreállítani az egyensúlyt mély barátságokkal, mester–tanítvány kapcsolattal, atyai barátságokkal.

Ezek nagy értéket jelentenek számomra, ha nem is lehetnek egyenrangúak az apa közelségével. Az azonban alapélményem, hogy nem könnyű apa nélkül felnőni, kamasznak lenni.

Mindez különösen eszembe jut akkor, amikor társadalmi vita folyik arról, hogy kik fogadhatnak örökbe gyermeket. Egyedül élők vagy azonos nemű párok nem tudják megadni a gyermeknek azt, amit a családban a két szülő. Senki nem mondhatja, hogy jó szülő lesz egyedül vagy a vele azonos nemű párjával, mert a gyermekben örökké ott lesz az apa vagy az anya hiánya. Mivel magam is ezt tapasztaltam, fontosnak tartom, hogy mindenkinek legyen apja és anyja. Egyik szülő hiányát sem lehet pótolni, ezért senkinek sincs joga elvenni a gyermektől ezt a lehetőséget. A társadalom és mindannyiunk kötelessége védeni a gyermekeket ezen a téren.

– Az apaképünket sokan összefüggésbe hozzák az istenképünkkel. Tapasztalt ilyet?

– Nálam az apakép és az istenkép kölcsönösen élteti egymást. Amikor kis ministránsként felnéztem a liturgiát végző, imádkozó édesapámra, számomra az volt az istenkép. Miután elment, az istenkép hatott az apaképemre. A Jóisten velem van, ez soha nem volt kérdés. Hiába temettük el apukámat, nekem mindig megvolt vele a kapcsolatom, és ma is megvan. Az élő Isten nem engedte meghalni az apát.

– Ön hogyan vált apává, miként tette magáévá ezt az új identitást? Az első gyermekük születésével azonnal kialakult Önben a tudat, hogy mostantól édesapa?

– Amikor férj lettem, pap lettem, apa lettem, és elértem azt az életkort, amit apám megélhetett itt, a földön, úgy éreztem, hogy valamiképpen utolértem őt, fontos mérföldkőhöz érkeztem. Egy ismerősömmel, Nényei Gábornéval beszélgettünk egyszer az apává válás folyamatáról. Ő hét gyermek édesanyja. Elmesélte, hogy amikor az egyik fiának gyermeke született, a nászasszonnyal kitakarítottak, megfőztek, rendbe tették a lakást, hogy amikor a fiatalok a kisbabával hazatérnek, minden készen fogadja őket, aztán ott maradtak velük, és segítettek nekik. Talán a harmadik unokája születésekor jött rá arra, mennyivel jobb, ha ugyan előkészítenek mindent az újszülött érkezésére, de aztán kettesben hagyják a szülőket a gyermekükkel. Megértette, hogy a fia ebben a helyzetben döbbenhet rá arra, hogy a kismama és a pici rá vannak bízva, az élete mostantól a családja, és neki kell megvédenie őket, gondoskodnia róluk. A fiatal férjnek át kell éreznie, hogy immáron családapa, és az öröm felelősséggel is jár.

Ahogy minden apának, nekem is

meg kellett élnem azt a katarzist, hogy most már nem magam vagyok, hanem családban kell gondolkodnom, az én feladatom, hogy vezessem, fenntartsam és megvédjem ezt a családot.

Az én életemben is volt egy ilyen meghatározó pillanat. Az első gyermekünk nagyon korán született, sok komplikációval, és akkor minden kérdésessé vált. Azokban a nehéz órákban, a születése idején megígértem a Jóistennek, ha családos lehetek, mindent megteszek majd, hogy jó apa legyek. Kötöttünk egy szerződést, és ő megengedte, hogy családban élhessek…

– Nehézségeken mentek keresztül. Hogyan élték meg ezeket?

– Amikor váratlanul és hirtelen keresztet kap az ember, legyen az betegség vagy gyász, nem nagyon van ideje gondolkodni vagy nagyon kétségbe esni; tennie kell, amit tennie kell. Ebben a helyzetben nekünk is megvolt a magunk aktuális és következő napi feladata. Ez a bő két év elmélyítette a családon belüli kapcsolatainkat. A közös teherviselés nagyon összekovácsolt bennünket, megerősítette a házasságunkat, az apa–anya, gyermek–anya, gyermek–apa viszonyt.

– A nagylányuk születése után tizenkét évvel született meg a kisebbik lányuk.

– A feleségemmel nagycsaládot szerettünk volna. Sokszor nem értettem, a Jóisten miért ilyen nagy korkülönbséggel adta a két gyermeket, de ha így adta, akkor ennek értelme és célja van. Azt szoktuk mondani, hogy két egykénk van, így viszont mindkettejükre igazán oda tudtunk figyelni. Ahogy telt az idő, megértettük az isteni pedagógiát és az ebben rejlő, nekünk szóló lehetőséget.

– Van olyan élménye, amikor mélyen átélte, milyen jó apának lenni?

– Az, hogy apaként és anyaként nehéz volt az indulás, megerősítette bennünk, hogy a gyermekünket ajándékba kaptuk, de ne tartsuk magától értetődőnek, hogy minden rendben van, egészséges és szépen fejlődik. A nagylányom olyan ajándék, amiért küzdeni és harcolni kellett. A második gyermekünk születése merőben különbözött az elsőétől. Vele minden problémamentesen zajlott, jó kisbaba volt, a dédmamája úgy is hívta, hogy „kompakt baba”. Vele az ajándék ingyenességét éltük meg.

Lányos apaként boldog vagyok, mert az apa–lánya kapcsolatban nincs rivalizálás. Egy kamaszlány a mérkőzéseit is inkább az édesanyjával vívja. Apaként a lányaimmal a gyermekáldásnak jórészt a napos oldalát élem meg, rengeteg örömöm van az apa–lánya kapcsolatban. Fiatal szülőként annak idején megfogadtam, hogy sok időt fogok a gyermekeimmel tölteni, és a hobbim is ők lesznek. Ez többnyire sikerült, így is lett.

– Miben látja másnak az apaságot, mint az anyaságot?

– Egy anya egészen másképpen szeret, mint egy apa, de a kétféle szeretet kiegészíti egymást. Az anya olyannak fogadja el a gyermekét, amilyen. Az apa azonban a világba küldi a gyerekét, az életre neveli, és nem köti magához. Arra készíti fel, hogy önállóan tudjon élni, ehhez pedig elvárásokat támaszt a gyermekével szemben. Az ő szeretete túlmutat a gyermekkoron, irányt ad. Emlékszem, amikor egy apa a fia esküvőjén a pohárköszöntőben a következőket mondta: „Amit eddig elértél, azt az én hátamon érted el, lépcső voltam számodra; de most már csak korlát szeretnék lenni.” Egy apa akkor szereti jól a gyermekét, ha

nem magához köti, hanem elindítja az életbe, és mindig hazavárja. Milyen hiteles és mély jelentésű a tékozló fiú példázatának apaképe! Mindig hazajöhetsz hozzám, én mindig át foglak ölelni, a tékozlásodból hazatérve is.

– Mostanában jellemző az apákra az a válság, amit a hivatásuk és a családjuk összehangolásának képtelensége idéz elő. Ön hogyan vélekedik erről?

– Az apák ma túl vannak hajtva, rengeteg vélt vagy valós elvárásnak kell megfelelniük. Így a gyerekeik sokszor azt tapasztalják, hogy az erős példakép, mire hazajön, inkább egy kifacsart narancshoz hasonlít, és hétvégén sem jó zaklatni őt. A túlterheltség miatt gyakran nem tud megmutatkozni a családokban az apa jókedve, impulzív karaktere. Ez ellen küzdeni kell. A férfinak, aki házasságot köt, fő hivatása, hogy férj és apa legyen, minden más ezután jön. Ha valaki ezt kötelezőnek tartja magára nézve, akkor lehet, hogy nem lesz olyan sikeres és gazdag, de a családjában boldog lesz.

– Görögkatolikus pap és apa. Hogyan tudja megélni ezt a kettőt egy személyben?

– A papság hivatás, életmód, életvitel. Semmiképp sem szabad szétválasztanom a papságomat és a családapaságomat, a kettő együtt él bennem. Nem lehetek jó pap, ha elhanyagolom a családomat, és nem lehetek jó családapa, ha felületes pap vagyok. A pap ugyanakkor atya is, az atya karakter elválaszthatatlan a papságtól. Engem mindenki Ákos atyának hív, a nyolcvanéves néni is.

Papként úgy viszonyulunk a hívekhez, mint gyermekekhez, ami egyáltalán nem lekezelést, hanem elköteleződést és felelősséget jelent. Egy papnak feladata, hogy atya legyen.

Az atya és az apa szavak közötti árnyalatnyi különbséget nem intézhetjük el annyival, hogy az atya régies kifejezés, az apa meg új. Ez két lelki attitűdöt jelent, két szerepkört, ami összekapcsolódik.

Mivel van gyermekem, így mélyebben meg tudom élni ezt. Akkor is atya vagyok, amikor gyóntatok, hittanórát tartok vagy beteget látogatok. Hálát adok a Jóistennek, hogy apaként lehetek atya, pap. A kettő erősíti egymást, és számomra elválaszthatatlan egymástól. Akárhol szolgáltam, azt éltem meg, hogy a papot a hívek szeretete és tisztelete veszi körül. A gyermekeim látják, érzik ezt, ami őket is felemeli.

– Szent József alakja közel került Önhöz?

– Az első lányunk születésekor megérintett, hogy Józsefnek menekülnie kellett Egyiptomba, nagy felelősség volt a vállán, s az imádságban és az álomban kapott iránymutatást. Szent József meg sem szólal az evangéliumokban, mert a tettei beszélnek helyette: a jelenléte, a kiállása, az, ahogyan teszi a dolgát, és az, ahogyan döntött Szűz Mária és a gyermek Jézus mellett. A döntésképességében van valami nagyon férfias. Szent József évében fontos üzenet számomra, hogy merjünk dönteni, legyünk férfiak. Sokan nem mernek odaállni valami mellé, kiállni valamiért, hanem a „majd csak lesz valahogy” mentalitást képviselik. Egy nő viszont azt szereti, ha biztonságban érezheti magát a férfi mellett. Ha a feleség ezt megkapja – és itt nemcsak anyagi, hanem lelki, szellemi és érzelmi biztonságra is gondolok –, akkor a férj is megkapja mindazt, amit csak a feleség tud megadni neki. Kellenek a határozott férfiak a családban, de a társadalomnak is szüksége van vezető egyéniségekre, akik fel merik vállalni a véleményüket, a döntésüket.

– Hogyan telik egy napjuk?

– Sokan átélik, hogy nem tudnak átlagosnak mondható családi életet élni, kicsit mi is ilyenek vagyunk. Nem könnyű pap feleségének lenni, papcsaládban élni, de saját tapasztalatból mondom, hogy orvos férjének lenni sem az. A feleségem radiológus orvos. Rengeteget kell alkalmazkodnunk egymáshoz, így azon már régen túl vagyunk, hogy emiatt feszültség alakuljon ki közöttünk. Van, hogy a feleségemnek bent kell töltenie az éjszakát a klinikán. Ha sürgős eset miatt telefonon hívják, le kell ülnie a monitor elé, vagy be kell mennie a munkahelyére akár húsvétvasárnap is. A közösség, a barátok, a ministrálás és a kórus miatt nemcsak nekem, hanem a gyerekeknek is fontos a templom. Igyekszünk úgy beosztani az időt, hogy a szombati és a vasárnapi templomi és parókiális szolgálat mellett legyen közös szabadidőnk is.

– Mik a kedvenc közös elfoglaltságaik?

– Társasjátékozunk, filmet nézünk, barátokat látogatunk, kirándulunk, vagy elmegyünk egy szép helyre. Ha jó az idő, nagyon szeretünk csavarogni. Vannak kedvenc helyeink, nyáron például szívesen megyünk a hegyekbe és a horvát tengerpartra. De a túrázásnál is jobban szeretjük felfedezni a városokat, az épített örökséget. A csatangolások pedig maguktól megtelnek beszélgetéssel, tréfálkozással, viccelődéssel.

1992-ben halt meg Déri János publicista, riporter, nagyon fiatalon. Készítettek vele egy interjút, Halálom után felbontandó címmel. A félórás beszélgetésben megkérdezték tőle, mit tenne másként, ha újrakezdhetné. „Több időt töltenék a családommal” – ez volt az első, ami az eszébe jutott. Ezt a filmet minden fiatal családapának meg kellene néznie. Újra és újra őszintén meg kell kérdeznünk magunktól, vajon jó-e az a fontossági sorrend, ami szerint élünk. Ha igen, akkor nagy ajándék megélni az apaság-atyaság boldogságát.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott formában az Új Ember 2021. május 30-i számában jelent meg.