Egyet akartam az életemben: hogy pap legyek – Villanófényben Keresztes Andor máriagyűdi plébános

A papság gondolata már kisgyerekként megfogalmazódott benne. Volt előtte példa. Apai nagyszülei 1942–43-ban Bukovinából, Hadikfalváról menekültek el; két év délvidéki élet után telepedtek le a Tolna megyei Kisdorogon. A kitelepített falvak lakóit plébánosaik elkísérték: „Igazi jó pásztorok voltak. Nem hagyták magukra a népüket; nekik köszönhető, hogy otthonra leltünk a kitelepítésben. Kisdorogon jó volt a faluközösség. Plébánosunk negyvenöt éven át szolgált közöttünk. Vegyes volt a lakosság, székelyek, svábok, felvidékiek, más-más származás, de összeforrt közösség voltunk. Mindenkinek első helyen állt a templom és a közösségi élet. Mi, gyerekek otthonra leltünk a plébánián. És ebből a nyolcszáz lelkes faluból öt pap származott!” – tárja fel, honnan indult, és milyen példák formálták benne a követendő célt.

Mindössze tizenkét éves volt, amikor édesanyja egy reggel, munkába indulva összeesett, és meghalt. „Egy pillanat… és ennyi volt az élet. A szemem előtt történt, mégsem tudtam elhinni, sokáig hazavártam, vasárnap terítettem neki. A család lelke volt, egy csupa szív, szeretet asszony. A Jóistennel is összevesztem, lázadtam. Négy évvel később, minden előzmény nélkül, ugyanígy elveszítettem az édesapámat.”

Rövid időre, iskolái befejezéséig keresztszüleihez került. Mezőgazdasági szakiskolát végzett, állattenyésztő, állategészségőr lett, de közben már a papi hivatás felé tekingetett. Szalézi szerzetes pap került a plébániájukra, az ő hatására jelentkezett a rendbe. Már a közösségben élt, miközben a szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett, majd novícius lett. Pedagógiát tanult, kántorként, hitoktatóként kisegített a szalézi plébánián. Innen Budapestre, a Kalazantinumba került, hittudományt tanult. Két év után az örökfogadalom előtt állt. „Úgy éreztem, haza kell jönnöm. Megkerestem a Pécsi Egyházmegye püspökét, felajánlottam, ha kellek az egyházmegyébe, jövök. Így Pécsett fejeztem be a teológiai tanulmányaimat.”

2004-ben ünnepelte szentelését. Első állomása Szekszárd lett. Káplán volt a plébánián, mellette hat éven át prézes a Kolping iskolában. Innen Tolna városa következett. A plébános ellátta Bogyiszlót, Fácánkertet és Kakasdot. Ezt a nyolc évet követte Beremend és filiaként nyolc falu. Tolnából Baranyába, ismeretlen terepre került. „Nehéz vidék volt, de életem legszebb hat évet töltöttem ott. Tolnán, teli templommal könnyű volt papnak lenni. Más a kihalófélben lévő aprócska baranyai falvak népében tartani a lelket, szegénységben élő emberek között lelkipásztorkodni, amikor a hittanórán azért nem figyel a gyerek, mert éhes; azért nem ír, mert nincs ceruzája; a család egyszerre tartja a keresztelőt és az elsőáldozást, hogy csak egyszer kelljen ünnepi ebédet az asztalra varázsolni, ami paprikás krumpli” – írja le Andor atya, mi fogadta Baranya aprófalvaiban. De szeretett itt. Nappal belefolyt a falu életébe, estéit olvasással töltötte. Belekezdett az építkezésbe: adventben rorátéra és agapéra hívta az embereket; útban a boltba, temetőbe mindig szóba elegyedett a járókelőkkel; minden névnapost meglátogatott, megköszöntött; ott volt a falu rendezvényein; karácsonykor megajándékozta a képviselő-testület tagjait; ünnepek előtt otthonukban felkereste az időseket, gyóntatott, áldoztatott, szívesen időzött náluk. A szentmiséről hiányzókat tapintatosan megkereste, a fiatalok számára igyekezett otthonná tenni a plébániát, próbálta felrázni a helyi közösségeket. Ismerte az embereket a falvaiban. „Sok mindent meg lehetett valósítani a semmiből, tető került a plébániára, fűtés a templomba. A szentmisékre megtelt a templom, a rorátén már hetvenen voltak. Mellettem álltak a hívek, hűséget, megbecsülést, szeretetet kaptam. Hallgattak rám, kölcsönösen szerettük egymást, nagyon jó közösség volt. Itt, a határszélen tanultam meg papnak lenni, elmenni az utolsóért is, az elveszettért is. Itt ért meg a papságom.”

Nehéz szívvel búcsúztak egymástól híveivel, amikor 2017-ben Máriagyűdre helyezték. „Jó alapot hagyott az elődöm, amire könnyű volt építkezni, mégsem volt könnyű belerázódnom” – írja le, mit jelentett beletanulni a „főnökségbe”, átlátni a búcsúrendet.

Andor atya számára itt is a személyesség a legfontosabb. „Már sokakat ismerek. Tudom, ki melyik faluból jött. Közvetlen vagyok, ami a székelységemből is fakad. Nem rohanok, mindig beszélgetek. Szeretek gyóntatni, hiszen Máriagyűd erről is szól. A kegyhely, ahol a zarándok leteszi a gondokat, és a lélek szárnyal, hazafele.”

A kegyhelyigazgató ma is vallja: „Most is csak pap akarok lenni. Pap vagyok, és ennek örülök. Ott lenni az emberek között, mindig rendelkezésre állni. Papnak lenni azt jelenti, hogy folyamatosan tanulok másokért élni. Vigyázni az üdvösség útjára, segíteni az embereket, hogy haladjanak ezen az úton.”

Fotó: SiklósiHírek.hu

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

A cikk nyomtatott változata az Új Ember 2020. november 8-i számában jelent meg.