Elmélkedjünk együtt az Amoris laetitiáról: A családok jelen helyzete – valóság és kihívások

Az apostoli buzdítás következő, 2. fejezetéről szóló részt adjuk most közre.  

Előző írásunkban az apostoli buzdítás első fejezetét vettük végig nagy vonalakban, ahogy Ferenc pápa fogalmaz, „a szöveg kifejtését a Szentírás által ihletett, kellő alaphangot megadó nyitással”. Most pedig, az alaphang felütése után,

a Szentatyával együtt vegyük szemügyre mi is – két lábbal a földön állva – a családok jelenlegi helyzetét.

Minden ember közös, felelősségteljes feladata megérezni a hívást arra, hogy szeretettel törődjön a családok életével, hiszen a család „nem probléma, hanem elsősorban lehetőség”. Ez az alapgondolat kísérjen minket utunkon, hogy mindig a vonuló felhők mögött is „örökkék ég” babitsi optimizmusával lássuk a házasságot, a családot, mert

ez az intézmény sincs ma gondok, problémák nélkül, ám ezek kijavítása, az állandó megújulás nap mint nap új lehetőséget teremt Isten csodálatos kegyelmi erejével. 

Van egy gyönyörű mondat a pápai buzdításban, amely annyira sokatmondó, hogy szeretnénk szóról szóra idézni: „Az Egyház házasságról és családról szóló üzenetének Jézus igehirdetését és magatartásmintáit kell világosan tükröznie, aki (…) javasolt egy igényes eszményt, ugyanakkor soha nem veszítette el az együttérző közelséget az olyan törékeny személyekkel szemben, mint a szamáriai vagy a házasságtörésen ért asszony.” A Szentatya összegzi az „ideiglenesség kultúrájának” súlyos tüneteit is, melyekről már a két családszinódust megelőző konzultációk említést tettek. Például amikor egyes személyek oly gyorsan átlépnek egyik érzelmi kapcsolatból a másikba.

Azt hiszik, hogy a szeretetet, a szociális hálókban tapasztaltakhoz hasonlóan meg lehet kötni és fel lehet bontani a fogyasztó tetszése szerint, vagy akár nagyon gyorsan, egyszer s mindenkorra le is lehet zárni.

Az érzelmi kapcsolatokra átáramlik az, ami a tárgyakkal és a környezettel történik: „Minden kiselejtezhető, mindenki használ és eldob, pazarol és rombol, kizsákmányol és kihasznál, amíg csak lehet. Azután Isten veled” – foglalja össze Ferenc pápa e szomorú tünetegyüttes leírását. A fiatalok házasságkötéssel kapcsolatos félelmeinek, halogatásának jelenségét ecsetelve pedig ezt írja: „Meg kell találnunk azokat a szavakat és tanúságtételeket, amelyek segítenek megérinteni a fiatalok legbensőjét, ahol jobban képesek a nagylelkűségre, elkötelezettségre, szeretetre és hősiességre is, hogy így meghívjuk őket a házasság kihívásának bátor és lelkes elfogadására.”

Sok más konkrét és egyre súlyosabbá váló probléma (pornográfia, túlzott vagy torzult internethasználat, prostitúcióra kényszerítés, az etikátlan biotechnológia, az abortusz és az eutanázia stb.) mögött kiemelten ott van a hit- és vallásgyakorlat gyengülése, illetve hiánya, mely hatással van a családokra, amelyek egyre inkább magukra maradnak nehézségeikkel. Az eluralkodó magányosság Isten távollétének és a kapcsolatok törékenységének következménye az emberek életében.

Kétségtelen az is, hogy nincs értelme annak, ha megállunk az aktuális bajok kárhoztatásánál, mintha ezzel bármit is meg tudnánk változtatni. A legfontosabb teendőnk a hiteles keresztény életről szóló tanúságtételben áll.

Azokban a nehéz helyzetekben, melyekben szerte a világon oly sok család küszködik, az Egyháznak különös gondot kell fordítania a megértésre és a vigasztalásra: olyan Anyának kell lennie, aki arra hivatott, hogy közvetítse Isten irgalmasságát, a kegyelem gyógyító erejét és az evangélium világosságát. Fontos, hogy nagyon nagyra becsüljük azt a csodálatos kegyelmi erőt, melyet a szentségi kiengesztelődésben és az Eucharisztiában, vagyis a szentgyónásban és a szentáldozásban tapasztalhatunk, és ami különösen is lehetővé teszi a házasság és a család kihívásaival való szembenézést. 

Néhány fontosabb kihívást, illetve újabb kihívásokat támasztó helyzetet a szinódusi konzultációkra érkezett válaszok alapján a Szentatya még külön kiemel a második fejezet végén. Legfontosabbnak tartja a nevelői funkciót, vagyis a hit- és erkölcsi nevelést a családban. Bizony, ma már nemhogy a beszélgetésekre, de még a közös étkezésekre sem futja az időből, ahogy erről már az előző fejezetben is említést tettünk. Mindez megnehezíti, hogy a szülők továbbadhassák a hitet gyermekeiknek. A szinódusi atyák megemlítették még korunk nagy béklyóit, a tévé-, internet-, drog-, alkohol-, játék- és egyéb függőségeket. A következményeket sajnos jól ismerjük: gyökerüket vesztett gyermekek, magukra hagyott öregek, élő szülők „árva” gyermekei, szabályok nélkül kallódó serdülők, egyszóval szétesett családok. Nem is beszélve a sok egyéb, egyre inkább bevett gyakorlatról, mint az együttélésnek és úgynevezett „más” családmodelleknek a sokaságáról, pedig

az élettársi és azonos nemű személyek közötti kapcsolatok nem tehetők egyenlővé a házassággal.

Nagyon szépen fogalmaz Ferenc pápa: Sajnos ma már „nem látjuk meg világosan, hogy csak az egy férfi és egy nő kizárólagos és felbonthatatlan egysége teljesít teljes értékű társadalmi funkciót, mert szilárd elkötelezettséget jelent, és lehetővé teszi a gyermekáldást”. Végül a gender-ideológiával és hasonló veszélyekkel kapcsolatban így figyelmeztet: „Ne essünk abba a bűnbe, hogy helyettesíteni akarjuk a Teremtőt! Mi teremtmények vagyunk, nem vagyunk mindenhatók. Isten örök tervében a teremtett világ megelőz bennünket, s mi ajándékként kaptuk azt. Ugyanakkor arra vagyunk hivatva, hogy őrizzük meg emberségünket, és ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy úgy kell elfogadnunk és megőriznünk a teremtett világot, és benne emberi mivoltunkat, ahogyan teremtve lett.” 

A Szentatya a fejezetet lezáró pontban hálát ad Istennek, hogy sok család – távol ugyan attól, hogy tökéletesnek lehessen mondani – szeretetben él, teljesíti hivatását, s ha néhányszor el is botlik, halad előre az útján.

Ahogy a családszinódus záródokumentuma összegzi: „A család ereje lényegileg abban áll, hogy képes szeretni, és képes megtanítani szeretni. Bármilyen sérült is legyen egy család, a szeretetből kiindulva mindig növekedhet.”

Szerző: Bognár István

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 30-i számában jelent meg.