Előrehozott búcsú – Végzős középiskolás diákokkal beszélgettünk

Nézőpont – 2020. március 21., szombat | 19:21

A végzősök iskolai életét egyik pillanatról a másikra elvágta március 13-a, amikor a járványveszély miatt felállt operatív törzs javaslatára a kormány bezáratta az iskolákat és bevezette a digitális tanrendet. Piarista diákok beszélnek arról, mit jelent számukra a sorsfordulat. Tudatában vannak, mit veszítettek, de azt is tudják, sokban rajtuk múlik, mit hoznak ki a kényszerhelyzetből.

„Költöznek” haza a piarista diákok. Végzősök, hat évet hagynak maguk mögött úgy, hogy pénteken még nem sejtették, talán utoljára szólt nekik a csengő. A szoros közösségben megélt hat évnek, mely alatt gyerekből ifjúvá értek, egyik pillanatról a másikra vége lett. A kapunál futunk össze. Tele vannak aggatva mindenféle holmival, látszik, szinte beköltöztek az iskolába, valóban otthonosan érezték magukat a gimnáziumi évek alatt. Örülnek, hogy találkoztak, de szavaikban dominál a szomorúság. A diákságot tekintve rajtuk a legnagyobb teher: nem tudják, hogyan érettségiznek, mi lesz a felvételivel. De ezeket a fiúkat most nem ez tölti be, sokkal inkább az iskolától, egymástól való elszakadás vesztesége – derül ki a spontán beszélgetésből.

László István azt fogalmazza meg, sajnálja, hogy ilyen váratlanul ért véget a „Piar”, mert a hat itt töltött évtől el szeretett volna búcsúzni lelkileg, tudva, hogy melyik az utolsó nap, „kiélvezni minden egyes órát, végighallgatni a tanárok előadásait, csocsózni a szünetben egy utolsót és megenni az utolsó vacsorát a menzán”. „Szinte bármit megadnék, ha az így kiesett másfél hónap piaristaságomat visszaszerezhetném.” Takácsi-Nagy Bence visszaemlékezik a kezdetekre: „Amikor hetedikes fejjel beléptem a piarista gimnázium ajtaján, nagyon meg voltam rémülve, ahogy mindenki más is. Végzősként, 2020. március 13-án este sok diákhoz hasonlóan én is megörültem az iskolák bezárásának. Ám amikor később az aznap esti filmklubból tartottam hazafelé, akkor kezdtem rádöbbenni, milyen rossz lesz az elkövetkezendő időszak. A barátságok, amik az iskolában kialakultak, borzasztóan szorosak, és megijedtem, hogy az osztálytársaimat nem fogom már olyan gyakran látni. Az osztályközösség különleges, nagyon erős barátságok alakultak ki. Személy szerint a megfelelő nevelés, oktatás és útmutatás mellett, melyet az iskola nyújtott, olyat is kaptam, ami nekem sohasem volt: testvéreket.”

Tímár István megrendültséggel fogalmazta meg: „Amikor megtudtam, hogy nincs több tanítási nap, éppen együtt voltam néhány osztálytársammal. Hosszas és szomorú beszélgetés vette kezdetét. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy ebben a pillanatban eltört bennem valami: a második otthonomtól és piarista családomtól kell megválnom egyik napról a másikra. Nem volt időm erre az elválásra felkészülni, és emiatt nem is tudtam még felfogni igazán a történteket. Nem így terveztük.”

Forián-Szabó Miklós azt mondta, „a vírus helyzetét és az iskola bezárását egyszerre felfogni, megérteni soknak bizonyult számomra. A hirtelen megindult feladatözönből ki lehetett szűrni a tanárok bizonytalanságát és a közös élményt, hogy ilyen még nem volt, de az eredeti kapcsolati viszonyokat megtartva mindezt közösen éljük át. Elkezdett dolgozni bennem a kreativitás, miként tudnánk mégis találkozni, tanulni, beszélgetni, visszaidézni a végzős fejjel megszeretett iskolai légkörünket. Hisz még tart az év! Megváltozó élethelyzetemben elgondoltam, elengedni a terveimet, hagyományos hozzáállásomat akár egy nagyobb mélységet is megnyithat, amelyben testileg-lelkileg épülni tudunk. A #stayathome felirattal az iskoláról való gondolkodásunk is változni tud. Megtanulom értékelni a tanáraim ügyetlenségeit, próbálkozásait. Meglátom a szándékokat, melyek mellett oly szívesen elmentem, és szinte elszégyellem magam. Így lezárni az iskolát rengeteg lehetőséget ad. Hisz írhatjuk mi a történelmet azzal, hogy erre a helyzetre mit tudunk reagálni, amikor az erőforrásaink, lehetőségeink átalakultak. Bizakodó vagyok, hogy meg tudjuk mutatni a világnak, tanárainknak, hogy számíthatnak ránk, amikor közös teher szakad ránk.”

Goschler Levente azt mondta, a tanév első hónapjaiban nagyon várta, hogy befejezzék a végzős évet, és kezdődjön valami új. De ahogy fogyott a tanév, egyre jobban érezte, mennyire otthonra talált a Piarban, és az utolsó egy-két hónapban már tudta, nehéz lesz ezt elengedni. „Mindnyájan elkezdtünk egymásba és az együtt töltött időbe kapaszkodni. Valószínűleg már nem leszünk úgy együtt osztályként az iskolában, ahogyan eddig voltunk. Ebbe nagyon fájdalmas belegondolnom. Az azonban örömmel tölt el, hogy bizton állíthatom, együtt maradunk. Remélem, sőt tudom, a kialakult, lezáratlan helyzet még inkább összekovácsol majd minket.” Trauttwein Péter is a hat év alatt kialakult összetartó erő fontosságáról beszél. „Mi megéltük, hogy az idő kizökkent a megszokott kerékvágásból. Valószínűleg elmarad a szokásos zárás. Ahogy tudatosul bennünk a hiány, úgy döbbenünk rá, nekünk kell itt valamit tenni. A mi felelősségünk, hogy megtaláljuk-e a közösségünk erősödésének lehetőségeit. Lendület, fegyelem, tudatosság szükséges, hogy ne engedjük veszni, ami a miénk lett.” Pintér Artúr azt mondja: „Nagyon letaglózott a gondolat, hogy talán soha többet nem leszünk így együtt, pont amikor a legjobb rész jött volna, és nagyon hirtelen jött a vég. Talán az egyetlen pozitívuma, hogy nyugodtabb környezetben, és bízva a tanárainkban közel olyan hatékonyan tudunk készülni az érettségire.” Juhász Márton véleménye szerint az iskolák bezárásának alapvetően két oldala van. Örül, hogy rengeteg idő szabadul fel, és lehet fókuszálni az érettségi tantárgyakra. A szomorú azonban, hogy nem lesz utolsó alkalom, elbúcsúzás. „Kicsit olyan, mintha csak úgy szélnek eresztettek volna.”

Szélnek eresztésről csak képletesen van szó – derül ki abból, ahogy Horváth Bálint igazgató leírja az utolsó tanítási napot. Gondviselésszerű volt. Az iskolában már október óta ’48-as dalokat, Kossuth-nótákat, népdalokat tanultak az osztályok. Arra készültek, hogy a 400 fiú együtt zengi majd a március 15-i ünnepélyen ezeket, óriási nótázás lesz, igazi ’48-as közösségi ünnep. „Szomorúak voltunk, amikor le kellett fújni. Így mentve a menthetőt változtattunk: az énekkar – egy osztálynyi fiú – kiállt a folyosóra, és elkezdték az éneket. A tantermekben ülők becsatlakoztak a nótázásba. Erő volt ebben a közös éneklésben. A piarista diákok tudtak magukkal vinni élményt közösségi összetartozásból, hazaszeretetből.”

Wettstein Márk szavai már távolabbra mutatnak, és kapcsolódnak azokhoz a törekvésekhez, melyekről az igazgatóval beszélgetünk: „Én ebben egyrészt nagy lehetőséget látok, másrészt látom a lehetséges veszélyeit is. Új perspektívák nyíltak meg számomra. Végre van időm arra, ami számomra fontos a továbbtanulásom szempontjából. El vagyok látva az ehhez kellő belső motivációval. Természetesen fenyeget a szétesés veszélye engem is, mint diáktársaimat, de az iskola minden követ megmozgat. Amit nagyon sajnálok, az a közösség. Erre az évre élhető hangulat alakult ki, visszakívánkozom a terem atmoszférájába, de örülük is annak,  hogy egyelőre felhőtlenül megvagyok a családommal, akikkel amúgy nagyon kevés időt töltök.”

Bár a jelen esetben elsősorban az iskolától való búcsúzás tölti ki a végzősök gondolatait, a háttérben tanáraik azon dolgoznak, hogy segítsék őket az előttük álló megmérettetésekben. A koronavírus-járvány miatt kialakult rendkívüli oktatási munkarend szervezésére életre hívott piarista pedagógiai munkacsoport javaslata szerint az érettségi tantárgyakra való felkészítés áll az első helyen a végzős diákok számára. Lényegében érettségi szünetként tekintenek erre az időszakra, és a diákokra bízzák a felkészülést. A nem érettségi tantárgyak esetében észszerűségre törekszenek: minden tantárgyat tanítanak, feltöltenek anyagokat, de ezek a feladatok fakultatívak, választhatók. Horváth Bálint azt fogalmazta meg, tudják, hogy a következő hetek, hónapok nehéz helyzeteket teremthetnek. „Nem a tananyag lesz a legfontosabb. Reménykedem abban, hogy a piarista iskola közösségéhez való tartozás sokféle módon jelenthet majd segítséget a fiúk számára.”

Fotó: Merényi Zita (archív, 2019)

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria