Elváltaknak, egyedülálló szülőknek hirdetnek lelkigyakorlatot Budapesten

Nagyon nehéz talpra állni, amikor az ember becsapottnak, elhagyottnak, megalázottnak, kisemmizettnek érzi magát. Tele van fájdalommal, tehetetlenségérzéssel, elkeseredettséggel, haraggal, bűntudattal. Nem látja, lehet-e még valaha is boldog.

A saját gyásza minden erejét elveszi, hogyan tudná pont ekkor segíteni a gyerekeit is a veszteség feldolgozásában? Pedig ők is szenvednek, s ennek tudata növeli az egyedül maradt szülő kétségbeesését.

„Mi lesz így a gyerekeimmel? Vajon a sorsuk meg van pecsételve? Képesek lesznek-e a rossz példa ellenére boldog házasságban élni? Hogyan segíthetek nekik, ha a láthatás szabályai miatt nem lehetek bármikor velük?”

Könnyebb felállnunk, ha kapaszkodókat nyújtanak felénk. Ilyen kapaszkodó a „válás-túlélők” tanúságtétele, biztatása. A figyelmes, ítélkezés nélküli meghallgatás. A sorstárs csoport, ahol nem kell álarcot viselni, erősnek látszani; ahol félszavakból is megértik egymást azok, akik ugyanazon mennek keresztül. Kapaszkodót jelent mások hite: amikor úgy érzem, már minden imádságomat elmondtam, minden könnyemet elsírtam, nincs már erőm Istenhez fohászkodni, a többiek odaviszik az én ügyemet is az Isten elé.

Még lehet jelentkezni a február elején Budapesten induló AVE-kurzus három hétvégéjére ITT.

A legutóbbi sorozat résztvevői közül néhányan így foglalták össze egy-egy mondatban tapasztalataikat:

„Úgy éreztem magam, mint a leprás, akit mindenki nagy ívben kerül. Az AVE segített eldobni a kolompot.”

„Az Egyház Krisztus titokzatos teste, amin mi vagyunk a sebek. És a feltámadott Jézus sebei tanúskodnak Isten szeretetéről.”

„Már tudom, hogyan kell bízni.”

„Úgy érzem magam, mint a fülemüle, aki kiszabadult a kalitkából, és most újra tud énekelni.”

„Soha olyan közel nem voltam Istenhez, mint most.”

„Megnyugvást kaptam, és már másképp tudok létezni a világban.”

„Nagyobb dolgot kaptam, mint amit elvesztettem.”

Forrás és fotó: Emmánuel Közösség

Magyar Kurír