Emmanuel… Veled akarok lenni – Uzsalyné Pécsi Rita karácsonyi írása

Uzsaly Márton ecsetrajza

Karácsony. Emberré lett. Mostanában gyakran halljuk. A szeretet hasonlító erő. Isten szeret. Olyannyira, hogy hasonlóvá akart válni hozzám. Gyermekké lett, családban élt, evett, ivott, örült, haragudott, szenvedett – egészen odaadta magát, és elment a végsőkig. A fájdalmaim férfija is lett. Nyitva az ajtó. Én is hasonlóvá válhatok hozzá. Nem kell magyarázkodni, már a vágyakozásom is ajándék számára, amelyben hozzá kapcsolódhatok, és ő velem marad. 

„Én szeretlek úgy, ahogy vagy, szeretlek bűnösen, mosdatlan kézzel, nem várok arra, hogy megtisztulj. Ahhoz, hogy szeresselek, nem kell szmokingban megjelenned, sem pedig nyakkendővel. Piszkosan, bűnösen, a hibáiddal együtt, amelyekben nyakig elmerültél. Ne fuss előlem! Gyere! Szeretlek olyannak, amilyen vagy.” (H. Boulad) És a vele való találkozás átváltoztat, megtisztít. Mert a szeretet valóban hasonlító erő. Jó, hogy ez a találkozás bármilyen körülmények között megtörténhet. Tanúskodhat erről Erzsébet méhében a gyermek, a fáról kíváncsiskodó kicsi, köpcös és bizony nem makulátlan előéletű Zakeus, vagy a szamáriai asszony a kútnál, de Saul is a damaszkuszi útról, vagy a juhszagú betlehemi pásztorok, a csillagvizsgáló bölcs királyok, az Emmauszba tartó csalódott és háborgó tanítványok… 

Csakúgy, mint az az egyszeri árva orosz fiúcska, Misa, akit a jászlacskája készítése közben szólított meg az Úr, pedig még csak „ismerősök” sem voltak akkoriban. 

A ’90-es években történt. Az orosz oktatásügyi minisztérium két misszionáriust megbízott azzal, hogy dolgozzanak ki egy olyan tananyagot, amellyel megtaníthatják a bibliai alapelveket. Arra is fölkérték őket, hogy börtönökben, a rendőrségen, valamint egy nagy árvaházban is tanítsanak. Ők mesélték el az egyik árvaházi élményüket: 

„Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet. Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Elmondtuk azt is, miként született meg Jézus egy istállóban, és hogyan fektették szülei egy jászolba. Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzet-visszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélén ült, nehogy akár csak egyetlen szót is elmulasszon abból, amit mondunk.

Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit azután az útmutatásunk szerint vékony csíkokra tépkedtek, és szalmaként a jászolba tettek. Világosbarna filcanyagból babaformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögletű flanelldarabokat, hogy a babáknak takarójuk is legyen. A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbejártam közöttük, hogy segítsek, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknél a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával. Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert abban nem egy, hanem két baba feküdt! Gyorsan odahívtam a tolmácsot, hogy megkérdezzem a kisfiútól, vajon mit értett félre. A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte a pici jászolt, aztán nagy komolyan  belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe.

Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Ám amikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, onnan egészen sajátos módon folytatta:

»Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor ő azt mondta, hogy akár lakhatnék nála is. Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De annyira szerettem volna nála lakni! Gondolkodtam, nincs-e mégis valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy talán melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem tőle: Ha melegen tartanálak, az olyan lenne, mint egy ajándék? Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam.

Akkor befeküdtem mellé a jászolba, ő rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok, mindig.«

Mire Misa befejezte a történetét, a szemét elöntötték a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát a kezébe temette, és fejét az asztallapra hajtotta. Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyja el őt. Valakit, aki mindig vele lesz.

Én pedig megtanultam: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem az, hogy kicsodánk.”

Emmanuel. Velünk az Isten. 

Uzsalyné Pécsi Rita

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. december 23–30-i, karácsonyi ünnepi számában jelent meg.