Értékeink a gyermekeinkben, unokáinkban élnek tovább – Beszélgetés Tardy Lászlóval és feleségével

– Babits Mihály Csak posta voltál című versében így fogalmaz. „Életed gyenge szál amellyel szőnek / a tájak s mult dob hurkot a jövőnek: / amit hoztál, csak annyira tied / mint a por mit lábad a szőnyegen hagy. / Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy / magad is, kit a holtak lépte vet.” Kik voltak azok az idősebb emberek, akik nyomot hagytak az Önök életében?

Tarkó Magda: Általában nálam idősebb barátnőim voltak és vannak, szerintem azért, mert gyerekként együtt laktunk a dédmamámmal és a nagyszüleimmel. Karcagon éltünk, a nagymamám mindig elvitt a templomba, az ötvenes években is, amikor ez tilos volt. Amikor bezárták a templomot, otthon imádkoztunk; a dédit állandóan imádkozni láttam. Az ő hitük biztos alapot jelentett kamaszkoromban is, amikor elkerültem otthonról. Aztán a Jóisten összeboronált az urammal. Ő sose mondta, hogy menjek vele a templomba, hanem szépen, fokozatosan váltunk eggyé a hitben is. A szeretet toleranciáját, az idősek iránti tiszteletet otthonról hoztam.

Tardy László: Az én szüleim az ország két végéből származtak. Édesanyám Zemplénben született, édesapám pedig a nyugati határról való, Mosonmagyaróvárról. A Jóisten úgy alakította az életüket, hogy egy kicsiny Fejér megyei faluban, Nagylókpusztán találkoztak. Édesapám ott volt gazdatiszt, édesanyám pedig tanító a szomszédos Világospusztán. Apám egyszer Budapestre jött hivatalos ügyben, édesanyámnak is itt volt dolga, így elkísérte. Miután elintézték a tennivalóikat, édesapám elhívta sétálni a Margit-szigetre édesanyámat, aki korábban még sosem járt ott. Séta közben sokat beszélgettek, aztán felszálltak a villamosra, és indultak a vasútállomásra. Édesanyám ekkor ránézett apámra, és az jutott eszébe: „Ennek a férfinak én tudnék a felesége lenni úgy, hogy abban a Jóisten kedvét lelje.”

– Fiatalkorában a szülein kívül milyen idősebb emberek voltak még nagy hatással Önre?

T. L.: Zeneakadémista koromban egy idős házaspárnál laktam, nem volt gyermekük. Nagyon szép tisztelettel voltak egymás iránt, magázódva beszéltek egymással. Ezt eleinte furcsának találtam, de aztán láttam, hogy ez nem a távolságtartás jele. Egy alkalommal Ilonka néni megkérdezte a férjét: „Mondja, Ervin, ha odaát találkozunk, ott is elfogad majd engem a párjának?”  Ervin ránézett a szép kék szemeivel Ilonára, és így válaszolt: „Iluska, amikor én igent mondtam magának az oltárnál, azt egy örökkévalóságra mondtam.” Nagyon megdöbbentem ezen, hiszen a pap az oltárnál csak azt kéri, hogy holtodiglan-holtomiglan tartson az elköteleződés, de van, aki így megy a házasságba, hogy az örökkévalóságra szól a döntése.

T. M.: Az összefonódásunk kezdetén egyszer kirándulni mentünk a Liszt Ferenc kamarakórussal Lillafüred közelében az erdőbe, egy turistaházhoz. A sötétben együtt haladtunk Lászlóval a keskeny erdei ösvényeken, egymás kezét fogva. Akkor éreztem meg mellette először azt a mély biztonságérzést, és tudtam, hogy ennek a fiúnak egy életen át fognám a kezét.

– Kodály tanár úr is azok közé tartozott, akik segítették egybeszőni a sorsukat?

T. L.: Énekegyüttesünkkel, a Gesualdo kvintettel jártunk a tanár úr lakására a szombat délutáni zenés összejövetelekre. Egy alkalommal, amikor énekeltünk, behívott magához. A tanár úr az íróasztala mögött ülve zeneakadémiai ügyekről kérdezgetett. Végzős hallgató voltam akkor. Egyszer csak egy mondat közepén odafordult hozzám: „Mondja, lesz magukból egy pár?” Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Észrevettem, hogy Magda ott állt mellettem. Vele korábban erről még nem beszéltünk. „Tanár úr, mi még nem is…” – válaszoltam, de Kodály közbeszólt: „Nem magát kérdeztem! Úgysem magán múlik. Majd a leány…”. Magdi erre azt mondta: „Tanár úr, tudja, hogy kettőn áll a vásár.” Mire ő azt mondta neki: „Tudom, de jegyezze meg magának, egy nő ahhoz megy feleségül, akihez nagyon akar.”

– Az esküvő után hol kezdődött a közös életük?

T. M.: Egy pici, hat négyzetméteres szobába született az első gyermekünk, Zsófi. Az Új Emberben egy idős házaspár hirdetést adott fel, hogy eltartási szerződést kötne. Jelentkeztünk. Olyan párt kerestek, akik a nap nagyobb részében otthon vannak. A több mint száz jelentkező közül minket választottak. Úgy szerették a gyerekeinket, mintha a saját unokáik lettek volna. Mellettük szembesültünk az időskor nehézségeivel, és megfogadtuk, a gyerekeinknek soha nem engedjük majd, hogy ilyen dologba kezdjenek. Nagyon nehéz évek voltak. Öt év együttélés után először a bácsi halt meg, majd rá két évre a néni. Szellemileg és fizikailag is nagyon leépültek, etetni, mosdatni kellett őket. A néni rengeteg gyógyszert szedett, és állandóan vitába keveredtünk vele, mert még nem vehette be a következőt.  Az volt a csodás, hogy soha nem egyszerre voltunk a mélyponton, nem egyszerre fáradtunk bele a gondokba. Valamelyikünknek mindig maradt elég türelme ahhoz, hogy folytassuk. Emlékszem, egy nap bementem a szobába, és azt mondtam. „Uram, nem bírom tovább!” Másnap a néni nem ébredt fel, és három napra rá meghalt. A Jóisten nem adott nagyobb keresztet, mint amit el tudtunk viselni.

– A együtt zenélés is megadatott Önöknek. Nemcsak a családjuk közös, hanem a munkában is mindvégig társak voltak. Ajándékként élték meg, hogy az életüknek ezt a szeletét is megoszthatták egymással?

T. M.: Azt szoktam mondani, hogy az uramnak forró drótja van a Szentlélekhez, mert annyira áthatja az egyházi zene, és annyira eggyé olvad a liturgikus zenével. A Jóisten különleges ajándéka ez. Öröm részt venni vele a közös munkában.

T. L.: Nemcsak a kvintettben énekeltünk együtt, hanem a templom énekkarában is. Hamar kiderült, hogy Magdinak nagyon szép, kifejező hangja van, és a szólóének is kiválóan megy neki. Több évtizeden keresztül ő volt az egyik állandó szoprán szólista.

T. M.: Ezt az adottságot örökölte a lányunk is, aki egy jazzgitároshoz ment feleségül, most már ő is szólóénekes. A párjával együtt egy amerikai egyetemen tanítanak. A kapcsolatuk a zenén keresztül is kiteljesedett, éppúgy, mint a miénk. A nagyobb fiunk már huszonöt éve kántor és énektanár Szentendrén, ő is elkötelezettje az egyházi zenének, éneknek.

– Mindhárom felnőtt gyerekük kirepült már a családi fészekből. Hogyan élték meg azt, hogy el kell engedniük őket?

T. L.: Magdi ebben nagyon bölcs volt és előrelátó. Amikor a gyerekek még kicsik voltak és velünk éltek, akadtak olyan helyzetek,

amikor felmerült a kérdés, hogy most ki az első: a gyerek vagy a házastárs. Magdi ilyenkor tapintatosan mindig figyelmeztetett: „Ő el fog menni, de én itt maradok veled.”

Belenőttünk abba, hogy mi ketten leszünk azok, akik a gyerekek felnőtté válása után is mindig együtt élünk majd. A családunkhoz fűződő kapcsolatunkban a hangsúlyok eltolódtak az évek során. Korábban zeneórákra kísértük az unokáinkat, amíg kicsinyek voltak. Ahogy idősebbé válunk, egyre többet imádkozunk. Most ez az, amit tenni tudunk. Naponta többször együtt imádkozunk értük, a hazánkért és a számunkra fontos emberekért.

T. M.: Gyakran vigyázunk a legkisebb unokáinkra. Örömteli érzés hallani, hogy a harmadik gyermekünk is ugyanazokat a Weöres Sándor-verseket, mondókákat tanítja a kisfiainak, amiket még tőlem hallott kiskorában. Boldogság megélni ezt a folytonosságot, azt, ahogy az értékek átszállnak a kis unokáinkra, nem tűnnek el nyomtalanul, hanem bennük élnek tovább.

A nagyobb fiunk, aki Szentendrén a Ferences Gimnázium tanára, öt gyerek édesapja. Az egyikük, aki tizenegy hónapos korában a bal oldalára lebénult, idén lett gimnazista Budapesten, egy speciális iskolában, ahol megkaphatja a számára szükséges fejlesztést. Tanítási időben itt lakott nálunk hét közben, a távolság miatt csak péntek esténként ment haza. Az uram elkíséri az iskolába, és ha szükséges, az orvoshoz. Mindketten tanulunk vele délutánonként. Ez gyönyörű közös vállalkozás; szellemileg fiatalon tart bennünket, hogy újratanuljuk vele a közismereti tantárgyak anyagát. Ferkó mellett kicsit újra szülők is lehetünk, nem csak nagyszülők. Felosztottuk egymás között a tantárgyakat: én tanítom a történelmet, az irodalmat, László a természettudományos tárgyakat és a matematikát.

– Most is felhallatszik az alsó szintről a zene. A zenéléssel a nyugdíjazás óta is folyamatos a kapcsolata?

T. L.: Most is kántorkodom a Mátyás-templomban, a kórus, a zene állandóan jelen van az éltünkben. A nyugdíjazásommal csak a felelősség lett másé, a zenélés öröme megmaradt az életemben. Éppen egy holnapi gitáros esküvőre készülnek odalent, az hallatszik fel.

– Amerikában élő lányukkal és a gyermekeivel milyen sűrűn tudnak találkozni?

T. M.: Hat év után most először jönnek haza együtt. Tavaly kapták meg az állampolgárságot, azelőtt nem nagyon tudtak hazalátogatni, tavaly pedig a koronavírus-járvány miatt nem lehetett utazni. De most jönnek, nagyon jó lesz végre megölelni őket. Kéthetente szoktunk skypolni. Nagyon jól érzik magukat kinn, rengeteget kirándulnak, utaznak, a zenei pályájuk is csodásan beindult. Anna-nap környékén minden évben nagy családi találkozót tartunk, ilyenkor az egész világról összegyűlik a rokonság, közel ötvenen ünnepeljük együtt a születésnapokat, névnapokat, a kerek évfordulókat. Erre az alkalomra jönnek most haza Amerikából.

– Milyennek képzelik el az ideális öregkort? Vannak még megvalósulatlan álmaik, bakancslistás terveik?

T. L.: Nagyon egyszerű álmaink vannak. A szobák tele vannak nálunk kottákkal, könyvekkel, iratokkal. A sok év alatt összegyűlt rengeteg dokumentumot szeretnénk téma szerint rendszerezni, átláthatóvá tenni az utódainknak. Mostanában minden reggeli imánkban ehhez kérünk erőt a Jóistentől.

T. M.: Írtam egy verset Szép öregkor címmel. Csak egy rövid részletet idéznék belőle:

„Gyere párom,
gyere táncba!”
Felszalad a
szeme ráncba.

„Táncba hívtál?
Erre vágytam!
Ne feküdjünk
itt az ágyban!

Báli ruha,
lakkos topán,
felöltözünk,
ahogy dukál.

S csillaglépcsőn
kéz a kézbe,
feltáncolunk,
fel, az égbe!”

Amióta házasok vagyunk, minden újévkor, amikor a Bécsi Filharmonikusok koncertjét közvetítik, táncolunk az urammal. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, akkor is magam köré tekertem a hosszú szoknyámat, és a karomon a picivel keringőztünk. Miután megszületett a második, majd a harmadik gyermekünk, a nagyok a szoknyámba kapaszkodtak, a kicsit a karunkba kaptuk, úgy táncoltunk. Azóta is őrizzük ezt a családi hagyományt.