Érzik, hogy egyek velünk – Nagy Zoltán cigánypasztorációs munkatárs a nyírkátai szolgálatról (II.)

Ebben a kis nyírségi faluban született, majd a fővárosban dolgozott, de később visszatért, hogy az övéin, az ott élőkön segítsen. Párjával megalapította az Együtt Segítsünk Egymáson Megyei Egyesületet, a fontos ügy felkarolására pártfogókat, a feladatokhoz munkatársakat gyűjtött maga köré. Nyírkátán már közösségi házat és adománypontot is működtet helybeli közmunkások segítségével. 

A közösségi ház udvarán álló pajtában számos adomány gyűlt már össze, amelyek többek között a Nyíregyházi Egyházmegye karitászközpontjából érkeztek ide. Zoltán és a minket Nyírkátára kísérő Oláh Tamás, a Nyíregyházi Egyházmegye karitászigazgatója napi kapcsolatban állnak, segítik egymást.

A pajta mellett egy elkülönített helyen törött bútorokat tárolnak. – Tudja, nagy itt a szegénység – mondja a lomok felé fordulva Zoltán –, a falu lakói bejöhetnek hozzánk, és mi próbálunk tenni valamit értük. Tél van, szükség lesz tűzifára, s a törött bútorok még alkalmasak arra, hogy tűzrevaló legyen belőlük. Ha ez nincs, a rászorulók azt égetik el, amit a környéken találnak, sok esetben az egészségükre, a környezetükre ártalmas anyagokat. Meg nem fagyhatnak! Mi próbálunk segíteni ezeknek az embereknek a szerény lehetőségeinkkel. Lehet, hogy nem tudunk egész télre való fűtőanyagot biztosítani nekik, de ha csak pár napra elegendő fát tudunk adni, már az is valami.  

A pajta mellől továbbhaladunk a nagy udvaron. Zoltán elgondolkodva így összegzi a nyírkátai szolgálat lényegét: – A közösségépítés mellett az adományosztás a másik terület, ahol dolgozunk, s ez a kettő kiegészíti egymást. A pasztorációnak a karitásszal összeforrva nagy ereje van, s ezt bele kell tenni az éledező közösségekbe, itt is, és más településeken is. Úgy érzem, azzal, hogy foglalkozunk az itteni gyerekekkel, s a mindennapokban próbáljuk segíteni a nyomorúságos körülmények között élő embereket, valahogy az egész környezet, a falu is jó irányba változik. Fontos a hitelesség, látják, hogy nem a pénzről szól, amit csinálunk – mondja. 

A közösségi ház udvarán magasodó diófa közelében egymásra dőlt mászókákat, játszótéri elemeket is látunk. – A Nyíregyházi Egyházmegye jóvoltából kaptuk ezeket a használt eszközöket, amiket majd összeállítunk, felépítünk a fiúkkal. A nyári időszakban és a többi iskolai szünetben nagyon jól lefoglalják majd a gyerekeket ezek a játékok. Megnyílik egy olyan tér, ahol a kisebbek is tudnak mozgolódni – mondja bizakodóan Zoltán. – Egyébként sok tervünk van még. Már említettem az edzőtermet, a színjátszó kört. Mindehhez persze bővíteni kell az épületet, erről most egyeztetünk az egyházmegyével.

A kapunál azután elbúcsúzunk Zoltán családtagjaitól, s a nyírkátai utcákon át egy másik épület felé tartunk. – A fiatalokkal való mindennapi foglalkozás mellett a munkánk másik fő pillére az adománypont működtetése. A ruhák elhelyezésére alkalmas szobát a nagymamám régi házában alakítottuk ki. Az adománypont reggel nyolctól délután négyig van nyitva – magyarázza Zoltán. 

Kísérőinkkel együtt hamar odaérünk az épülethez, amelyet takaros, nyitott udvar vesz körül. Gondozott növények, egy farönkön hatalmas adventi koszorú. – A környék rendezett, nincs szemét vagy eldobott holmi, ami más településeken sokszor megszokott látvány, s bizony elcsúfítja az utcaképet – mondja Oláh Tamás karitászigazgató. 

Amióta itt dolgozunk, kezd kulturálódni a környezet, és erre nagyon büszkék vagyunk – néz körül nyugodt tekintettel Zoltán. 

A régi házra azonban ráférne egy kis felújítás. – Hetvenéves ez az épület. Szabó Tamás egyházmegyei pasztorális helynök és karitászigazgató úr is felajánlott segítséget. Ha meglesz az építési anyag, a fiúkkal majd megcsináljuk a szükséges javításokat – teszi hozzá Zoltán. 

Belépünk a házba, odabent kedvesen fogadnak, mutatják a polcokon elhelyezett ruhákat. Címkék jelzik, hogy merre vannak a gyerekeknek valók.  

Az itt dolgozó közmunkások kedvességén, visszafogott magatartásán, udvariasságán érződik, hogy rendben mennek a dolgok. Zoltán ismerteti az adománypont működését. – Az embereink napi nyolc órán át szolgálatban vannak itt. Nemcsak fogadják az érkezőket, hanem takarítanak is, rendet tartanak. Reggel 8-tól délután 4-ig kiszolgálják az ideérkező, rászoruló embereket, akiknek szükségük van ruhára, cipőre.

Természetesen az embereink kapcsolatban vannak a közösségi házunkkal is, működik az információáramlás. Meglehet, hogy valaki ide, az adománypontra tér be, de a vele való beszélgetés során kiderül, hogy inkább odaát tudnánk segíteni neki. 

Ha sok a ruha, vihetnek többet is, akiknek szükségük van rá. Amikor kevesebb jön össze, akkor szabályozzuk, hogy legfeljebb mennyit lehet elvinni. Itt nem alakulhat ki olyan helyzet, hogy három hétig nincs ruha, és az emberek hiába jönnek. Próbálunk odafigyelni erre. 

Amikor rákérdezek az ideérkező ruhák állapotára, Zoltán egyértelműen válaszol: nem kapnak szétszakadt, lerongyolódott darabokat, sőt márkás ruhák is akadnak az adományok között. – Ha olykor egy-egy zsák dohosan, átnedvesedve érkezik, az embereink kimossák, megszárítják a ruhákat, aztán visszahozzák az adománypontra. 

Nyilvántartást vezetnek az adományokról, s arról is, hogy ki mikor vitt el innen ruhát. – Ezekből az adatokból azt is megtudjuk, hogy időszakonként hány ember fordul meg az adománypontnál, többnyire ismerjük is őket. Az ide betérőkkel elbeszélgetve bizony sok esetben nagyon nehéz sorsokba látunk bele. Van olyan házaspár, amely három kisgyermekével vándorol albérletről albérletre. Ez minden pénzüket elviszi, nincs semmijük, például őket is segítjük – meséli Zoltán.  

Az adománypont működésével kapcsolatban azt is megjegyzi: – Az egész adományosztási rendszer mozgatórugója az, hogy számítani lehet a vezetőkre, a karitásznál is, az egyházmegyénél is. Az embereink becsületesek, inkább otthonról hoznak ide ruhát, minthogy elvigyenek innen. S úgy látom, a faluban lassan az is szokássá válhat, hogy ha egy családban a gyerekek kinőtték a cipőt, inget, kabátot, vagy ha elhunyt valaki, akkor felkeresnek minket, és a fölöslegessé vált ruhákat beadják az adománypontra – mondja Zoltán. 

Így is lehet segíteni. Nyírkátán mindenesetre valami elindult az élhetőbb, közösségi szemléletű élet irányába, s ezen a téren Nagy Zoltán kezdeményező szerepe vitathatatlan. Folyamatos szolgálata biztonságot ad az itt élőknek és a közmunkásoknak, számítanak rá. Ő pedig tervezi a jövőt, keresi az összefogás lehetőségeit, nagy lendülettel végzett munkája folytatódik itt, a faluban és más nyírségi településeken is. Amit tesz, azt szeretetből, a térségben élők iránti elkötelezettségből teszi, szívvel-lélekkel, s mindehhez a Jézus Krisztusba vetett hitből meríti az erőt. Okosan, odafigyeléssel szolgálja az embereket.

Nagy Zoltánról az jut eszembe, amit Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Cigánypasztorációs Bizottságának elnöke mondott a 2020-ban megtartott országos cigánypasztorációs lelkigyakorlaton: „Cigány apostolok kellenek, mert a cigány nép legfőbb esélye Krisztus.”

A riport 1. része, ami az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg, ITT olvasható.

Szerző: Körössy László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 2-i számában jelent meg.