Eszközként Isten kezében – Beszélgetés a nagyvenyimi szeretetotthon vezetőjével

(…)
– A nővéreknek Szécsényben van egy másik intézménye, ott személyesen is jelen vannak, de itt, ha jól tudom nem élnek nővérek. Milyen módon valósul meg az együttműködés és a fenntartás?

– Az alapításkor az első lakók az idős nővérek voltak, és a ferences, illetve ciszterci rendhez közel álló családok szépkorú tagjai. Gyakorlatilag a szeretetotthon is az Ausztriából hazatért nővérek nyugdíjából kezdett el épülni.

Borgia nővér ’98-as távozása után még sokáig voltak itt aktív nővérek, sőt Berecz Erzsébet M. Etel nővér – az utolsó szétszóratás előtt örökfogadalmat tett rendtag – az otthonunk lakója. Már fekvő beteg, és közelebb van a százhoz, mint a kilencvenöthöz, de hét éve még járta a szeretetotthont és lelki segítséget nyújtott minden lakónak. Koordinálta a heti szentmiséket, vezette az imaórákat, sekrestyés volt, kísérte a haldoklókat.

– Hány évesek a lakók és milyen állapotban kerülnek be az ellátottak?

– A 2008-as ápolási szükséglet bevezetése teljesen megváltoztatta az idősotthonok életét és mindennapjait. Az aktív önfeledt közösségi életet beárnyékolta a napi szükségletekben nyújtott gondozás és ápolás túlsúlya. Gyérültek a Ki-Mit-Tud?-ok, az önfeledt kirándulások, és lett helyettük udvari séta, társasjáték, dalárda, bográcsozás.

A lakók átlagéletkora 80 feletti lenne, de egyre több „fiatal”, 50-es 60-as korosztályú kér tőlünk befogadást, mert kardiovaszkuláris és végstádiumú daganatos betegségeik miatt a környezetük nem tudja őket ellátni. Furcsa érzés tisztességben megöregedett szépkorúakat és betegségek miatt 50 évesen rokkantnyugdíjassá váló embereket együtt gondozni. Bekerüléskor a lakók túlnyomó többsége elesett és kiszolgáltatott. Sok közöttük a fekvőbeteg, vagy aki csak állandó segítség mellett mobilizálható.

Üde színfoltnak számítanak a 80 évet betöltött egyedül élő idősek, akik azért jönnek be, mert a háztartásukat nem tudják egyedül fenntartani.

A lakók életbölcsességükkel, elfogadásukkal, türelmükkel tanítanak minket. Az ő példájukat követve könnyebb elfogadni és családtagként szolgálni a ránkbízottakat.

(…)

– Beszélgettem egy kicsit a lakókkal, ahogy bejártam a házat. Elmondták nekem, hogy mennyire jó itt élni. Nehezet fogok kérdezni tőled, mint intézményvezetőtől, mert nem szereted a dicsérő szavakat, de miért érzik jól magukat a lakók?

– Azt mondják, hogy a demokrácia nem jó, de nincs nála jobb. Az idősotthon sem jó, de a folyamatos segítségre szoruló emberek számára nincs jobb. Kegyetlen tény, hogy nagy valószínűséggel ez az utolsó földi lakhelyük az itt élőknek. Ezért mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az itt töltött időt a legteljesebb emberi méltósággal élhessék meg a lakóink. Igyekezni kell nem éreztetni velük, hogy teljes mértékben kiszolgáltatottak a személyzetnek. Naponta érik őket veszteségek az egészségi állapotukban és a környezetükben. Nehéz ezeknek a tényeknek az élét és fájdalmát elvenni. Ezért fontos, hogy együttérzéssel tudjunk közeledni hozzájuk. Ha a helyzet és a lakó habitusa megengedi, görbe tükröt tartani a sorsnak és kinevetni azt. De ha kell, tudni együtt sírni és gyászolni is.

A munkatársaimnak nem tudom elégszer mondani, hogy ezt a hivatást nem lehet megfizetni. Ezt vagy szívből, az idősek feltétel nélküli elfogadásával csináljuk, vagy menjünk máshova dolgozni.

Egészséges humor kell hozzá, és megtanulni számolni. Nem 10-ig… 100-ig, néha 1000-ig. Egy példát mondanék. Két ápolónkat is megvert egy súlyosan demens lakó. Az első felmondott. A második két hét után újra bement a lakóhoz, és mindenfajta neheztelés nélkül ellátta.
(…)

– Lelkivezetőként, a mentálhigiéné oldaláról hogyan látod az otthont és lakóit?

– Korábban volt egy igazi mentálhigiénés kollégánk. Nagyon hiányzik. Én a magam empátiájával és a 30 év Egyházban töltött szolgálatom tapasztalatával próbálom pótolni. Sajnos ez annyiban merül ki, hogy a lakók között van körülbelül húsz, akivel relatív rendszeresen beszélgetek, de a többiekhez csak akkor jutok el, ha „ég a ház” és a vezetői tekintélyre van szükség a kedélyek megnyugtatására. Azt mondják, hogy egy jó vezető mindenhez ért a rábízott szervezeten belül. Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindent neki kell megcsinálni.

Ismét egy anekdota: Egy kórházi beteg folyamatosan visszaköpte az ételt, amikor etették. Ez az osztályvezető főorvos fülében jutott. Elkérte a tányért és a kanalat. A beteg az első kanál ételt az arcába köpte. Anélkül, hogy letörölte volna adta a következőt. Megmutatta, hogy lehet célt érni. De ettől fogva azért nem ő fogja etetni az össze macerás beteget.

Jó lenne sokszor „csak” lelkipásztori kisegítő vagy lelkigondozó lenni. Engem a Jóisten most nem ezért rakott ide. Tény, hogy egy kis intézményben sokszor nem lehet egy feladatra önálló embert biztosítani. Jó, ha az ember sokoldalú. De elaprózódni sem lehet. A vallásukat gyakorló lakók lelkigondozása sok előképzettséget és élettapasztalatot igényel. Ezt úgy érzem, megkaptam. De bármekkora a kísértés, ennél tovább nem mennék.

Hogyan éltem meg ezt a 15 évet? Valahogy úgy, mint egy kalapács a Jóisten kezében. Látom, hogy döntéseim előre visznek és fejlődünk. Ugyanúgy, mint a megmunkálandó fém a kalapácsütések alatt. Sokszor fáj, és nem is tudok felhőtlenül örülni, hiszen

én csak egy kalapács vagyok Isten kezében. De megnyugtat az a tény, hogy Isten kegyelméből az ütéseim nem rombolnak, hanem alakítanak és építenek.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Szerzetesek.hu

Fotó: Formanek Tamás

Magyar Kurír