Felállni minden körülmények között – Ilyen volt 2020 a NEK szempontjából (1. rész)

Jól emlékszem a tavaly decemberi beszélgetéseinkre kollégáimmal: izgatottak voltunk, hogy karnyújtásnyira van a történelmi pillanat, hogy végre sok százezren találkozhassunk Jézussal Budapesten. Aztán minden máshogy alakult.

Kétrészes cikkünkben összegezzük, honnan hová jutottunk el 2020-ban, s mennyi élmény, csoda, lelki töltekezés és megerősítés fakadt ebből a rendkívül nehéz, embert és hitet próbáló 366 napból. 2020-nak a NEK Titkárság munkatársaként egy sikeres kongresszus reményében vágtunk neki. Évek óta azon dolgoztunk, hogy megmutassuk a világnak hazánk és a magyar egyház gyökereit. Hagyományainkat, történelmünket, értékeinket, kultúránkat. Azt, hogy mi, magyarok Szent István örökösei vagyunk egy több mint 1000 éves országban. Az a gondolat, hogy ezen a helyen találkozik a világ Jézussal, mindennél nagyobb örömmel töltött el minket.

Hatalmas lendülettel kezdtük az új évet, hiszen annyi idő után végre belátható távolságba került a kongresszus. Honlapunkon nekiálltunk bemutatni a NEK előadóit, mint például a mindig derűs és fiatalos amerikai Dolan bíborost, vagy a kanadai Lacroix bíborost, aki kolumbiai szolgálata alatt akár 18 órát zötyögött öszvérháton, hogy plébániái legtávolabbi településeire elérjen, Palma érseket, aki a drogháborúk árnyékában harcolt a tisztább életért, Sako bagdadi érseket, aki rengeteget tett azért, hogy véget vessen a keresztényüldözéseknek Irakban, vagy Soo-jung szöuli érseket, aki a két Korea közötti békéért tevékenykedik.

Közben a missziós kereszt is fáradhatatlanul járta a maga útját: két év alatt több mint ötvenezer kilométert tett meg itthon és határainkon túl. Bejárta a Kárpát-medencét, s amerre ment, megerősítette az emberek hitét, reményt hozott – egy összetartóbb, szeretettel telibb világét.

Újabb és újabb részeket mutattunk be a 2019 karácsonyán kezdődött Ő és én sorozatból. Az 52 embert, sorsot, történetet öt-öt percben feldolgozó kisfilmek szereplői saját hitükről beszélnek kendőzetlenül, megindító őszinteséggel. Sokszor szívbe markolóan fájdalmasak, máskor örömteliek ezek a vallomások. Kétségek és felismerések, küzdelmek és megvilágosodás váltogatják egymást, s adják az emberi lélek örök harcának és megnyugvásának tiszta metszetét.

Az év elején nagy lendülettel vetettük bele magunkat az országjárásba, a NEK Titkársága kétszer is eljutott Erdélybe: először januárban, hogy a tíznapos körút során Böjte Csabával együtt személyesen hívják meg az erdélyi híveket a budapesti világeseményre. Megható élmény volt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonában beszélni a kicsiknek hitről, Jézusról, a találkozó fontosságáról, és megtapasztalni a külhoni magyarok tiszta hitét és élő kapcsolatát Jézussal. Hazafelé mindannyiunk lelkében ott visszhangzott Csaba testvér mondata: „Az űrből is látszódjék majd a gyertyás körmenet, amelyik a Hősök tere felé elindul. De ehhez az kell, hogy ne tíz-, húszezer ember legyen ott, hanem több százezer.”

Utunk annyira jól sikerült, hogy március elején újra kiutaztunk Erdélybe. Ott kint ért minket a hír: a járvány miatt lezárják a határokat, karanténba kerül az ország – a világ. Félbeszakítottuk utunkat. Március 13-án hazajöttünk, március 15-étől pedig egy új korszak kezdődött életünkben. A lezárások korszaka. A csend, az egyedüllét korszaka.

A január óta a Mária Rádióból sugárzott Napindító adásaiban minden héten más és más vendéget hívtunk meg. Tanúságtételek, megrendítő vallomások, őszinte gondolatok hangzottak el ezeken a csendes, hideg reggeleken. Sokszor mindannyian könnyes szemmel ültünk a stúdióban. Ám ezeknek a beszélgetéseknek vége szakadt: az utolsó adásra éppen március 15-én került sor. A stúdióban a műsorvezető egyedül ült a mikrofon előtt, az éterből pedig két kamasz gyerek mesélt telefonon keresztül az Istennel való, megdöbbentően mély kapcsolatáról. Hangjuk sokaknak adott reményt az új, ismeretlen, ijesztő helyzetben.

Esztergomi beszélgetések című sorozatunkat, melynek mottója „Így látják ők... az Istent, a világot, a hitet…” február utolsó napján indítottuk el, ám a következő alkalomra a lezárások miatt már nem kerülhetett sor személyesen: március 18-án „csak” a Katolikus Rádió és a Bonum TV jóvoltából a rádión és a televízión keresztül követhették a műsort a nézők és a hallgatók.

Karanténba került a missziós kereszt is: utolsó állomása Prága volt, ahonnan már nem folytathatta útját. Megállt a kereszt, az idő, az emberiség. Újra kellett gondolnunk mindent, amit addig készpénznek vettünk, amiben biztosak voltunk. Március 27-én este a Szentatya egyes egyedül imádkozott a zuhogó esőben a Szent Péter téren. Urbi et Orbi áldásában Ferenc pápa éppen azt fogalmazta meg, amit az Ő és Én című sorozatnak a tanúságtevői: Ne féljetek, mert Isten a legnehezebb pillanatokban is mindig, mindenkinek az életében jelen van!

Az első sokk után azonnal össze kellett szednünk magunkat. Nem lehetett megállnunk. Miközben a terek, utcák, templomok kiürültek, és az élet látszólag leállt, nekünk pillanatok alatt új közeget, csatornát kellett találnunk, amin keresztül folytathatjuk a munkát és tarthatjuk az emberekben a lelket, hogy mindez jó valamire, és a találkozó, így vagy úgy, de meg fog valósulni. Ekkor kezdtük el nagyon tudatosan használni az online teret.

Az Egyház sokszor kapja azt a kritikát, hogy nem halad a korral, hogy nem tud a fiatalok nyelvén szólni, és elavult eszközöket használ a kommunikációra. A járvány egyik legnagyobb „ajándéka” éppen az volt, hogy a lehető legkreatívabban, az elérhető legmodernebb eszközökkel kellett megtanulnunk szólni a hívekhez, és úgy tűnik, ez sikerült is! A kamera az üres templomok nélkülözhetetlen „tartozéka” lett, hiszen így lehetett a legkönnyebben elérni a hívekhez, akik otthonról tudtak csak bekapcsolódni a szentmisékbe. Egyedül voltak, mégis együtt.

Március idusán a Magyar Kurír és az Új Ember szerkesztősége naponta közös déli imádságra hívott mindenkit a koronavírus-járvány megszűntéért. A kezdeményezéshez csatlakoztunk három hírnökünkkel, Csókay Andrással, Böjte Csabával és Szikora Róberttel együtt.

Ekkor értettük meg, hogy sok mindent karanténba lehet zárni, de a szívünket és a lelkünket nem. Erdő Péter bíboros a kezdetektől jól használta az online tér adta lehetőségeket: húsvétkor és pünkösdkor már videoüzenetben szólt a hívekhez, s onnantól rendszeresen megjelent az interneten, hogy megossza gondolatait, imádkozzon, vagy elmeséljen egy-egy érdekes, tanulságos történetet, amelyből erőt meríthettünk.

Akadt azonban olyan feladat, amit nem lehetett online megoldani. Ilyen volt Kuzmányi István kezdeményezése is: az Új Ember főszerkesztője titkárságunkkal és számos önkéntessel fogott össze, és húsvét vasárnapján személyesen kézbesítették a lap húsvéti számát. Megkapta az Új Embert az orvos, az ügyvéd, a tanár, a kőműves, az öreg nénik és bácsik az idősek otthonából, a betegek a kórházból, sőt még a gazda is, akit a traktorján ülve talált meg az újság, s aki csak annyit mondott meghatódva: „Isten áldja meg magukat!” Nem számított, kinek mi a foglalkozása, ki hány éves. Mindenki egyformán örült.

Másfél héttel később, április 23-án kaptuk a hírt, amire akkor már napok óta készültünk: egy évvel később, 2021 szeptemberében kerül csak sor a kongresszusra. Igyekeztünk erősnek maradni, bár ez nem volt könnyű. Annyira közel éreztük már szeptember 13-át, és most ismét olyan távolra került minden! Ám megállásra, összeomlásra most sem volt idő: folytattuk tovább a munkát.

Június elején elindítottuk a NEK TV-t, a kongresszus híradóját, hogy a vidéket is minél jobban be tudjuk kapcsolni a kongresszus előkészületeibe. Forgattunk Edelényben, ahol az egyik iskola diákjai olajfát ültettek az éppen véget ért karantén feletti boldogságukban, kenyeret sütöttünk Sátoraljaújhelyen, megkóstoltuk a NEK borát Mádon, jártunk a Pálos 70 zarándoklaton, beszélgettünk afrikai orvosmisszióról, ismerkedtünk a ’38-as kongresszus történetével, találkoztunk sok-sok pappal és szerzetessel, s számos kulisszatitkot is bemutattunk a NEK szervezése kapcsán.

Így jött el a szeptember, és vele az online előtalálkozó, amelyről cikkünk második részében írunk.

Forrás: NEK Titkárság

Fotó: Ambrus Marcsi

Magyar Kurír