Fogni a beteg kezét mindvégig – Interjú Egervári Ágnessel, a Katolikus Szeretetszolgálat vezetőjével

– Mióta működik Magyarországon a Katolikus Szeretetszolgálat?

– A magyar állam 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket. Több mint hatszáz szerzetesházat koboztak el, tízezer szerzetest lakoltattak ki, és a hatalom megtiltotta nekik, hogy egy fedél alatt éljenek. Kiderült azonban, hogy van néhány ezer olyan szerzetes, illetve szerzetes nővér, akik képtelenek az önálló életvitelre. Ezért az állam visszaadott néhány ingatlant, és megengedte az Egyháznak, hogy ezekben az épületekben gondoskodjon az idős, súlyosan beteg szerzetesekről, papokról, apácákról. Így jött létre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) által alapított Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat, amely mindenféle állami finanszírozás nélkül, ugyanakkor az Állami Egyházügyi Hivatal folyamatos ellenőrzése mellett bentlakásos intézeteket működtetett a szocialista rendszer idején. 1950 és 1990 között ez volt az egyetlen egyházi szeretetszolgálat. Az ország több pontján működő szeretetotthonainkban elsősorban rejtőzködő apácák – akik közül sokan ápolóképzőt végeztek – gondozták az idős, megrokkant szerzeteseket, papokat. Ők határozták meg otthonaink légkörét, példát mutattak szorgalmukkal, Istenbe helyezett határtalan bizalmukkal. Az 1990-es rendszerváltozás után az állammal kötött finanszírozási megállapodás alapján működtünk tovább. A többi egyházi szeretetszolgálat ebben az időben jött létre, a Katolikus Karitász is ekkor kezdhette újra a tevékenységét.

– Sokan összetévesztik egymással a két karitatív szolgálatot.

– Sajnos ez így van. Pedig a két szervezet tevékenységi köre különbözik egymástól. Mi bentlakásos és nappali intézményeket működtetünk, míg a Katolikus Karitász az Egyház hivatalos segélyszervezete, amely önkéntesek segítségével adományokat gyűjt a rászorulóknak, szinte minden településen.

– Mikor változott a nevük Katolikus Szeretetszolgálatra?

– A névváltozásban már nekem is volt szerepem. 2015 januárjában kerültem a szervezethez. Eredetileg orvos vagyok, ideggyógyász, neuropatológus. A férjemmel évekig éltünk Ausztriában, ő ott vezet egy intenzív osztályt. Megalapítottuk a Gizella Otthont a férjem szülőhelyén, Biatorbágyon, én pedig egyre jobban belemerültem az idősellátásba: idősek klubját hoztunk létre, fogyatékos gyerekeknek támogató szolgáltatást, étkezést biztosítottunk. Az idősgondozás területén végzett orvosi és szociális szakmai munkám alapján kerestek meg a püspökkari titkárságtól; Németh Emma szociális testvér arra kért, hogy vállaljam el a szeretetszolgálat vezetését. Nagyon meglepődtem, már arra készültem, hogy kinevelem az utódomat, aki továbbviszi a biatorbágyi intézményt, én pedig a rózsáimmal foglalkozom majd. Nem voltam egészen biztos abban, hogy igent kell mondanom, de a Jóisten hamar válaszolt a kétségeimre. Pénteken volt az első munkanapom, és hétfőn kiírtak egy pályázatot, amelyen a szeretetszolgálat vezetésével sikerrel indultunk a demenciával kapcsolatos, már korábban kidolgozott programmal. Felhívtuk a társadalom figyelmét a demenciával élő emberekre, a demencia korai felismerésének lehetőségeire és jelentőségére, valamint a komplex gondozás fontosságára. Ennek eredményeként született meg a Kapaszkodó(k) – Gyakorlati tanácsok a demencia útvesztőjében című könyvünk, amely több díjat is nyert.

A szeretetszolgálat nevének hosszúsága gyakran okozott gondot a mindennapokban. Felvetettem a püspökkari titkárságon, nem lehetne-e rövidebb a nevünk. Arra gondoltam, a Római Katolikus Szeretetszolgálat megfelelő volna, és akkor Mohos Gábor atya azt javasolta, legyen egyszerűen Katolikus Szeretetszolgálat. Az MKPK jóváhagyásával ekkor újult meg az arculatunk és a logónk is, Szívvel, szakértelemmel mottóval. A szolgálatunk a kétezer éves alapokon nyugszik és az irgalmasság lelkületén, de szakmai tevékenység is. A személyes gondoskodás terén szerzett hatvanhét éves tapasztalattal a hátunk mögött rendíthetetlenül elköteleztük magunkat a szakszerűség és a keresztény értékek mellett.

– Milyen intézményeket működtetnek?

– Elsősorban idősgondozással foglalkozunk. Napjainkban idősotthonainkban több mint 1000 olyan idős embertársunk él, aki segítségre szorul ellátásában, mindennapi életében. Egyházi és világi személyekről egyaránt gondoskodunk. Budapesten, Solymáron, Verőcén, Csákváron, Tiszaalpáron, Jászberényben, Székesfehérváron és Dabason vannak intézményeink.

Közel harminc éve vállaljuk a szellemi hanyatlással élők gondozását. Nagy hagyománya van ennek a Dabason lévő Zárdakert Otthonban is, ahol már a hetvenes-nyolcvanas években is ezzel a szolgálattal foglalkoztak elődeink. Nagyon sok nehézséggel járó betegség ez, az idősek sokszor elkóborolnak, eltévednek, van, hogy a családtagjaikat sem ismerik fel, segítségre szorulnak az étkezésben, az öltözködésben. Éppen ezért sem kórház, sem más idősotthon nemigen vette fel ezeket a betegeket. Nekünk azonban komoly tapasztalatunk van a gondozásukban. Nagyon fontos megemlíteni, hogy intézményeinkben olyanok idősek élnek, akiket ápolni kell, esetleg már pelenkázni, etetni is. Vannak közöttük fekvőbetegek, akiknek teljes körű gondozásra van szükségük a mindennapi tevékenységeikben, és ellátásra szoruló sebeik vannak. Nagyon sajátosak az intézményeink, többségükben régi, műemlék épületek, sok közülük pavilonos rendszerű, ezekben több gondozóra és kisegítőre van szükség. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia központi intézménye vagyunk. A finanszírozásunk a lakók térítési díjából és az államtól kapott normatív támogatásból, valamint adományokból áll össze, és rajtunk mint fenntartón keresztül jut el a különböző otthonainkhoz. A szolgáltatás felelőssége a miénk.

– Akkor a szegényebb helyzetben élő betegek nemigen juthatnak be a szeretetszolgálat valamely intézményébe?

– Térítési díjat mindenképpen fizetni kell, de messze nem mi vagyunk a legdrágábbak. Nagy szomorúság számunkra, hogy néhány esetet leszámítva a nincsteleneket nem tudjuk befogadni. Jelentős a szerepük a családoknak, általában ők vállalják, hogy megfizetik az ellátáshoz szükséges hiányzó összeget.

– Mennyire jellemző, hogy a család magára hagyja az idős, beteg szülőt vagy más rokont?

– Akad ilyen is, meg olyan is. Az egészséges lelkületű családból származó ember azonban általában úgy gondolkodik: engem felneveltek a szüleim, most rajtam a sor, hogy segítsek nekik a lehetőségeimhez mérten. Igen ám, de az orvostudomány fejlődésével jelentősen megnőtt az átlagos életkor. Sajnos azonban nem az egészségben eltöltött éveink száma gyarapodott, így az életünk végén van tíz olyan év, amikor gondoskodásra szorulunk. Általában betegen éljük meg az utolsó időszakot. Ez sokszor a legjobb szándék mellett sem megy zökkenők nélkül, még egy többgenerációs családban sem. Egy olyan, súlyos demenciával küzdő idős embert, akit etetni kell, mert már nem tudja, mire való a kanál, akit tisztába kell tenni, mert már nem találja a saját lakásában a fürdőszobát, aki időnként elcsatangol hazulról, vagy éjszaka felébred, és kipakolja a szekrényt, nem lehet éveken át otthon ellátni a gyerekek mellett.

Változik a szolgáltatásaink jellege, és nagy szükség van a komoly szakmai tudásra, amely megalapozza a segítőtevékenységet. Emellett módszertani feladatokat is ellátunk, ami azt jelenti, hogy a mi módszertani csoportunk nyújt szakmai támogató hátteret, segítséget valamennyi katolikus intézmény számára. A most megjelent kiadványunkban például támpontot adunk ahhoz, hogyan kell a demenciával élő idősek számára megszervezni a nappali ellátást. Egy gondoskodó családnak nagyon sokat jelent egy olyan intézmény, ahová reggel elvihetik az idős hozzátartozót, este pedig érte mehetnek. Így napközben elláthatják a munkájukat, az idős beteg pedig gondoskodó felügyelet mellett értelmesen tölti az idejét, és így akár néhány évvel is tovább maradhat otthon, a saját környezetében. Máriaremetén, a Szent Ferenc Udvarán indult el ez az új kezdeményezés, ahol a természet, az állatok közelsége is a demenciával élők javára szolgál. Nagy hangsúlyt helyezünk a gondozói képzésekre és az úgynevezett továbbképzésekre is. Igen népszerű volt az újdonságnak számító püspökös képzésünk.

– Ez mit jelent?

– A hivatalos címe Johann Heinrich Pestalozzi svájci pedagógus mondása nyomán így hangzik: „Hivatásod legyen: élni másokért, s mások boldogságában keresni a magadét.” A nálunk dolgozók ma már nem feltétlenül csak a hitüket gyakorló keresztények közül kerülnek ki, vannak olyanok is, akik az alapvető hitbéli fogalmakat sem ismerik. Fontosnak tartjuk, hogy valamiképpen átadjuk nekik azt a szemléletet, ami szeretnénk, ha jelen lenne az egyházi intézményeinkben. Ha egy püspök eljön a több helyről érkezett szociális munkások, ápolók közé, és beszél nekik az irgalomról, a szolidaritásról, a szeretetről, arról, hogy ezek mind jelen vannak a kétezer éves kereszténységben, az óriási dolog, megérinti a jelenlévők lelkét. Hálásak vagyunk a püspök atyáknak, hogy elfogadták a felkérésünket. A kezdeményezésnek nagy sikere van.

– Korunkban sokan kiiktatnák az életből a szenvedést. Önök miként viszonyulnak ehhez a kérdéshez?

– Ma az emberek általában nem otthon születnek, és nem otthon halnak meg. A mai ember egyre kevésbé akarja elfogadni, hogy a betegség, a szenvedés, a halál része az életünknek, és méltó kereteteket kell adnunk ezeknek. Igyekszünk jó irányba terelni a szakemberek szemléletét ezzel kapcsolatban.

– Az imént említette a méltóság kérdését. Hogyan lehet elérni, hogy az ápolók ezt mindig szem előtt tartsák a munkájuk során?  

– Erre is meg kell tanítanunk a munkatársainkat. A kórházakban a betegeket nemegyszer egyeskének, ketteskének szólítják. Nem! Mi mindenkinek megtanuljuk a nevét, megismerjük az életútját, ez kötelező a gondozóink számára. A Kati néni nem egy demens néni, hanem valaki, aki mondjuk tanárnő volt egész életében, csak már nem emlékszik erre. Ettől azonban még egyedi, megismételhetetlen emberi lény a veleszületett méltóságával. Erről hajlamos megfeledkezni a mai elgépiesedett egészségügyi rendszer. Mi megpróbálunk valami mást. Nem mindig tudjuk megváltoztatni a dolgok lefolyását, de hogy ott legyünk, elkísérjük a beteget, és fogjuk a kezét mindvégig, az mindenképpen a feladatunk. Nem a betegséget kezelem és nem a beteget gondozom, hanem az embert. Ő van a középpontban. Elviszem neki a tudásomat, de arra vagyok kíváncsi, hogyan jobb, könnyebb neki. Ez a személyközpontú gondoskodás. Elfogadom a demenciával és a fogyatékossággal élő ember állapotát is, és annak megfelelően gondoskodom róla. Nem javítom ki a demens beteget. Nem kérdezem meg tőle: Miből gondolod, hogy neked most az óvodába kell menned a gyerekért? Hiszen én vagyok a gyereked, elmúltam hatvanéves, hogy mondhatsz ilyen butaságot? Nem szégyenítem meg. Akik ezt a fajta gondoskodást végzik, hivatástudattal teszik. Mi élő, érző emberekkel dolgozunk. Nem szólhat a recepción a rádió, nem beszélgethetünk egymással az ágyban fekvő beteg feje fölött arról, hogy mit főzünk vacsorára.

– Két évvel ezelőtt volt egy szürkehályog-műtétem, és közben a fejem fölött az orvosok meg az ápolók a szilveszteri élményeiket elevenítették fel…

– Az ember számára borzasztó érzés megtapasztalni, hogy csak egy munkadarab, akin dolgoznak. Méltatlan helyzet ez. Mi, szociális szakemberek a személyiségünkkel dolgozunk, ez a munkaeszközünk, amire nagyon kell vigyázni, és fontos karbantartani. Ezért nagy jelentőségük van a különböző képzéseknek és a kiégés elleni programoknak. Nagyon örülünk annak, hogy pályázati forrásból valósulhat meg a szervezetfejlesztési programunk. Ennek keretében legutóbb Kecskeméten tartottunk konferenciát, amelyen a dolgozóink a jól bevált módszereiket osztották meg egymással.

– Kizárólag idősekkel foglalkoznak?

– Az ellátottaink legnagyobb számban idősek. Kivételt ez alól az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon jelent, ahol súlyos, halmozottan fogyatékos fiatalokat gondozunk immár 30 éve. Az intézményben a gondozottak, a szülők és más hozzátartozók, valamint a munkatársak együtt élik a mindennapokat.

Az otthonban példamutató az önkéntesség. Az ott élők súlyos állapotúak, sokan közülük fekvőbetegek. A szüleik nem érzéketlenségből bízták ránk őket, hanem azért, mert a munkájuk mellett nem tudnak gondoskodni róluk. De hétvégére gyakran hazaviszik őket. Itt, az ipolytölgyesi otthonunkban él egyébként egy mozgásképtelen lakó, aki gyönyörű verseket ír.

Az utóbbi időben bővült a szolgáltatásaink köre, létrehoztuk a családok átmeneti otthonát Csákváron. Volt itt egy, a Makovecz-iroda által épített, de használaton kívüli épület, ahol valaha emelt szintű idősellátás folyt. Üresen találtam az épületet, és azon gondolkodtunk, mit lehetne kezdeni vele. Láttuk, hogy nagy az igény erre a szolgáltatásra. Gyakran előfordul, hogy nehéz helyzetbe kerülnek családok, az anyuka egyedül marad a gyerekkel, lakhatási problémákkal küzd, elveszti a munkáját, nem tudja fizetni a hiteleit. Nemritkán életvezetési gondokról állnak a háttérben, a szülők nem tanulták meg beosztani a pénzt. Az ilyen nehéz helyzetbe került emberek számára hoztuk létre a családok átmeneti otthonát. Biztosítjuk nekik a lakhatást, csak minimális térítési díjat kell fizetniük, ám elvárunk tőlük bizonyos takarékoskodást. A szociális gondozóink segítenek ezeknek az élet gyakorlati dolgaiban nehezen eligazodó embereknek. Aki például állami gondoskodásban nőtt fel, honnan tudná, hogyan kell beosztani a kis pénzét? Az otthonba lakhatási, illetve életvezetési problémákkal küzdő kisgyermekes családokat fogadunk be. Az épületben húsz férőhely áll a rászorulók rendelkezésére, a kapu nyitva az egész országból érkezők előtt. A szakmai teamben kisgyermekgondozók és családgondozók mellett hetente egyszer pszichológus és jogász is segít a rászorulóknak. A szakemberek azon dolgoznak, hogy felépítsék a családokat, amelyek egy idő után megerősödve hagyják el az átmeneti otthont. Előfordul, hogy az itt lakók közül valaki az idősek otthonában takarít, így szerzünk munkát neki. Csúnya szakkifejezéssel mi úgy mondjuk: „kigondozzuk”. Jelenleg az ellátottaink felét a demens betegek teszik ki. A másik ötven százalékhoz tartoznak a fogyatékossággal élők, a családok átmeneti otthonában lakók és az átmeneti otthon ellátottjai. Az intézményeinkben minden évben családi napot tartanak, ahol együtt vannak a lakók, a dolgozók és a hozzátartozók. Lakitelken, a tiszaalpári otthon szervezésében évente megrendezzük a Tevékeny Élet Fesztivált, ahová valamennyi idősotthonból érkeznek lakók; akár kilencvenhat évesen is énekelnek, szavalnak, hatalmas performansz ez minden esztendőben.

– Ha sok évig él is az ember, örüljön mindegyiknek…

– Akármilyen rossz, nehéz fizikai állapotban van is valaki, élhet minőségi életet, és lehet minőségi gondoskodást nyújtani neki. Ez nagyon fontos mai világban, ahol minden a fogyasztásról szól. A mi feladatunk a segítségre szorulókról való gondoskodás. Ennek kereteit igyekszünk megteremteni, fenntartani és bővíteni.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. július 7-i számában jelent meg.