Gondolatok Európa lelkiségéről – Beran Ferenc írása

Szent II. János Pál pápa 2003 nyarán megrázó hangú apostoli buzdítással fordult a világ felé. Az Egyház Európában című írásában Szent Péter utóda így buzdít: „Európának minőségi ugrásra van szüksége spirituális örökségének tudatosításában.” Ez a kijelentés nem hagy kétséget afelől, hogy Európának van egy sajátos lelkisége, és azt történelmi öröksége hordozza. A Szentatya arra is rámutat, hogy ez a lelkiség az utóbbi időben meggyengült, ezért szükség van a megújítására. Fontosnak tartjuk, hogy ez a felhívás nem sokkal az Európai Unió bővítése előtt (2004) hangzott el. Valóban szükség volt arra, hogy Európa újragondolja ezt az örökséget és megújuljon, hogy aztán továbbadhassa sajátos értékeit.

Az apostoli buzdítás törekvésének irányát követve ez a rövid írás azt a célt tűzte maga elé, hogy feltárja Európa a Szentírás üzenetéből táplálkozó spirituális örökségének legfontosabb elemeit, és elgondolkodtasson arról, hogy földrészünk hogyan tud ennek az örökségnek megőrzője, hordozója és továbbéltetője lenni a mai világban.

Európa lelkiségének gyökerei

A szent pápa az imént idézett apostoli buzdításban nem csupán arra szólít fel, hogy Európa tudatosítsa spirituális örökségét, hanem azt is jelzi, hogy ebben az örökségben meghatározó szerepet foglal el a kereszténység, amely az Isten Jézus Krisztus által kiáradt szeretetéből táplálkozik: Ezért „az európai Egyház feladata, hogy segítse a kortársakat megtapasztalni az Atyaistent, és szeretetét a Szentlélekben a szeretet tanúságtételével, amelynek önmagában evangelizáló ereje van”. Európának pedig „kreatív hűséggel föl kell ismernie azokat az alapvető értékeket, amelyek megszerzésben a kereszténységnek meghatározó szerepe volt”. Meg is jelöli ezeket: „az emberi személy transzcendens méltóságának elismerése; az értelem, a szabadság, a demokrácia; a jogállam, a politika és a vallás közötti különbség értéke”. Ha ezeken végigtekintünk, láthatjuk, hogy a társadalmi élet különböző területein állandóan hivatkoznak rájuk, talán nem is gondolva arra, hogy vallási gyökereik vannak. Közülük most a két legfontosabb társadalometikai érték, az emberi méltóság és a szeretet értelmezésével foglalkozunk, valamint az európai lelkiség vonatkozásában megmutatkozó jelentőségükkel.

A személy méltóságának keresztény értelmezése

Ha Európa lelkiségét jellemezni kívánjuk, az emberi személy méltóságának értelmezésével kell kezdenünk, amely napjaink minden, etikai kérdésekkel foglalkozó (nemzetközi) dokumentumának alapjává vált. Az Egyesült Nemzetek Szervezete által elfogadott Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata első cikkelyében kimondja: „Minden ember szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viselkedjenek.” Ez az alapelv tükröződik az Európai Unió Alapjogi Chartájában is: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani és védelmezni kell.” Ez a rendkívül fontos alapjog azonban nincs kellően megalapozva, olyan kijelentés marad, amely mögött nem találunk egyértelmű és kétségbevonhatatlan hivatkozási alapot. A dokumentumok utalnak ugyan az emberi értelemre, lelkiismeretre, az európai népek hagyományaira, de ezek az egyébként valóban fontos emberi adottságok, képességek, erények olyan jelzések, amelyek az ember sebzettsége (egyéni és társadalmi törékenysége) miatt bizonytalanok lehetnek. Az emberi értelem és lelkiismeret tévedhet, a népek hagyományai pedig nem mindig képviselnek azonos, általánosan érvényesnek elfogadott értékeket.

Ezzel magyarázható, hogy a pápa azzal a kéréssel fordult az európai alkotmány szerkesztőihez, hogy – a történelmi hűségnek megfelelően – szilárd és egyértelmű alapként hivatkozzanak „Európa vallásos, főleg keresztény örökségére”. Európa az a földrész, ahol a kereszténység a létrejöttétől kezdve gyökeret vert, és ahonnan a világ többi része felé is kisugárzott, miközben magát a kontinenst is átformálva e földrész lelkiségét máig ható módon meghatározta – akkor is, ha ezt a tényt sokan nem szívesen veszik tudomásul, illetve igyekeznek csupán a múlt részének beállítani.

A kereszténység a minden embert egyaránt jellemző és megillető emberi méltóság megalapozásnál nem valamiféle közmeggyőződésből, közmegegyezést rögzítő, de többségi döntéssel bármikor megváltoztatható törvényből indul ki, hanem az ember Isten-képiségéből. A Szentírás úgy mutatja be az embert, mint aki isteni vonásokat hordoz: „theoform” (vö. Gerhard von Rad, Az Ószövetség teológiája I, Osiris, Budapest, 2000. 124. oldal). Ennek az isteni kinyilatkoztatásnak több lényeges következménye van. Az egyik az ember méltósága. Az embert mint személyt tehát nem családi származása vagy erkölcsi tulajdonságai miatt kell tisztelni, hanem azért, mert Teremtőjének vonásait hordozza. Az istenképiség azonban nem csupán méltóságot, hanem feladatot is jelent: az embernek hasonlóvá kell válnia ahhoz, aki megalkotta őt. Ezt a feladatot elsősorban a szabadsága révén tudja megvalósítani, amellyel azonban vissza is élhet. Az istenképiségből származó emberi méltóságnak a társadalmi életre nézve is fontos következményei vannak. A teremtés, az, hogy Isten minden egyes embert a saját képére és hasonlatosságára teremt, olyan méltóságot adott az embernek, amely fölötte áll a nemek, fajok, vallások, kultúrák, vagyoni helyzetek és osztályok közötti minden különbségnek.

A szeretet és szolidaritás keresztény értelmezése

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuluma az emberi méltóságból indul ki, logikusan ehhez kapcsolja a szabadság és az egyenlőség elvét, majd ezután „a szolidaritás osztatlan és egyetemes elvére” hivatkozik. A részletesebb kifejtésnél pedig azokat a törvényeket rögzíti, amelyek a szolidaritás szellemében védik a legfontosabb emberi értékeket. Idetartoznak azok a törvények is, amelyek a szolidaritás szellemében védik a személy legfontosabb jogait. Ilyenek például a munkához, a családhoz, az egészségvédelemhez és a környezetvédelemhez való jogok. Valóban: a szolidaritásnak mint a másik emberrel való sorsközösség vállalásnak az élet minden fontos területére ki kell terjednie.

Érdemes keresztény szempontból is megvizsgálni a szolidaritás fogalmát: Vannak-e a kinyilatkoztatásból táplálkozó gyökerei? A keresztény tanítás szerint igen, mert Istennek Jézusban „felragyogott” szeretete indítja az ember arra, hogy sorsközösséget tudjon vállalni a nehéz helyzetben lévő embertársával. Az Isten szeretetéből táplálkozó szeretetnek azonban, az evangélium üzenete szerint, minden ember felé meg kell nyilvánulnia, abból még az ellenséget sem szabad kizárnunk. Ez a természetfeletti kegyelemből táplálkozás „segít bennünket abban, hogy a 'másikban' személyt, népet, nemzetet lássunk, és ne valamiféle eszköznek tekintsük (…), hanem (…) hozzánk »hasonlónak«, »segítőtársnak«, aki hozzánk hasonlóan részt vesz az élet lakomáján, amelyre Isten minden embert egyaránt meghívott”.

Az Európai Unió hivatalos jelmondata: „Egység a sokféleségben” (In varietate concordia) még kifejezőbbé válik, ha hozzátesszük az európai kulturális örökség vonatkozásában használatos második részét is: „sokféleség az egységben”. Ez azt is jelenti, hogy bár a nemzetek egyazon földrészen élnek, különböző nyelvi és kulturális sajátosságokkal rendelkeznek. Európa lelkiségének egyik fontos összetevője ez a sokszínűség. Egyes gondolkodók ezt a változatosságot visszavezetik (egyebek között) a földrész földrajzi-morfológiai „cizelláltságára” – jól körülhatárolható tengerparti öblök és szakaszok, kontinentális egységek mozaikjaira mint sajátosan eltérő környezeti kihívásokra, amelyekre az emberi közösségek az általuk adott válaszok sokféleségével reagálnak. Innen eredeztethető az Európa századait és társadalmait (a regionális eltérések ellenére is) általánosságban jellemző innovációs törekvés és képesség is. Meg az a bámulatos megújulási képesség is, amelyet történelme folyamán a kontinens különféle (akár éppen a kereszténységet is érintő) válságok és katasztrófák, legutóbb az e földrészről kiinduló és azt a legjobban sújtó két világháború után is fel tudott mutatni.

Az önrendelkezés és azzal összeforrva a „szubszidiaritás” eszméje mentén kibontakozó közösségi identitásokat történetileg is a kereszténység illeszti az azokat összefogó európaiság keretei közé, felülírva ezzel a kizárólag emberi-hatalmi törekvések szerint alakuló politikai entitások változásait. Az európai lelkiségen belül lehetnek (vannak is) regionális eltérések – nyugat, közép, kelet vagy éppen észak és dél viszonylatában –, mégis: ha más földrészek, kultúrák felől nézzük, Európa „mássága” – múltja, jelene, civilizációja, kultúrája, és főképpen: lelkisége – nem értelmezhető és nem érthető meg a mindezekbe mélyen beivódott kereszténység nélkül. Ezek után az sem lehet igazán kérdéses, hogy az előzőekben kifejtetteknek mi a jelentőségük a lelkiség vonatkozásában Európa jövőjére nézve.

Kontinensünk lelkiségéről szóló rövid írásunkat összefoglalva elmondhatjuk, hogy földrészünk lelkiségének gyökerei a zsidó-keresztény vallás által megőrzött és megélt kinyilatkoztatásban találhatók meg. Azok a legfontosabb etikai fogalmak is, amelyeket az európai dokumentumok használnak (például emberi méltóság, szolidaritás), egyedül a Szentírás tanítása alapján értelmezhetők, arra vezethetők vissza. Ahhoz, hogy Európa lelkiségében megújuljon, vissza kell térnie ezeknek a fogalmaknak az eredeti értelmezéséhez, átélve azt, hogy Isten végtelen és ingyenes szeretete indítja az embert arra, hogy közösséget alkosson és közös lelkiségben éljen.

Fotó: Pixabay.com

A cikk nyomtatott változata az Új Ember november 5-i számában jelent meg.

Magyar Kurír