Ha életünkben csak egy órára komolyan vennénk Jézust! – Képzelt interjú Pilinszky Jánossal

Pilinszkynek a költészete áll a figyelem középpontjában – és jól is van ez így –, prózai műveit és publicisztikáit kevesen forgatják, pedig meglepően aktuálisak. Íme, egy elképzelt beszélgetés mindenki Jancsijával, a válaszokhoz a megjelent írásaiból válogatva részleteket. Sándor Viktória, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyama hallgatójának elképzelt beszélgetését publikáljuk.

– Keveset írsz mostanában...

– Sok vagy kevés: az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. Terjedelmes műveket érezhetünk rövidnek, és egy húsz soros verset terjengősnek.

A műveknek egyedül a minősége érvényes.

Hasonlóképp: írás vagy nem írás, rendszerint egymást kiegészítő és nem kizáró fogalmak. Számomra a csend periódusa sokkalta fontosabb, mint magáé az írásé.

– Hogy látod a művészetet napjainkban?

– Szaporodnak a dokumentum regények és főként a dokumentumfilmek. A hírek és a híradók mintájára a művészetben is egyre inkább tért hódít a „puszta információk” módszere, mint a valóság leghitelesebb megragadása. De vajon tetten lehet-e érni „helyszíni szemléken” az emberi valóságot? A művészet épp a tényekkel folytatott küzdelem a valóságért, se e küzdelem egyedül hiteles színtere: maga az alkotó kell hogy legyen. A művészet e „túlzás” nélkül a „dokumentum” nemhogy segítene megragadni a tények mögött működő emberi tragikumot, valóságot, hanem épp ellenkezőleg, csak kiszélesíti a tények hétköznapi uralmát, legtöbbször ijesztően egyoldalú szereposztását. S ezzel még a hétköznapok világánál is messzebbre visz attól a bizonyos katarzistól, amire annyira szomjúhozunk, s ami nem egyéb, mint minden ember egységének boldog-boldogtalan megélése a valóság egyedül üdvözítő intimitásában.

– Az elmúlt időszakban a világjárvány alatt, megváltozott az életritmusunk, a hétköznapjaink. Előtte is kevés lelki kapaszkodónk volt a hétköznapok megéléséhez, megoldásához, de felborult világrendben még ezeket is elvesztettük. Szerinted mi a feladatunk a hétköznapokban?

– A hétköznap, olyan elemi iskolája Istennek, melyben a legmagasabb tudást tanítják. Kikerülve a gyerekkor ártatlanságából az ember nem élhet többé büntetlenül a pillanatnak. Lefordítva az idő nyelvére, a bűnös állapot pontosan ezt jelenti: az ember önátadását a pillanatok láncolatának. Hazugság a múlttal, felelőtlenség a jövővel szemben jellemzi annak az életét, aki a pillanatoknak szolgáltatta ki magát. Életének minden intimitása a tárgyakba és a puszta körülményekbe költözik.

Nem a világról kell lemondanunk, hanem épp a világot vállalva: a világiasságról.

Nem az időről, hanem épp az időt teljesítve: az időlegességről. Mert épp a világiasság és az időlegesség nem tudja teljesíteni, se az idő, se a világ feladatát, a mindennapok ama gondját, amit az evangélium ránk bízott.

– A járvány alatt sok időt töltöttünk otthon, akár családban, akár egyedül, belül mindenki mégis egy kicsit elmagányosodott. Neked különleges viszonyod van a magánnyal...

– Nos, félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. „Uram, uram, miért hagytál el engem.” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elő sivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban a tartós magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.

A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befelé fordultságával Isten felé és tökéletes nyitottságával az emberek felé.

A világból csak az önzetlen tud visszahúzódni, az, aki a világból is a világért vonul vissza. Épp ezért a jó közösségnek is elsőrendű érdeke, hogy elősegítse azt a termékeny csöndet, melyben az ember, a legtöbbet tehet, a legalkotóbb módon dolgozhat a többiekért. Hogy pedig ez a magány sose vállhasék üressé – Isten maga vár ránk szívünk csendjében, kamránk magányában, akárcsak odakint a felebarát szükségében. Máskülönben kimerülne a szívek körforgása.

– Felebaráti szeretetet említettél. Hogyan látod a szeretetet megnyilvánulásait a mai világunkban?

– Az igazi szeretet – ahogy azt a középkori himnuszköltők elmondták – gyűjteménye minden földi erénynek: alázatos, türelmes, szelíd, áldozatos, hűséges és igazságos. De az igazi szeretet igazi próbája, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt. Hányszor hallunk, terhes, elviselhetetlen szeretetről. S hányszor látjuk kivált a szerelemben, két egymást „szerető” lény párbaját, üldöző és üldözött harcát, a szeretet valóságos kannibalizmusát.

Minden szeretet tragikus a földön. S fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia.

Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de soha se tragikus. A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést feloldja. Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragikumát és az öröklét realitását. Élet és halál, öröm és szenvedés egyedül a szerető szívek számára valóságos.

– Élet és halál. A mi kultúránkban a halál tabu, még vallásos körökben sem szívesen beszélnek róla, nem is igazán tudunk vele mit kezdeni. Valóban ennyire negatív dolog az életünkben?

– A halál nem a tér és idő büntetése, hanem a térbe és időbe ágyazott világ irgalma. A művészet, s mindenekfölött a vallás tudja ezt, és ezzel együtt azt is, hogy a halál legyőzését nem a halál eltörlése, hanem – a léttel konzseniális összhangban – épp a halál elfogadása jelenti.

– Ez az igazi bölcsesség elfogadni a halált, így lenne jó megöregedni.

– Az ifjúkor és a férfikor a cselekvés ideje. Az öregkor az olvasásé. Meg kell tanulnunk olvasni a világot. Mert más élni a világot, és megint más olvasni benne.

Az öregkorral egyre inkább olvasmányossá válik a létezés, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy veszít értékéből.

Na, most a felnőttség (s újabban a modern kor) kísértése, a világ képtelenségének érzése: a gyermek számára nem létezik. Nekünk nem egyszer kell elhessegetnünk magunktól a gondolatot, hogy a temérdek életellenes, lángoló nap és bolygó, tűzvészként forgó világegyetem lényegében riasztó, értelmetlen valami. De nem így a gyermek. Ő belenéz a világba, mint a napba (nyitott szemmel a közepébe) s nem vakul bele. Ő bízik benne. Nem ismeri, mégis elfogadja. Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben.

– A hétköznapokról már beszéltünk, de mi a helyzet az ünnepnapokkal? Rohanó világunkban hogyan tudnánk valóban megélni azokat?

– Az ünnep és a keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kellene, hogy legyen. A „kikapcsolódás” erre kevés, hiányzik belőle az ünnep-teremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie. A modern munka szükségszerű megosztottsága után az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja. Abban, ahogy a városi ember az ünnep tempó vételét is kezdi elfelejteni, bizonyára szerepet játszik az is, hogy élete kiszakadt a növények környezetéből. Keserű humorral azt mondhatnánk, hogy a mai ember legfőbb kísértése, hogy olyanná szeretne lenni – mint az autója. Viszont az is igaz, hogy vissza-visszavágyik a „zöldbe”. Valószínűleg ezért is rohan ünnepenként a szabadba, vissza a növényvilág elveszett paradicsomába. De ez még nem elég.

Nem elég visszarontani az édenkertbe. Szeretni is kell a növényvilágot, tanulni is kell tőle. Elsősorban a tempót, az ünnep ünnepélyes tempóját.

A lélek hosszú és látszólag mozdulatlan késszülődésének az ütemét – s a virágba borulásét, mely gyorsabb minden gyorsaságnál. Egyszerre csak itt van, mint a kegyelem gyümölcse, mint egy ünnepélyes villámcsapás, az örök és a pillanatnyi ajándékaként.

– A kegyelem pillanata, a szentség pillanata, a megtérés pillanata. Sok vallásos ember is úgy érzi nem elég erős a hite, majd ha, eljön az a kegyelmi pillanat, minden megváltozik. Mi különbözteti meg a megtért lelket?

– Megtérés után mi különböztette meg a jobb latort a bal latortól? Látszatra semmi, valójában minden. A megtérés nem szakít ki a világból, se az időből, se az örömből, se a szenvedésből. De igazivá, reálissá teszi számunkra az örömöt is, és a szenvedést is. A megtérő – fordulat után – mélyebb örömben és mélyebb szenvedésben részesül, mint annak előtte. Ami azonban döntő a számára, az többé nem is annyira öröme vagy szenvedése, hanem megérkezése az igazságba. Ahogy a bűnöst sem gyönyöre vagy kínja emészti, valójában, hanem az, hogy gyönyöre és kínja egyként üres és irreális.

Ha életünkben csak egy órára komolyan vennénk Jézust!

Csak egy percre, azt a percet, amikor egyedül szembesülünk Istennel! Amikor a Bárány egyedül engem néz, s egyedül engem kérdez, s egyetlen szó erejéig se mások bűneiről, hanem egyedül a saját bűneimről. A szentség tulajdonképpen nem is más, mint a végső (de valójában mindig is érvényes) helyzet fölismerése és boldog elfogadása. A szent egyedül van Istennel, élete ettől folyamatos gyónás és szakadatlan imádság, vagyis az ő életformája az egyedül valóságos élet.

– Tehát ez lenne az igazi hit?

– Az igazi hit a hiten túli hit, a reményen túli remény, a bizalmon túli bizalom. De hiszen ez nyilvánvaló! Az a bizalom és remény ugyanis, amit köznapi értelemben megélünk, nem igazi bizalom és nem igazi remény, mivel egy változó, porlékony, színe váltó világ színteréhez kénytelen igazodni. A hit viszont valódi – vagy ha úgy tetszik „szótáron túli” – értelmükben kívánja használni e szavakat. De mondhatnám azt is, hogy egyedül a hit képes jól és helyükön használni e szavakat, amik benne vannak ugyan a szótárban, de kiszolgáltatott sorsukban aligha van reális értelmük.

– Ha már szavak jelentésénél tartunk, mit jelent számodra a nyelv?

– Nincs csodálatosabb filozófiánk, mint a nyelv. Létünk minden mozzanatára nyelvünkben ébredtünk rá először, s ha így nézzük, nyelvünk előbb gondolat, mint kifejezés, előbb gondolat, mint puszta szó csupán. S külön gyönyörűség, hogy szavaink egymás közt is kommunikálnak, mintegy releválva a mindenség folyamatosságát és szüntelenül egymásba játszó összefüggéseit.

A nyelv isteni látomás a kezünkben. Igen, de azzal a lámpással útra is kell kelnünk. Mi több: világosságában a lét, életünk napról napra ránk meredő kérdéseivel kell szembekerülnünk.

– Sokan félnek útra kelni és félnek ettől a nagy világosságtól is. Mert ebben a nagy fényben meglátnák magukat, gyengeségeiket, bűneiket is, ezért inkább más bűneivel foglalkoznak, nem gondolod?

– Bűnt mindenki követ el (ezért nincs jogunk soha és senki fölött ítélkezni), de bűnét nem mindenki bánja meg. S a bűn, a valódi, az isten előtti – itt kezdődik. Az elkövetett bűn – Isten kegyelméből az önismeret, az alázat és a jóság, a fölemelkedés iskolája lehet: amennyiben fölismerjük, bevalljuk és megbánjuk. De maga a jótett is bukásunk biztos kezdete: amennyiben büszkék vagyunk rá és önmagunk teljesítményének tekintjük. Gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst: ezzel lehetne definiálni az evangélium szeretet gyakorlatát. Nyilvánvaló, hogy a farizeus magatartás ott vét, hogy a bűnöst a bűnével azonosítja. A „megoldhatatlan eset” a farizeus. Az, aki képtelen szembesülni képmutatásával, s ezen belül szíve zsarnoki, ítélkező és indiszkrét világával. Igen minden bűnös közül a farizeus az egyetlen, ki „lényege szerint” képtelen az önmagával való szembenézésre. Ő az egyetlen, akiért semmit sem tehetünk, egyedül imádkozhatunk érte, nyitva hagyva számára a szeretet és barátság mindenkor és mindenkire tárva-nyitva álló isteni kapuit.

– Többször felmerült már a kérdés: ha egy lakatlan szigetre mennél, milyen könyvet vinnél magaddal? Hagy alakítsam át, egy kicsit ezt a kérdést. Ha össze kéne állítani egy fajta kulturális bárkát, Noé bárkájához hasonlóan, mit vinnél fel erre a bárkára?

– Nos, ezt csak szubjektíven tudom megválaszolni. Nem titok, életem legfontosabb könyve az Újszövetség. Stílusa tétova, töredezett, esendő, ahogy a nagy drámaírók is olykor a legsúlyosabb és legmagasabb rendű igazságokat egy gyermekkel mondatják ki. Ez a könyv több, mint könyv. A könyvek közül századunkban Simone Weil írásait tartom a legkülönbnek. Számára stílus, élet és gondolat: egy és ugyanaz. Gazdag terméséből is kiemelkedik az Amerikai napló-ja.

A művészi alkotások közül életemben a legtöbbet a következőkön tűnődtem – s fogok még minden bizonnyal nagyon sokat tűnődni – vagyis a legdrágábbak számomra: Homérosz Iliász-a, Platón Lakomá-ja, a görög tragédiák, Keresztes Szent János Belső várkastély-a, gregorián énekek, Shakespeare és Racine színháza. Doszojevszkij regényei, Bach és A. Webern zenéje, Van Gogh képei, Cranach és Klee festészete, Rembrandt egy-egy alkotása, Kierkegaard tanulmányai, Ionesco és Beckett egy-egy darabja és aránylag nagyon kevés költő.

– Simone Weilt említetted. Talán ő volt a legnagyobb hatással költészetedre. Mit jelent ő számodra?

– Az igazság az, hogy Weil kedvéért tanultam meg franciául, kezdetben nyelvtan nélkül és egy kis szótárral vágva neki a nagy kalandnak. 63-ban Párizsban találomra vettem meg egyik könyvét, ’64 nyarán már ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a megvásárolt könyvet el is olvassam. Heteket, hónapokat, éveket „éltem” vele. A huszadik század legmélyebb és legszuverénebb szellemének tartom őt. A szellem Jean d’Arc-ja, az intellektus Szent Johannája. Kevesen tolmácsolták nálánál mélyebben az Evangélium tanításait. De Gabriel Marcel (francia filozófus) szavai a legtalálóbbak: „Mindaz, amit Simone Weilről elmondhatunk, könnyen meghamísítja őt. Legbölcsebb, ha neki magának adjuk át a szót.

Fölülmúlhatatlanul súlyos üzenetet hozott valamennyiünk számára, amit egyedül nyitott lélekkel érthetünk meg.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy szóról szóra magunkévá tegyük olykor téves, vagy éppen ellentmondásos nézeteit, hanem, hogy kihalljuk szavaiból azt, ami sajátosan nekünk szól, amit szinte személy szerint nekünk intézett.”

– Simone Weil kapcsán felötlenek bennem a háború képei, amiket mondhatni te égettél a pupillámra. Mit jelent a háború a maga komplexitásában?

– Az én nemzedékemet a háború érlelte nemzedékké. Sötét keret, tragikus indulás. Mégis úgy érzem kevés nemzedék kapott szélesebb és egyetemesebb tanítást útravalóul. Számunkra a háborúnak lehettek személyes tapasztalatai is, igazi lényege azonban egyetemes hatású volt.

Engem személy szerint a háború tanított meg a társadalom, az emberiség, a személyes sorson túli világ realitására.

Annál, amit közvetlenül megtapasztaltam, semmivel sem halványabbak azok az élmények, melyeket az események sugalltak számomra. Az, ami velem történt, semmivel sem személyesebb, mint, ami mások, a többiek története kitörölhetetlenül belém vésett. A háborúban valamennyien otthontalanokká váltunk s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk. Valamennyien elvesztettük személyes kis életünket, hogy egyek legyünk a gyökértelenségben.

– Ezt a gyökértelenséget, azóta is hordozzuk magunkban mindannyian. Végezetül hagy tegyem fel neked talán a legfontosabb kérdést: „Ha öröklétre születtünk, miért halunk meg hiába?”

– Ezt a két sort én írtam In memoriam N.N. című versemben. Vállalhatom-e még ezeket a sorokat, vagy meg kellene tagadnom őket? Szeretném hinni, hogy nem. Nyomasztó, gyötrő lelki állapot kényszerítette akkoriban versembe e kérdést. Mert van, amikor az őszinteség a kétségbe esett lélek maradék ereje.

Szeretném hinni hát, hogy másokban is inkább lesz e két sorom, a szolidaritás, az együtt szenvedés, mintsem a reménytelenség dokumentuma.

Fotó: Fortepan, Wikipédia

Magyar Kurír