Harminc évünk kincsestára – Találkozás a Pálúr házaspárral, az idei házasság hete arcaival

– Előre is elnézést kérek a kérdésért, de megkerülhetetlen: hogyan telnek Önöknél a járványidőszak hosszú hónapjai?

Kornélia: Kicsit megváltozott a családi életünk rendje. János továbbra is otthonról végzi az egyetemi oktatói feladatait, jómagam általános iskolában tanítok, bejárok a munkahelyemre. Reggel hétkor elindulok otthonról, délután öt-hat óra felé érek haza, János pedig helytáll, amennyire a lehetőségei engedik. Igaz, már nagyobbak a gyerekeink, akik még velünk laknak, így talán nem annyira megerőltető számára a feladat.

– A szinte állandó otthonlét akár kihívást is jelenthet az Ön számára, aki orgonaművészként az elmúlt évtizedekben a világ számos országában koncertezett.

János: Úgy érzem, hogy a pályám során mostanra érett meg bennem az a szemléletbeli változás, amelynek eredményeként a koncertjeimmel egyenértékűnek tekintem a templomi orgonajátékomat. A Fasori református templomban minden vasárnap orgonálok, és érzem, hogy egy élet munkája áll a hangok mögött, amelyek az istentiszteleten vagy a végén, az improvizációim alkalmával elhangzanak. Tehát elmondhatom, hogy a Covid-helyzet ellenére sem maradnak el a „koncertjeim”. Minden hétvégén hasznosítom a tudásomat, lényegében azt csinálom, amit a leginkább szeretek.

A gyakorlást is sikerül megoldanom, sőt kifejezetten aranyéletem van a mostani helyzetben: háborítatlanul gyakorolhatok a Fasori református templom orgonáján, félórányi sétára az otthonunktól.

Kornélia: Nekünk jót tett a karantén, szeretünk együtt lenni, közösen étkezni, otthon lenni, filmet nézni, s eközben ellátjuk a munkánkat is. Az „összezártság” nem viselte meg a kapcsolatunkat. Az utóbbi időben sokkal inkább az adta fel a leckét, hogy a házasság hetére készültünk. Magunkra figyeltünk, arra, valóban olyan házaspár vagyunk-e, hogy példa lehetünk mások számára. Jöttek a kételyek, a hétköznapokban több konfliktusunk is adódott ebből. Be kell vallanunk, nem egyszerű felkészülni egy ilyen programsorozatra, amelynek most a kiemelt szereplői leszünk. Nem könnyű kiállni mások elé a házasságunkkal.

– Milyen konfliktusaik adódtak?

Kornélia: Sok szempontból megismertük már egymás gondolatvilágát, harminc év házasság során számos kérdéssel szembesültünk. Inkább a hétköznapi apróságok terén adódtak konfliktusaink, amelyek minden családban előjönnek, akár az olyan jelentéktelennek tűnő helyzetekben is, hogy például kettőnk közül ki, hova parkolna inkább a kocsival. Vagy ott vannak például a „megmondtam, hogy így lesz, miért nem hallgattál rám” típusú mondatok.

Fontos, hogy ezeket a helyzeteket utólag meg tudjuk beszélni, a megbántásokat meg tudjuk bocsátani, és képesek legyünk újrakezdeni.

– A tavalyi házasság hete alkalmával már a nyilvánosság elé léptek egy kerekasztal-beszélgetés erejéig. 

János: Egy évvel ezelőtt már felkértek minket a házasság hete arcainak, meg is ijedtünk ettől a szép feladattól. Akkor a szerepvállalásunk átalakult egy egyszeri közreműködéssé, ez volt az az ominózus kerekasztal-beszélgetés, amelyen részt vettünk. Idén viszont az újbóli felkérés éppen a harmincadik évfordulónkra esett.

– Úgy tudom, a Református Egyházon belül éppen a házassággondozás területén végeznek szolgálatot.

János: Már a házasságunk elején bekapcsolódtunk egy nagyon szép munkába, amely évről évre meghozza a gyümölcseit a kapcsolatunkban, és ezekből tudtunk továbbadni is. Csatlakoztunk a Bibliai Házassággondozó Szolgálathoz, amelynek szellemiségét az országosan is ismert pszichológus, Pálhegyi Ferenc neve fémjelzi. Az ő szárnyai alá kerültünk. Előadásairól nem úgy jöttünk ki, hogy „akkor mi majd megmondjuk másoknak, hogyan is kell csinálni”, hanem azt éreztük, hogy a kapcsolatunkban mi sem maradhatunk ott, ahol vagyunk, fejlődnünk kell napról napra.

– A megismerkedésük, a kapcsolatuk kezdete éppen a rendszerváltozás idejére esett. 

Kornélia: Igen, a mi esetünkben a politikai történéseknél nagyobb súly helyeződött a szerelmünk megélésére.

János: Kornélia éppen a Páneurópai Piknik idején tért haza Amerikából.

Kornélia: Angol szakos egyetemistaként egy évig Atlantában laktam a rokonaimnál, 1989-ben jöttem haza. Éppen akkor mentem ki, amikor Jánossal igent mondtunk egymásnak, a szerelmünk kezdetén. Pár hónapig együtt jártunk, s azután repülőgépre ültem. Miután hazajöttem, kibontakozott a kapcsoltunk, majd 1991-ben összeházasodtunk.

– Egyikük számára sem lehetett könnyű az egy év távollét.

Kornélia: Azok a hónapok intenzív kapcsolattartással teltek, leveleztünk. Nem néhány szavas üzenetek voltak ezek, hanem olyan mondatok, amelyek hosszú távon is igaznak bizonyultak. A levelezés nagy mesterei lettünk, János különösképpen. Leírtuk egymásnak az érzéseinket, a világról alkotott nézeteinket, és a pár hét múlva érkező válaszból tudtuk meg, hogy mit gondol minderről a másik. Ez a levelezés megerősítette a kapcsolatunkat, bár eleve úgy indultuk, hogy nem gondoltuk kérdőjelesnek, mi fog történni egy év múlva. 

János: Gyűrűvel vártam Kornéliát, amikor hazaérkezett. Mindenesetre bevallhatom, hogy a távollétét eleinte nagyon nehezen viseltem, mintha azt próbálnánk ki, hogy mit jelent elveszíteni egymást. 

– Ahogy felidézik a harminc évvel ezelőtti történéseket, az egy év távollét után a felemelő találkozást, bibliai szavakkal szólva közösen elevenítik fel „az első szeretetüket” (Jel 2,4).

Kornélia: Megerősítő élmény volt az újbóli találkozásunk akkor, három évtizeddel ezelőtt.

Amikor valami nehézség adódik a kapcsolatunkban, mindig arra gondolok, milyen szépen indult a mi nagy szerelemünk, ami a mai napig is tart, és ez a jövőt illetően is megerősít, mintegy pecsét a kapcsolatunkon.

– A református szertartás szerinti házassági eskü szövegében az egyik figyelemre méltó kijelentés így hangzik: „vele megelégszem”. Mély értelmű, a lényeget érintő két szó, ami egyébként a katolikus esküszövegben nem szerepel. Mi talán éppen ezért is figyelünk fel rá, és gondolkodunk el a jelentésén, az üzenetén. Önök hogyan gondolkodnak erről a fogadalomról?

János: Úgy gondolom, a „megelégedés” a hétköznapi szóhasználatban mára negatív kifejezéssé vált: aki megelégszik, az kénytelen beérni azzal, ami van. Pedig éreznünk kellene a pozitív jelentését is. Erről a Biblia is szól: „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel” (1Tim 6,6).

A megelégedés kulcsszóvá válhat az életünkben, a nagyravágyás ellentéte, és fontos döntések meghozatalára indít. 

A házasság például nem úgy működik, hogy ha átmenetileg szűkölködöm, azaz nem kapok meg valamit a társamtól, akkor azt majd egy másik kapcsolatban könnyűszerrel kipótolom. Nem véletlen, hogy az eskü szövegében a „vele megelégszem” a „hozzá hű leszek” kijelentést követi. 

Férjként például nagyon régen meghoztam magamban a döntést, hogy nem akarok olyan helyzetbe keveredni más hölgyekkel, amit azután le kellene tagadnom a feleségem előtt. Nem aszerint élek, ahogy „majd alakulnak a dolgok”. Veszélyes dolog kitekingetni a házasságból. 

Számunkra egyébként nagyon gazdag tartalma van a „vele megelégszem” kijelentésnek, magában foglalja mindazt, amit a kapcsolatunk által kaptunk. A házasságunk egy kincsestár. Például most is, ahogy beszélgetünk, érzem, hogy egészen más volnék Kornélia nélkül, az ő jelenléte, támogatása hihetetlen erőt, magabiztosságot ad. Személyiséget formáló a jelenléte: ahogy felnéz rám, ahogy megteremti a feltételeket, hogy boldogan teljesíthessem a hivatásomat. Kornéliának köszönhető, hogy a karrier és a család a mi esetünkben nem játszható ki egymás ellen.

Kornélia: Amikor a huszonötödik házassági évfordulónkat ünnepeltük a barátaink társaságában, Izraelben, újra elmondtuk egymásnak a fogadalmunkat, a házassági eskünket.

János: Éppen az Olajfák hegyén.

Kornélia: Úgy érzem, nagyon nagy ajándék, ha egy házaspár huszonöt év elteltével is őszintén ki tudja mondani egymásnak ugyanazokat a szavakat, amelyeket fiatalon kimondott, amikor még nem tudta, mit is jelentenek ezek valójában. Ennyi év elteltével már súlyosabb ez a fogadalom, küzdelmeken vagyunk túl, de még mindig bizakodunk, hogy bár sok váratlant hozhat az élet, mégis milyen jó… 

A megelégedés egyébként számomra a legtöbbet jelenti. Nem azt, hogy éppen csak, hogy megfelel nekem a másik, vagy azt, hogy „egyébként de jó lenne, ha másmilyen lenne, vagy másfajta ember jutott volna nekem”, hanem azt, hogy

a férjem számomra éppen tökéletes, ő képes a legtöbbet nyújtani a számomra, ő alkalmas arra, hogy igazán a lelkem másik fele legyen. Ajándékként fogom fel a férjemet, mint akiben a legtöbbet kaptam.

– Bizonyára nem könnyű minden helyzetben ajándékként elfogadni a másik embert. Például amikor a férj beleveti magát a munkába, kizárva a világot, és elmélyed az adott feladatban, mondjuk az orgonajátéka tökéletesítésében. Amikor a felesége számára távolinak, megközelíthetetlennek tűnik. 

János: Amikor úgy igazán, teljes erőbedobással belevetettem magam a szakmába, az a Párizsban eltöltött év volt, amit két gyermekünkkel együtt éltünk végig. Az egyik legszebb időszakunk volt. Nyakig belemerültem az orgonálásba, de éppígy „nyakig benne volt” a családom is, mert szinte egy lépést sem tettem nélkülük. Nem hiszem, hogy sok művész számolhatna be ilyen gazdag külföldi tartózkodásról. Gyönyörű élményeink voltak! A szakmai életem csúcspontját jelenti ez az időszak, a versenygyőzelem (Párizs Városának Nagydíja, 1997) szempontjából is, illetve az életre szóló tapasztalatszerzés szempontjából is Olivier Latry, a Notre-Dame világhírű orgonistája mellett.

Amikor például egy tanszaki koncert erejéig eljutottam a versailles-i kastélyba, fogtam az egyik gyermekemet, méghozzá a kisebbiket, az éppen háromévest, és együtt mentünk. Természetesen beígértem neki a jutalmat arra az esetre, ha csöndben marad. Rengetegszer mentünk föl a családommal a Notre-Dame orgonakarzatára. Sajnos a tűzkatasztrófa óta ezt már nem tehetnénk meg. 

Kornélia: János ügye valahogy mindig a közös ügyünk volt. Nyár elejére szoktunk eljutni oda, hogy több mindent alá kell rendelnünk a férjem szakmai programjainak, s ez beleszól a családi tervekbe. Az ő naptára elsőbbséget élvez. Vannak ütközések, de az idei házasság hetére általunk választott mottó – Ezerszer is igen – éppen ezt fejezi ki.

Igenis naponta meg kell hoznunk olyan döntéseket, amelyek a családi életről szólnak, és nem csupán magunkról.

János is tett már félre szakmai ügyet a család érdekében, ami talán nem jellemző a profi művészekre.

– A már említett tavalyi kerekasztal-beszélgetés során azt mondták: alázattal kell beszélnünk a házas kapcsolatról, nem szabad elszállnunk magunktól, és elítélni másokat, akik adott esetben nehezen vagy egyáltalán nem képesek megbirkózni a nehézségeikkel. Miért fogalmazódott meg ez Önökben?

János: Szembesültünk azzal a ténnyel, hogy emberi erőből nem lehetséges feddhetetlen hűségben és teljes szívvel megmaradni egymás mellett. Mindannyiunk házasságát elérik azok a veszélyes erők, amelyek bomlasztani akarják, egészen odáig, hogy a kapcsolat szétessen. Hívő emberként is jó ezt tudatosítani, ahogyan azt is, hogy Jézus Krisztus győzött a Sátán felett, és ez a hétköznapokra is vonatkozik. 

Nem képzelhetjük magunkról, hogy a házas kapcsolatunk alakítása kisujjból megy. Nem azért vagyunk együtt, mert mi olyan jó emberek vagyunk, hanem mert van célunk, amiért érdemes küzdenünk egymásért. 

Kornélia: Sok házasságot láttunk belülről a szolgálatunk során, közeli barátaink megpróbáltatásait is, válásokat is, de újrakezdéseket is.

– Voltak-e az életükben olyan időszakok, amikor a házasságuk szempontjából nagyon fontossá vált az Istenbe vetett hitük? 

János: Úgy érezzük, hogy e hit nélkül el sem tudtunk volna indulni a házasságunk útján. Arra rendezkedtünk be, hogy istenfélő életet élünk, és ebben szeretnénk inspirálni, támogatni egymást. Az elmúlt években több haláleset is történt a környezetünkben, ami lelkileg megrendített és elgondolkodtatott bennünket. Arra figyelmeztetett, hogy nem szabad szem elől tévesztenünk:

mi az Isten országába készülünk, és ezt a házasságunkban sem felejthetjük el, sem a boldogságban, sem a küzdelmeinkben. Ez a legmagasztosabb célunk.

Lelkileg is felnőtté kell válnunk. Meg kell tanulnunk támogatni egymást a hitben, hiszen emberileg bizonytalan kimenetelű történésekkel kell szembenéznünk ebben az életben. A hit valami pótolhatatlant, valami elvehetetlent ad az életünkben: Isten áldását, ami pedig a hit jutalma, és nem törheti meg semmi. Mindenünk, amink van, a nehézségek is a belső gazdagságunkat gyarapítják.

Kornélia: Nem vagyunk tökéletes család, de szeretnénk eltökélten a hit útján járni.

– Az Ezerszer is igen mottó talán erre is utal?

Kornélia: Igen, egymás mellett és Isten mellett is meg kell hoznunk a döntéseinket.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 7-i számában jelent meg.