Hittem Jézus megtartó szeretetében – Hiba György jezsuita a diakónusszenteléséről

Nézőpont – 2019. május 6., hétfő | 11:28

Április 23-án a római Il Gesù templomban diakónussá szentelték Hiba György magyar jezsuita skolasztikust. A szentelést követően Hiba György megosztotta személyes tapasztalatait a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségével.

A püspök kézfeltételében volt valami megrendítő számomra – fogalmazott  Hiba György. – Amióta beléptem a rendbe, mindig is a papság felé vezető utat szerettem volna járni, mégis amikor most ott voltam a szentelésen, azt éreztem, mintha most lépnék ki a színfalak mögül. Ott álltam, teljesen áttetszően, szorongással, izgalommal és annak a tudatával, hogy ez most örökre szól.

Szerzetesként immár kilenc éve élek a Jézus Társaságában; a noviciátus végén fogadalmat tettünk, amit évente kétszer megújítunk. Tehát elköteleződtem Isten és a Jézus Társaság iránt, és mégis valahogy olyannak éltem meg ezt a diakónusszentelést, hogy most fizikailag is kilépek, és odaadom magam. Mindazzal együtt, amit még esetleg nem adtam oda az Úrnak, de most azt is neki akarom adni. Azt éltem meg, hogy elkezdek kiüresedni azért, hogy Őt befogadhassam. Amit átéltem, nem tudom másként nevezni, mint hogy megrendítő folyamat volt. Rádöbbentett arra, hogy én egyszerűen csak Őt szeretném hordozni.

A szentelés előtt nyolcnapos lelkigyakorlaton vettünk részt. Hazatérve bekapcsolódtunk a húsvéti szent három nap ünneplésébe, ami tovább segítette készületünket. Húsvéthétfőn reggel lementem imádkozni a kápolnánkba, és úgy éreztem, ott vagyok az üres sír előtt, én is benézek az apostolokkal együtt, és csak a gyolcsokat látom – a múltam darabjait. Az Úr azonban nincs ott, de vár rám, csak azt nem tudtam még, hogy hol. Várakozás volt bennem, egyfajta feszültség. Utána pedig kedden, a szentelés előtti órában a szentelendő rendtársaimmal együtt félrevonultunk Szent Ignác szobáiba, hogy ott együtt imádkozzunk, majd a Miatyánkot mondtuk együtt, mindenki a saját nyelvén, és aztán együtt vonultunk énekelve a szertartás helyére. Ezek voltak azok a pillanatok, melyek segítettek abban, hogy felkészüljek.

A diakónusi szolgálat legfontosabb mozzanata számomra az, hogy olyanná váljak, mint egy edény, mely felfogja Isten szeretetét. Ám ez az edény mindaddig nem tudja továbbadni a szeretetet, amíg fel nem töltődik. Akkor a túlcsordulásból tud adni... Töltődöm Isten szeretetével, és alig várom, hogy túlcsorduljon, hogy abból tényleg tudjak adni a többi ember számára, hogy az életté váljon bennük. Hogy nekik is életet adjon mindaz, ami nekem is életet adott.

Most fejeződik be római teológiai tanulmányaim harmadik, záró esztendeje. A vizsgaidőszak után hazatérek, hogy otthon egy éven át lelkipásztori szolgálatot végezzek. Ennek pontos helyét még nem ismerem.

Engem a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok hoztak be a társaságba. A lelkigyakorlatok csendjében a kísérés során megtapasztalhattam azt, hogy az Isten szeret és megtart. Ez erőt és bizalmat adott. Hogy most Rómában vagyok mint jezsuita, annak köszönhetem, hogy hittem Jézus megtartó szeretetében. Ez a tapasztalat a nehéz időszakokban is átsegített. Ezt szeretném átadni, és a lelkigyakorlatot is szeretném megismertetni az emberekkel. Ebből szeretnék adni, hogy rátaláljanak az Istenre, hogy felismerjék őt az életükben.

Fontos számomra a szegényekkel való kapcsolat, és úgy érzem, hogy a lelkigyakorlatok, a nélkülözőkkel való foglalkozás és az igehirdetés harmóniában állnak. A kérdés az, hogy mikor melyik válik hangsúlyossá egy adott pillanatban. A társaság kimondta, hogy az elsődleges feladatai között szerepel a lelkigyakorlatok vezetése, és segíteni szeretnék az embereknek abban, hogy kiengesztelődjenek, elsősorban önmagukkal, aztán pedig egymással, Istennel, a világgal. Alapvetően ebben érzem a hivatásomat.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria