Az emberiség intézményéhez tartozom – Huszti Zoltán és a TikTok-generáció

– Közös ismerősünk révén láttam Önről egy olyan fotót, amelyen a képzőművészeti egyetem végzőseként évfolyamtársai körében, de már reverendában áll. Milyen emlékei vannak arról a fotózásról? Miért hangsúlyozta már ott is, hogy pap lesz? És hogyan éli meg ezt a kettősséget, festői és papi identitását most, attól függően, hogy éppen művészbarátai, családtagjai vagy egyháziak, paptársak, hívek körében van? Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két oldal?

–  Nincsen kettősség, nincsen két oldal: én vagyok. Sokszor kérdezik ezt, de a kérdésben olyan, kívülről jövő feltételezés van elrejtve, amibe nem akarok beleállni. Mert akkor elválasztanék egymástól olyasmiket, amik bennem egységben vannak. Elfogadnám, hogy az élet és a vallás két különböző dolog. Hogy miért volt rajtam a fotózáskor reverenda? Mert a szemináriumban erősen elhatároztam, hogy mindig hordani fogom. Jelmániás emberként ugyanis nagyon ügyelek arra, hogy vizuálisan is kifejezzem, mi iránt köteleződtem el. A képző után mentem a szemináriumba, de azért a korábbi évfolyamtársaim közül már elég sokan tudtak a tervemről, a papi vonalról. A fotózáskor a reverenda révén meg akartam mártani magam a korábbi közegemben, kíváncsi voltam a reakciókra. Szeretem az ilyen, provokatív lépéseket, ők pedig tudták rólam, hogy hajlamos vagyok a túlzásokra és a radikalitásra. Azt, hogy valamit túlzásba vinni, a képzőn úgy mondták a többiek: elhusztizoltániasítani.

– Azért én próbálnám megvédeni a kérdésemet, mert lehet ugyan, hogy Önben egységben vannak a dolgok, de ha a közeg, amelyben éppen jelen van, kettősséget lát, az Önre is kihat. Valószínű, hogy azok, akik még festőkorából ismerik, és azok, akik már papként, a videói révén, máshogyan fognak viszonyulni ahhoz, amit képvisel.

– Engem viszont ez nemigen érdekel. Én olyan, evangelizációra váró testvéreket látok magam előtt, akik egyházképe a „savanyú leves” és a „gyászhad” szimbólumaival írható le. És én a személyemmel színt, izgalmas ízeket próbálok vinni ebbe a képbe. Az evangélium, függetlenül attól, ki mondja, mindig ugyanaz, de más csatornákon egészen másfajta emberekhez juthat el. Minden foglalkozásnak, hivatásnak megvannak az elvárt, hagyományos külső jegyei. Tudni véljük, hogyan kell kinéznie egy fotósnak, egy színésznek, egy riporternek vagy egy papnak. Én viszont – mint a jelekre már csak festő voltomból következően is érzékenyen figyelő ember – tudatosan más jelekkel vagyok jelen attól függően, kikhez beszélek, kikkel vagyok együtt. De a személyiségemhez ettől még hű maradok.

– A Facebookon Nagyfestő és Hitvalló a két utóneve. Hogyan jellemzik ezek Önt, mit akar üzenni velük magáról?

– Nagyfestő a képzőn lettem, Weöres Sándor sorai alapján, aki azt írja: „vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet”. Azt akartam kifejezni ezzel, hogy én abban a stádiumban vagyok, amikor még nem tudtam levetni a sárcipőt, hanem addig megyek benne, míg le nem szárad róla a sár. A Hitvallót a szemináriumban vettem fel hozzá, ahol szintén alkottam, de nem vászonra, hanem digitális rajztáblán. Fontosnak tartottam, hogy ezzel a névvel is jelezzem az életemben bekövetkezett változást.

– Az, hogy hitvalló, számomra valami „civil”, nem hivatalos, nem intézményi tartalmat jelöl. És éppen ezt érzékelem a Facebookon elérhető prédikációiban: hogy mint egyén, egyéniség, szabadon gondolkodó, a kétségeit el nem hallgató magánszemély szólal meg, és nem mint egy intézmény képviselője. Milyen a viszonya az intézményekhez, azok előírásaihoz? És hogyan érinti, hogy Ön a világ szemében mégiscsak egy intézmény „szóvivője”?

– Édesapámtól úgy tanultam, hogy elsősorban embernek születtem. Csak ezután jön, hogy vallásos, majd hogy keresztény, katolikus, végül pedig hogy római katolikus vagyok. De már az is krisztusi dolog, hogy ember lettem, és ily módon „az emberiség intézményéhez” tartozom. Egyházunkat ugyanis azért alapította Jézus, hogy megdicsőült formájában, Isten országában majd minden ember benne legyen. Ez a mostani még zarándoksereg. Ahhoz, hogy sokan csatlakozzanak hozzánk, nagyon nyitottnak és kedvesnek kell lennünk, és így kívánatossá tennünk a közös utat az érdeklődők számára. Az ellenszélben működő Ferenc pápa szerintem ezt az irányt képviseli, ő ugyanis sem vallási, sem nemzeti, sem társadalmi hovatartozás alapján nem tesz különbséget ember és ember között. Magamba szívtam, véremmé tettem a látásmódját. A kérdésére tehát az a válaszom, hogy az intézményre addig van szükség, amíg a krisztusi ügyet szolgálja, és az örömhírről akar tanúskodni.

– Sokan mégis úgy gondolnak a papra, mint aki „munkaköri kötelességből” prédikál, méghozzá egy szószékről, tehát hivatalos minőségben.

– Én viszont azóta, hogy „a szent járványidőszak” elkezdődött, úgy tapasztaltam, hogy ha előállsz az evangéliummal, az mindentől függetlenül elementáris erővel képes hatni az emberekre. Sok olyan üzenetet kapok, ami erről tanúskodik. „Sírtam”, „elmúlt a fájdalmam”, írják a prédikációim után olyan emberek, akik kizárólag a videóim alapján ismernek, és nem mint a papjukat. Az egyperces videóimnak három fő típusuk van: az evangéliumi, az áldásos és az ismeretterjesztő jellegű hittanos. Nem térítek velük, hanem esztétikai hatásra törekszem, hiszen esztétikai lények vagyunk. Céljuk a „barátkoztatás”, főként nem katolikus, nem vallásos emberek megszólítása. De úgy látom, a katolikusok is örülnek nekik, mert amiket megmutatok, például a templom különböző tárgyait, azokat olyan közelről, mint nálam látszanak, még a miséken részt vevők sem láthatják soha. Egyik pap barátomtól hallottam, hogy amikor bemutatta a temploma szépségeit, óriási volt az öröm a hívei körében is. Talán mert éppen ez az alkalom ébresztette rá őket, hogy milyen gyönyörű mindaz, amit már annyira megszoktak, most azonban a járvány miatt egy ideje már nem láthatnak.

– Mit keres a TikTokon, ahol nagyon fiatalok, zömükben tinik vannak jelen? Hogyan találta meg és milyennek látja őket? Milyen vélt igényeikre való tekintettel készíti a videóit?

– Válaszoljanak ők maguk! 55 perccel ezelőtt tettem fel egy olyan videót, amiben megkérdezem őket, hogy legyen-e hittan live, vagyis olyan óra, amikor bármit kérdezhetnek; egyházi témákról is, saját problémáikról is, sőt szidhatnak is, ha jólesik. Máris 1102-en nézték meg, 154 lájkot kapott, és 29 komment érkezett rá. Olvasom őket: „Nagyszerű kezdeményezés”, „Csodálatos az oldal”, „Miért nem válaszol?”, „Tudom, hogy Ő létezik”, „Érdekelne az egyházak összehasonlítása” és így tovább.

– Hogyan kezdődött ez az egész videós projekt?

– Nem saját ötlet volt, sőt én nem is hittem benne. De egy barátom mondta, hogy a lányai mennyire rá vannak kattanva a TikTokra. A tanácsán felbuzdulva még náluk, február 24-én elkészítettem az első, effektekkel színezett egyszerű kis videómat az oldalra Isten mindig szeret téged, akárhány éves vagy is címmel (a https://vm.tiktok.com/vyFqTb/ linken érhető el). 75 500-an látták, és 3617 szívecskét kapott. Az időtartam egy percben van korlátozva, ebből következően nagyon élénknek, dinamikusnak kell lennie egy-egy etűdnek, látványban és hangban is.

– Ifjúsági lelkipásztornak tartja magát?

– Egyáltalán nem. Én inkább a saját korosztályommal vagy az afölöttiekkel vagyok kompatibilis. A gyerekek is csípnek, de mivel magam is gyerek maradtam, bandatagnak tekintenek, nincs előttük tekintélyem. A tinikkel való gondviselésszerű találkozásomat a járványidőszak hozta el. Akkor ugyanis, részben az egyházközség híveivel való kapcsolattartás érdekében, a korábbinál sokkal jelentősebb mértékben a vizuális prédikátorság útjára léptem. Valamennyi tévés tapasztalatom már volt, mert a Hajnali gondolatokban is szerepelgettem korábban.

– A videókészítés a papi munkája része, vagy saját vállalása egyéb szolgálatain túl?

– A működésemnek mostanában egy tekintélyes hányadát teszi ki ez, mert a videókat elég sok idő kitalálni és megcsinálni. Ahhoz hasonlóan foglalkozom velük, ahogyan a prédikációimra szoktam készülni.

– A videói művészi projektként, egy performanszsorozat részeiként is felfoghatók, és akár tisztán művészi irányba is elmehetne velük. Látható, hogy gondosan megkomponálja őket, és találékonyan él a hatáskeltés eszközeivel. Mi a tervezés és az alkotás menete?

– Az evangéliumok olvasása során napról napra arra koncentrálok, hogyan jeleníthetném meg őket képben, aztán átgondolom, milyen eszközökre lesz ehhez szükség. Mivel még az elején tartok, óriási a merítési lehetőség, később talán nehezebb lesz. Az viszont segíthet, ha a nézőim majd elmondják, mire kíváncsiak. Adhatnék például mikrotanításokat a parancsolatokról. Nem tekintek erre a tevékenységemre művészi projektként, csupán az evangelizáció eszközeként használom fel a művészi képességeimet. Szóval nem a művészi önmegvalósítás vágya vezet. Azt kiélhetem a festésben is, amit nem hagytam abba.

– Mi lesz, ha a járványidőszak véget ér? Hogyan fogja megosztani az erőit az online és az offline papi működése között?

– Az 1 perc evangélium biztosan tovább fog élni, de amúgy nem vagyok „online pap”, és nem is tervezem, hogy ezt a vonalat erősítsem. Inkább a már meglévő rendszert, a tévéket segíteném, ha igényt tartanának a hozzájárulásomra.

– És hagyományos, offline papként milyenek voltak, lesznek a napjai?

– Hittancsoportok, misék, keresztelések, kórházi szolgálat, irodázás – káplánként ez mind hozzátartozik a feladataimhoz. A hittanjaim inkább beszélgetések, „tanítani” nem szeretek. Ima-, sőt teázós csendcsoportunk is van; az utóbbit mindig nagyon várják a fiatalok.

– Milyen mértékben tekinti a papi szerepét adottnak vagy alakíthatónak, saját képére formálhatónak?

– Nincs stabil papi stílusom, rögtönözni szoktam. Alkalmazkodom az érkezőhöz. Igyekszem minél nyitottabbnak lenni a jelenlétére, és mindenféle különbségtételt már a legelején elfelejteni. Hogy mindegy legyen, ki milyen hátterű. Hogy akár ateista, akár elvált valaki, ugyanazzal a bizalommal fordulhasson hozzám. De amíg a másik a szerepében marad, addig én is kénytelen vagyok abban tartózkodni. Ahogyan ő érkezik hozzám, én is úgy viszonyulok hozzá. Emberként, személyként. Hiszen azok vagyunk mindketten, nem? Pap vagyok, akit egy speciális feladatkör ellátása érdekében felszenteltek, de ettől eltekintve ugyanolyan ember, mint azok, akik számítanak rám. A papi szereppel ugyanaz a helyzet, mint az intézménnyel: önmagában, önmagáért nem érdekel. A pap az, aki meghív, tanít, gyógyít, pásztorol. Ezekért és ezektől pap.

– A hirtelen jött népszerűség hogyan változtatta meg a papi mivoltáról alkotott képét?

– A tiktokos heti nézettségem háromszázötvenezres, de mint mondtam, ezt nem én kerestem, és ráfeszülve sem vagyok. Kiderült, hogy ez az evangelizációs forma nagyon működőképes, és óriási igény van rá. Ez meghatározó számomra mostanában.

– Bizonyára nem én mondom először: Ön jó néhány fokkal színesebb, mint az egyházi átlag, és nehéz elképzelni, hogy szeretheti a fekete reverendát. Szívesen állna egy papi öltözködési reform élére?

– Egyszer voltam Panamában, és nagyon megtetszettek egy ottani plébános csupa szín miseruhái. Ezen felbuzdulva magam is szoktam miseruhákat varratni, amelyeket Wieber Marianne-nal, a Magyar Televízió érdemes művész jelmeztervezőjével közösen alkotunk meg. Papként is meg tudod mutatni, ki vagy. És papként is úgy fogsz kinézni, amilyen ember vagy.

(Zoltán Oláh Mara festőművész emlékének, Szilas Magdinak és Csendes Beátának ajánlja ezt az interjút.)

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember Mértékadó mellékletének 2020. május 10-i számában jelent meg.