Így lett az életem része Csernyigov, Harkiv, Kijev, Lemberg…

Nézőpont – 2022. március 25., péntek | 18:49

Nehezen értem, hogyan lehet bármi mással foglalkozni, amikor a szomszédunkban háború dúl, érthetetlen mészárlás zajlik, a pályaudvarokra özönlenek a menekültek… Persze közben az élet folytatódik, ha már van színházjegyem, élvezem is az előadást, de ha most kell dönteni, nem veszek jegyet az elkövetkező hetekre. Inkább kimegyek valamelyik pályaudvarra, és otthon fogadok családokat.

Az első napokban a Nyugatiba mentem, próbáltam segíteni az amúgy jól szervezett Református Szeretetszolgálat és a Migration Aid mellett. Bejelentkeztem szállásadónak, de nem hívtak, ezért magam mentem ki és vittem haza egy házaspárt, akik a lányukhoz és annak családjához mentek tovább Isztambulba. Mentünk az autóhoz, a férj automatikusan nyúlt a saját slusszkulcsa után, előhúzta a zsebéből… de az autó Kijevben maradt, el kellett fogadniuk, hogy valaki más viszi őket a régi kis Toyotájában. Próbáltam előhúzni az emlékezetemből néhány orosz szót, nem tudtam, bántó-e vagy örülnek neki – szerencsére örültek. „Puszty vszigdá búgyet szolnce...” (Lenne bár mindig napfény...) énekeltük együtt a kocsiban másnap a repülőtér felé, majd Olga hozzátette: „Puszty vszigdá búgyet mir” (Lenne bár mindig béke)… Végül így is búcsúztunk el egymástól a reptéren. Előtte a reggeli kávénál a térképet néztük, tíz kilométernyire voltak az orosz tankok a házuktól… Lenne bár mindig béke!

Másnap hívtak, hogy hat embert kellene befogadni. Négyre készültem, annyian férnek be a kisházba, így azonban a dolgozószobámba is kell, hogy menjenek. Nem baj, jöjjenek, a Migration Aid mindent megszervez, kicsi a kocsim, kell még egy, sok a csomag, máris ott egy önkéntes sofőr, vészvillogóval állunk az úton, várunk, míg megérkeznek. Natasa a két fiával hozzám kerül, az orosztudásom még mindig kevés, angolul próbálkozom, a fiúk is, rögtön megvan a kulcsszó a kérdéseimre: fifty-fifty… És aztán a későbbi napjainkat is végigkíséri: hová is mennének szívesen, Angliába vagy Franciaországba, fifty-fifty, nyilván ha Csernyigovba lehetne visszamenni, az száz százalékos igen lenne. Szvéta, a másik anyuka tud angolul, jól megértjük egymást, hamar barátnők leszünk.

Csernyigovot – igen, tudom, ez az orosz neve Csernyihivnek, de ők ezt használják, Harkiv ukrán, Lemberg pedig német elnevezés (Lviv ukránul), ebből is látszik, mennyire sokszínű a valóság – mutatják fotókon. Nagyon szép város, tágas terekkel, szép antik könyvtárral, színházzal. Telnek a napok, furcsa ez a jókedv, egyre többet nevetünk, a kamaszaink különösen, egész nap röplabdáznak és unóznak, azt lehet nyelvtudás nélkül is. Az ötéves Afina megállás nélkül oroszul beszél a tizenöt éves Annához, videókat mutat, Cselovék pok, azaz Pókember és társai… lehet, ő már meg is tanulta nyelvet. A többiek is tanítják egymást, örülnek a szavaknak, amelyeket ugyanúgy mondunk, pók, rák, mák… és lassan elválaszthatatlanok lesznek egymástól. Dánya megnézi Julcsi iskoláját, tetszik neki, szívesen járna oda. Kis dagi keverék kutyánk, Őzike boldog, hogy szükség van rá, simogatják, vele alszanak, mindent belead, a három meglehetősen barátságtalan macska helyett is vigasztal. A barátnőim főznek, bevásárolnak, főzök én is, ők is, borscsot, pilmenyit, nagyon-nagyon finom, tudnám enni mindennap, kár, hogy többórás munka van vele. Várost nézünk Budapesten, fotózkodunk a Halászbástyán, sétálunk Monoron, a Strázsahegyen, amikor pedig dolgozunk, ők próbálják megszervezni az életüket a következő hónapokra, beláthatatlan időre. Nem sürgetem őket, biztos nehéz dönteni, az idő sürget, a gyerekeknek iskolába kell járniuk.

És közben napról napra nagyobb a bizalom, megmutatják az óvóhelyet, ahol hat napot töltöttek a bombázások kezdetén, Natasa férje videón végigvezet a szép házukon, Szvéta mutatja, hogy az anyukája háza megrongálódott a harcokban (ő szerencsére Lengyelországban van vendégmunkásként egy ideje). Látom a lerombolt színházat, focipályát, látom újkorában, amikor Dánya a csapatával játszott, látom a romos utcákat, és pár héttel ezelőtti fotókon a gyönyörű várost, ahol biciklivel szoktak közlekedni.

És mindennap kérdezem, hogy van Natasa férje, aki otthon maradt. Azonban már nem az a napi kérdés, hogy van, hanem az, hogy él-e.

Telnek a napok, intézik az angol vízumot, mutatják, hol fognak lakni, békeidőben csodás lenne néhány hónapot Angliában, az óceánparton tölteni, most az ámulat mellett inkább elszorul a szívem. És jönnek a hírek: Natasa házához közel bomba csapódott be, az emeleti szinten kitörtek az ablakok. Másnap a nővére háza bombatámadásban szinte megsemmisült, szerencsére már ők is elköltöztek Nyugat-Ukrajnába. Csernyigov az egyik legjobban szenvedő város, a belarusz határ mentén fekszik, nem messze már sorakoznak fel a határon is a katonák, támadásra készen. Miközben sokan a médiában terjedő híreket kamunak nevezik, az bizonyosodik be előttem, hogy a pusztítás még sokkal hatalmasabb és rémisztőbb, mint amit látunk belőle.

Megyek néha a pályaudvarra is a Sant’Egidióval, kis dolgokban tudunk segíteni. Yana sorsát intézem, aki tízéves félvér kislányával Herszonból menekült előbb Kijevbe, majd Budapestre. Spanyolországba akar jutni, maga sem tudja, miért. Régi, szakadt útlevele van, a lánynak egy születésianyakönyv-másolata, reménytelennek tűnik, de nem az. A Migration Aid elképesztően hatékony, ajánlanak egy buszt, a spanyol sofőrrel What’s Appon kommunikálunk, érte jön házhoz, a Bartók Béla útra, ahol egy barátunknál találtunk nekik szállást egy éjszakára. Fotózom az iratokat, a csomagokat, a macskát… Denis, a sofőr vállalja, mehetnek. Egy hét múlva a sofőr érdeklődik, hogy vannak, kapok a szállásadójuktól egy fotót, Barcelonában vannak. Szvéta is eljön velem egyszer, ő a leghasznosabb, ukránul, oroszul beszél és fél óra elteltével minden információt tud, önállósítja magát.

Egy másik napon Péter felsegít egy kerekesszékes nénit a vonatra, viszem egy kislány rém nehéz bőröndjét, nem csoda, hogy állandóan felborult, amikor ő vitte, alig tudok lépést tartani a vonat után szaladó, láthatóan különösen jómódú, és nagyon hálás családdal. Népes cigány családok gyerekei viháncolnak körülöttünk, nekik nincs sok csomagjuk, fürgén szaladnak ugyanahhoz a vagonhoz. Később ötfős cigány család szállását intézzünk, szép és szomorú szemű anyukák három gyerekkel, rengeteg holmival, szerencsére a hatodik kerületnek van menedékháza, ahol befogadják őket, nem is akárhogy, nagyon kedvesen, nem szólják meg a hangos, rohangáló gyerekeket, a mindent begyűjtő anyukákat. Rozália elmondja, hogy mennek majd vissza Beregszászba a többi gyerekért… Istenem, mi lesz velük azután!

Közben a két vendégcsalád az angol vízumra vár, addig nálunk vannak. Lassan úgy tekintek Csernyigovra, mintha az én városom lenne, aggódva figyelem a híreket. És nemcsak Csernyigov, hanem Kijev, Harkiv, Lemberg, Ivano-Frankivszk… minden város, ahol közösségem, a Sant’Egidio tagjai élnek, sokan most menekültként saját hazájukban.

Büszkén követem a Facebookon, hogy menekültként is másoknak segítenek, hajléktalanoknak, fogyatékkal élőknek, betegeknek…

Együtt imádkozunk római közösségünkkel – akik a befogadásban tapasztaltként a leginkább rászorulókat és a betegeket látják vendégül – és minden közösségünkkel a világban Ukrajna békéjéért. Igazi hősökké váltak a szememben az ukrán barátaim, igyekszünk itthon is méltók lenni a példájukhoz.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita (Nyugati pályaudvaron); saját fotók

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria