Isten iránt mindig van érdeklődés – Interjú Kvanduk Frigyes főiskolai docenssel

A sorozat befejező részében Kvanduk Frigyes, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola docense, a Pécsi Egyházmegye általános helynöke osztja meg gondolatait filozófiáról, kritikai gondolkodásról, teológiáról.

– Miért érdemes ma filozófiát tanulni a teológiai tanulmányokkal párhuzamosan?

– Egyrészt a teológia feltételez egyfajta fogalmi kincset, tisztában kell lenni a teológiai fogalmak filozófiai hátterével. A másik, hogy a teológia nem valami távoli világból csöppen ide a mi világunkba, hanem benne van az egész újkori gondolkodás háttere, vetülete, és ennek a látása véleményem szerint nélkülözhetetlen. A filozófiában, mint a teológiában is, az újkor és a legújabb kor sok mindenben elüt az előző korszakoktól, még akkor is, ha sok mindenben örököse is az újkori vagy a középkori gondolkodásnak. Egészen más hangsúlyok keletkeztek a filozófiatörténetben, amelyek ha közvetlenül nem is, de mindenképpen átszivárogtak a teológia területére. Én nem teológiában dolgoztam, de azt azért el tudom mondani, hogy a teológia fiolzófiai gondolkodás nélkül nehezen elképzelhető.

– A hétköznapi ember életében mit adhat egy alapvető filozófiai tudás, gondolkodás?

– Nálunk a középiskolai oktatásban nem szerepel a filozófia, szemben a tőlünk nyugatra levő világgal, ahol legtöbbször heti két órában is tanulják. A másik, hogy ha foglalkoznak is nálunk filozófiával, akkor az a formális logikának a világa, ami nagyon távoli. Fontos, de messze esik a filozófia mai vetületétől. Ma, véleményem szerint, a filozófiának az egyes ember életében is fontos szerepe van. Talán még fontosabb szerepe, mint régen, hiszen egy heteronom világban élünk. Mindenkinek joga van, és ez természetes is, saját gondolatait kifejteni anélkül, hogy ennek az alapjait megmutatná, vagy rámutatna erre. Ezek az alapok nem mindig egyszerűek, hiszen kritika nélkül, vagy nagyjából kritika nélkül belecsöppenünk, belenövünk a világba, átveszünk különböző kategóriákat, akár a társadalmi életben, akár családi vonatkozásban, vagy a tanulmányainkon keresztül, a gondolkodásnak az alapjairól pedig nem esik szó. A filozófia egy kritikus tudomány. Természetesen a kritikus ember hozzáállása is létezik, de ez nem egyenlő a filozófiai kritikus gondolkodással, a kritikus ember világával. Nem feltétlenül ugyanaz. Szisztematikusan végig gondolni a gondolkodás útját, struktúráját, akár a saját gondolkodásomon belül, nagyon fontos. Az újkori filozófiától kezdve az ismeret kritikus megközelítése, a hermeneutika egy központi kérdés, különösen a történeti gondolkodás mentén, ez megkerülhetetlen. Ennek mindenképpen van haszna: egyfajta iránytűt ad az ember kezébe. Nem egy pontos, lineáris világot szab meg, ez nem szándéka a filozófiának ma már.

– Ön a PPHF tanára. Mi az ön tanári filozófiája?

– Tulajdonképpen már egy részét elmondtam. A teológiához adni egyfajta kulcsot a hallgatók kezébe, amennyire ezt hajlandók átvenni. A másik pedig, megnyitni az emberi gondolkodás horizontját, hiszen természetes dolog, hogy az ember sokfelé tud irányulni, sokféle gondolata van, sokféle gondolatot át tud venni másoktól. De az, hogy ezt el tudja helyezni a saját gondolkodásában, azért az nem magától értetődő. Tehát egy kicsit megtisztítani, kihozni a gondolatnak, az igazságnak a világát. Ez mindig fontos volt, ma azonban szinte egzisztenciális kérdés. Az a tapasztalatom, hogy az igény, hogy világosan lássanak, érzékelhető a mai fiatal, kereső, gondolkodó személyekben is. Szeretnék a saját életüket gondolati szinten is elhelyezni. Sőt mi több, adott esetben arra is vágynak, hogy az elvont gondolkodáson túl, a léttel, az élettel kapcsolatban is legyen egy közvetlenebb, szinte személyes lehetőségük a kritikus gondolkodásra. Ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom személy szerint is, de azt látom, hogy erre mindig vevők a hallgatók. Mindenki érzi azt, hogy tud gondolkodni, de nincs az igazság birtokában. Ennek vannak fokozatai, lehet benne haladni, és ha ebben segítséget tud kapni valaki, aki önmaga iránt és mások iránt is fogékony és korrekt, akkor erre a szemléletre, én azt látom, hogy vevők akár a főiskolán, akár máshol az emberek. Ez mindig egy meglehetősen eleven kérdés, annak ellenére, hogy a filozófiát szeretik valami obskúrus, elvont dolognak betudni. Azt mondom, hogy a filozofikus gondolkodás leegyszerűsítéséhez nem kell erőfeszítés, míg annak használatához valamennyi érzék is szükséges. Ez kell hozzá, de nem megközelíthetetlen. Ha valaki sportolni akar, ahhoz is kell türelem, erőfeszítés, elkötelezettség. Sőt mi több, alázat is. Ez mind jellemző a filozófiára is.

– Ön korábban a kritikai gondolkodásról, a helyes kérdésfeltevésről beszélt. Hogy látja ma Frigyes atya, a fiatalok tudnak jó kérdéseket feltenni? Érdeklődőek? Elég sok kritika éri ma a fiatal generációt.

– Kétfelé választanám ezt a dolgot. Rengeteg kérdés van. Ahhoz, hogy speciális filozófiai kérdéseket tegyenek föl a fiatalok, természetesen kell egyfajta filozófiai ismeret, egyfajta tudás. De egy bizonyos idő után persze van ilyen is. Számunkra az életben való tájékozódás egy nagyon fontos dolog és ez bizony összefügg filozófiai kérdésekkel is. Ma az életben senki nem tud kész válaszokat, kész recepteket adni. Részben változó, részben egy átfogó világban élünk. A kérdések tehát talán nem közvetlenül filozófiai kérdések, de mindenképpen alapvető egzisztenciális kérdések, amelyeknek van filozófiai vonatkozása.

– Mennyire találkozik a filozófia a hétköznapokkal?

– Ez egy érdekes kérdés. Vissza is kérdezhetnék: a hétköznap, a közvetlen világ, egy-egy empirikus helyzet mennyire tud meglenni átfogó belátás nélkül? Itt az újabb kérdés, hogy ez a belátás milyen tartományban szükséges az ember számára. Ha ezt elkezdjük, akkor a kiinduló ponttól eljutunk a teljes föltárulásnak az igényéig, ez pedig már gyökeresen filozófiai kérdés. Sőt, ha elvonatkoztatunk ettől a föltárulástól és csak magát az empirikus helyzetet próbáljuk önmagában értékelni, fölfogni, akkor ebből már csináltunk egy metafizikai kérdést, mégpedig egy rossz metafizikai kérdést, mert magát az empíriát tágítottuk ki egyetemes vonatkozásúvá. Ez visszaüt. Ez a dolog visszakérdez.

– Ön már régóta tanít a főiskolán. Miért éri meg egy diáknak a PPHF-en tanulni?

– Nagyon messziről indult az intézmény. Nem egyszerű körülmények között, sok változáson ment át, úgy tárgyi, mint oktatási szempontból. Én erre csak azt tudom mondani, hogy az átfogó egyetemi képzésben a teológiai fakultásnak mindig volt, és most is van szerepe. A mi helyzetünkben másként alakult, mint sok más helyen, de ez a helyzet jelzi, hogy az ember sajátos helyzete és az ennek mélyén megnyíló személyes kérdés a szemközti valóság felé senki számára nem egyszerűen átléphető, megoldható kérdés. A Jóisten, bár kinyilatkoztatásban megmutatja a maga feltétlen világának és szeretetének az arcát, de ugyanakkor meghagyja az embernek a szabadságát, sőt tiszteletben tartja, feltételezi. Ennek következtében az emberi helyzet alapvetően kérdésként dobja föl az ember számára azt a szemközti valóságot, ami nincs a birtokában. Senki birtokában sincs. Könnyű ma egyfajta ateista, úgynevezett semleges szintre helyezkedni, de ilyen nincs. Maga az ateizmus is egy kérdés, és a semleges gondolat is kérdés éppen úgy, mint ahogy kérdésként merül föl az Istent kereső ember számára az Isten igazsága, szeretete és jelenléte. Ebből a szempontból ez egy megkerülhetetlen dolog, még akkor is, ha ezt nem mindig gondolja az élete során valaki. Ettől ez a kérdés nem fog elmenni a szomszédba. Erre minden embernek szüksége van. Első sorban hitoktatókat képezünk, de azt látom az elmúlt 30 év tükrében, hogy sok helyre mentek tőlünk emberek. Egészen elképzelhetetlen távolságba szóródotak szét, ami nem baj, mert legalább ott tudják képviselni munkájukban, környezetükben amit megláttak, fölfedeztek ebből az igazságból. Mindenkinek segítségre van szüksége ebben. A filozófia is ilyen segítség a háttérben, a teológia még inkább. Aki segíteni akar a másik embernek, hogy felismerje életében a Jóisten jelenlétét és szeretetét, annak sok mindennel tisztában kell lennie. Nem is lehet talán mindenre felkészülni. Én, aki más oldalról is benne vagyok ebben, azt látom, hogy az érdeklődés néha lehet sok vagy nagyon kevés, de mindig van. Az Isten világa soha nem hagyja békén az embert. Nem azért, mert a Jóisten erőltetné ezt a kérdést. Az ember szíve erőlteti. Nem tud megnyugodni. Időről-időre ki tudja zárni, de teljesen soha. Segíteni akár a gyerekeket ebben, hogy legyen hiteles, jó tudásuk, tapasztalatuk az önmagát föltáró Istennel és a saját belső egzisztenciájukkal, személyükkel kapcsolatban, ez nélkülözhetetlen. Ezt gondolom.

– Ön hogy látja az Európában érzékelhető egyre erősebb szekularizációt, keresztényellenességet?

– Azért ezt egy kicsit szétválasztanám. Ez egy hosszú kérdés. Gyakorlatilag a középkorban kezdődött. Azt gondolom, hogy akár a természet világának, akár az emberi világnak van egy bizonyos „belső autonómiája” mondhatom ezt öntörvényűségnek is. Egyet azonban érdemes világosan látni, hogy, bár ez a belső szabadság jellemzi az embert és nélkülözhetetlen, azonban ez önmagát nem tudja megalapozni. Most, amikor ennek a középpontjába bármit behelyezhetünk, mint abszolút létet, akkor kimondatlanul is az történik, hogy az ember farag magának valami tökéletes helyzetet vagy igazságot, ami egy túlerőltetett dolog, és aminek soha nem fog megfelelni. Ezért előbb-utóbb biztosan egyfajta frusztrációval fogja eltölteni. Lehet itt beszélni erről a szekularizációs folyamatról, amely tetejében, mint történetfilozófia is megjelenik, azonban ezek mind, rejtve, az üdvösségtörténetre nyúlnak vissza. Ezt végig lehet követni az újkori gondolkodókon keresztül. Ennek egyik nagy képviselője volt Karl Löwith, akinek fő műve a Világtörténelem és üdvtörténet. Egyfajta kettősség alakul ki: Isten nélkül Istent faragni nagyon nehéz, másrészt meg is haladja az ember életét. Ezért egyáltalán nem látom, hogy valami megnyugtató kijegesedés történne a környezetünkben vagy Európában. Én szeretek olvasni, amennyit tudok, de elképesztő az a zavar, ami szerintem a mélyben tapasztalható. Van itt egy nagy forrongás, mindenki próbálja a saját igazát előadni, csak az a kérdés, hogy a védjegy rajta van-e vagy nincs.

– Mi lenne a védjegy?

– A védjegy mindig az, hogy ezt a védjegyet nem mi adjuk a dolgainknak. Mint ahogy a gyakorlatban is a védjegyet egy nagy szervezet vagy intézmény adja. Egy ötvös sem találhatja ki önmagának, hogy most beüti a védjegyet. Az ember sem ütheti be!

Szóval sokféle problémának az alapja, úgy gondolom, a filozófiának ez a látszólag szabad kezelése, amivel semmi baj nincs, de ez nem mehet el abba a kisarkításba, ami viszont az ember gondolati lehetőségén túl esik, mert az ember egyszerre egy végtelen horizontú valaki, aki ugyanakkor mindig találkozik a végességével. Ezt átugrani nem tudja. Ezt látni tudja, és ezért több, mint végesség, viszont ez a több soha nem mehet át abba, hogy ezt egyértelműen, végérvényesen meg tudná haladni. Ez csak feltételezés, viszont a filozófia nem hipotézisekben él.

Azt gondolom, hogy a gondolkodás, a korrekt, szakmailag fölépített gondolkodás mindig fölszólítja az embert arra – akár tanár, akár diák vagy bárki –, hogy legyen visszafogott, legyen átgondolt. Ha vallási kifejezést akarok használni, akkor én a gondolkodás szívének természetesen magát a gondolkodás világát tartom. Ide értve, ennek a középpontjába az alázatosságot. Enélkül nincs gondolkodás. Ez az én igazi tapasztalatom. És ez igaz a másik ember felé is, hogy az ő gondolata, akár tisztázott, akár kevésbé tisztázott, az egy gondolat, amit kötelességünk megérteni, alázattal elfogadni, mert mindenben van valami igazság, vagy legalább az igazság keresése, ami nem tőlem függ, hanem tőle jön. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor egyrészt megbecsültük a másik embert, másrészt az igazság útján próbálunk haladni mindketten, ha alkalmas rá a helyzet. Az a kölcsönösség, amely a másik ember személyes létében adva van, az rögtön megjelenik. Mi többre lenne szükség, mint erre? A többit adja a Jóisten.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Loósz Róbert

Magyar Kurír