Isten minden helyzetben tud kiutat mutatni – Egy gödi házaspár a családok római világtalálkozójáról

Nézőpont – 2022. július 21., csütörtök | 12:24

A Családok X. Világtalálkozóján az MKPK Családügyi Bizottsága szervezésében tizenegy fős magyar delegáció vett részt Rómában. Köztük volt Takács Bálint és felesége, Zsófia Gödről, akik nemcsak a plébániai közösségükben segítik a családokat, hanem Marton Zsolt, a püspöki kar családbizottsága elnökének felkérésére országos szinten is bekapcsolódtak a magyar családpasztorációs feladatokba.

– Milyen elképzelésekkel, elvárásokkal indultatok útnak a világtalálkozóra?

Zsófia: Mi teljesen újak vagyunk ezen a területen, nem voltak elvárásaink, inkább kíváncsiak voltunk, és egy kicsit izgultunk. Hiszen olyan házaspárokkal mentünk együtt a magyar küldöttség tagjaként, akik már jóval régebb óta benne vannak a családpasztorációban, mi kicsit „zöldfülűnek” érzetük magunkat. De elfogadást tapasztaltunk mindenki részéről, igazi szeretetélmény volt, ahogy megismertük egymást, beszélgettünk és együttműködtünk ezalatt a pár nap alatt.

– A családok világtalálkozója egy új stílust képviselt, nem teológiai konferencia volt, hanem igazi találkozó. Nektek mely programjai vagy pillanatai voltak a legemlékezetesebbek, és miért?

Zsófia: Valóban, több forrás alapján mondhatjuk, hogy egészen másként zajlott a találkozó, mint a korábbiak, amikor általában papok tartottak előadásokat családpasztorációs és dogmatikai témákban. Most viszont családok voltak ott, házaspárok, ők ismertettek egy-egy témát és mondták el saját életük ehhez kapcsolódó tapasztalatát. Nagyon családias és életszerű volt az egész. Ott ültek a sorokban a püspökök, papok, mellettük az anyukák, apukák, családok, kisgyerekek babakocsiban. Egyszóval életszerű volt, és emiatt is nagy élményt jelentett.

Bálint: Már az első napon megragadott az a szemlélet, hogy az Egyház szeretne odalépni a házaspárokhoz azokba a nehézségekkel teli élethelyzetekbe, ahol éppen járnak. Nagy nyitottsággal fordul a jelen sokszor töredékes valóságához, miközben őrzi a szentségi házasság tiszta eszményét. Keresi a megerősítés módjait és hív arra az útra, ami boldogságra és életszentségre vezethet minket.

Zsófia: Közel hozta egymáshoz a résztvevőket a péntek esti plébániai találkozás, amelyre buszokkal szállították ki bennünket egy-egy római plébániára. Mi a portugálokkal és a mozambikiakkal kerültünk egy helyre. Röviden mindenki bemutatkozott, a portugálok és mozambikiak aztán átváltottak zenére és énekkel, tánccal folytatták a bemutatkozást. Annak ellenére, hogy mi, magyarok a saját visszafogott mentalitásunkkal csak a kör szélén álltunk és tapsoltunk, hamar egymásra hangolódtunk. Mindez nagyon jól megalapozta a hangulatot és utána jót is tudtunk beszélgetni. Például a máltai házaspárral egészen összebarátkoztunk.

Szintén kedves, barátságos pillanat volt, amikor közösen fogyasztottuk el az ebédre kapott úticsomag tartalmát. Kimentünk a Szent Péter térre és a bazilika oszlopcsarnoka mellett ültünk le az ősi városfalakra. A walesi, a temesvári és a váci püspök a világi résztvevőkkel együtt ült és ebédelt. Ez számomra azt üzente, hogy egyek vagyunk Jézusban, testvérek, akár püspök, akár világi hívő valaki – szép élmény volt ezt megtapasztalni.

–  A Szentatya üzenetei, az elhangzott üzenetek közül mi szólt hozzátok személy szerint leginkább, amit a házasságotok szempontjából most fontosnak éreztek?

Zsófia: Sok tapasztalathoz tudtam magamban kapcsolódni, mert a mi közösségünkben is találkoztunk hasonló helyzettel vagy a magyar gyakorlatból hallottam hasonló kezdeményezésekről. Sőt, büszke is voltam, mert az volt az érzésem, hogy a családpasztoráció területén nekünk is vannak hasonló eredményeink, sikereink. Néhány tapasztalatot akár egy-egy magyar házaspár is elmondhatott volna.

Első este a fesztiválon öt házaspár tett tanúságot az életéről, amelyre a Szentatya néhány gondolattal reagált, amelyek mindegyike személyes volt. Jó volt azt hallani, hogy a Katolikus Egyházban nem tökéletes családok vannak. Az Anyaszentegyház kifejezés talán azt sugallja, hogy mi mind szentek vagyunk. De ez nem így van. Az Egyház normális emberek közössége. Tőlünk azt várja az Úr, hogy azt tegyük hozzá egy-egy helyzethez, amit mi tudunk. Nap mint nap, óráról órára jön valami. Ha megtesszük a magunk részét, szebb lesz a világ. Rajtunk múlik, hogy meglátjuk-e, meghalljuk-e ezeket az igényeket és van-e bátorságunk megtenni a szükséges lépést.

Bálint: Az öt házaspár között volt olyan, ahol a férj megcsalta a feleségét. Mégis együtt maradtak, a hit, az imádság és a közösség megtartó ereje segítségével. Később a konferencián egy hétgyermekes házaspár beszélt a megbocsátásról. Három gyermekük halt meg gázolásos autóbalesetben, de meg tudtak bocsátani a vétkesnek. A férj azon nem csodálkozott, hogy a felesége meg tudott bocsátani, hiszen látta, hogy napról napra a kis dolgokban is képes volt erre. Kiemelték, hogy a megbocsátás egy döntés, amit nap mint nap, újra és újra ki kell mondaniuk, bármilyen nehéz ez, ők emellett kötelezték el magukat. Azóta a tragédia napja a számukra a megbocsátás napja lett.

– Mit „hoztatok haza” magatokkal, amit egyházmegyei vagy országos családpasztorációs munkatársként tudtok majd hasznosítani a jövőben?

Zsófia: A jó tapasztalatokat össze kell gyűjteni és azokból tanulni kell. Azoknak a házaspároknak a felkarolásában biztosan előre kell lépnünk, akik nehézséggel küzdenek. Például amikor egy ötgyermekes anyukát elhagy a társa, vagy amikor sérült gyermek születik a családba, ott kell állnunk mellettük. Nekünk is van hasonló tapasztalatunk a közösségből és úgy éreztem, hogy tudtunk hasonló helyzetben segíteni. De biztosan van még mit javítani. A katolikus házaspárok között is egyre több a válás. Az a tapasztalat, hogy sajnos nem feltétlen mernek segítséget kérni, amikor gond van, de emiatt előbb-utóbb kiesnek a közösségből. Fájdalmas és nehéz bevallani, hogy hibáztunk és támogatás nélkül nem tudunk továbblépni, de ezért van a közösség, hogy ilyen helyzetben segítsen. Meg kell tanulnunk segítséget kérni.

Bálint: Nekem tetszett a tanúságtételek alapján történő bemutatás. Ez hiányzik a mi kultúránkból. A jó tapasztalat megosztása dicsekvésnek tűnhet sokaknak. Pedig a jó tanúságtétel valójában arról szól, hogy be merjük bevallani: gyengék vagyunk, de Isten segítségével ki tudunk jönni a nehéz helyzetből. Szent Pál is azt mondja: „inkább gyengeségeimmel dicsekszem”. Egy tanúságtételben azt fogalmazzuk meg, hogy Isten hogyan tud segíteni: az ima erejével vagy embertársainkon keresztül. Mindenképpen jó lenne átadni ezt a szemléletet: merjük felvállalni a nehézségeinket, mert így segítséget kaphatunk és lehetőséget adunk másoknak is a segítségnyújtásra.

–  Az Amoris laetitia-családév a családtalálkozóval lezárult. Van-e új téma, amit a családok figyelmébe ajánl Ferenc pápa?

Zsófia: Sok területet érintett ez a találkozó, van mivel foglalkozni. A Szentatya az utóbbi hónapokban kiemelten kezelte az idősek témáját, február és április között erről tartotta katekéziseit. Mi is látjuk a plébánián, hogy sok idős van, akik nyitottak a tapasztalataik megosztására és érezzük, hogy ezek fontosak. Nekik is kell olyan programokat ajánlani, amelyek az ő élethelyzeteikre adnak segítséget. Nagyon fontos lenne, hogy a fiatalokkal összekapcsoljuk őket. Sok helyen hiányoznak a nagyszülők, távol laknak. Egy-egy család életébe be tudnának kapcsolódni a helyben élő idősek, mint pótnagyszülők. Lenne egy kisgyerek, akinek tudnak mesélni, aki meghallgatja őket... Később pedig a gyerekek, fiatalok nagyon jól tudnák őket segíteni abban, hogy eligazodjanak a digitális eszközök világában.

Bálint: A küldetési üzenetében Ferenc pápa arra buzdít, hogy örömmel hirdessük a család szépségét és a házasság kegyelmét. Forduljunk nyitott szívvel a problémákkal küzdők felé. Az elváltaknál például nemcsak a párkapcsolatuk sérül, hanem az Egyházhoz, plébániai közösséghez való kötődésük is. Ezért különösen fontos a fiatal házasok kísérése és a jegyesek felkészítése a családi élet valódi kihívásaira. Erről reális és lelkesítő képet a küzdelmesen jó családok tanúsága adhat. Látni kell, mennyi törődést igényel a kapcsolat ápolása, amit a kegyelmi ajándékok formálnak igazán élővé.

Zsófia: A találkozó végén könyvet kaptunk ajándékba, amely kilenc szent házaspár életét mutatja be. Egy japán család története nagyon megfogott közülük. A férj súlyos rákbeteg volt, már a halálára készült, amikor bekövetkezett a hirosimai atombomba-támadás, amelyben a felesége és a gyermekük meghalt. A férj viszont a nagy sugárdózistól váratlanul meggyógyult. Az egész hátralévő életét arra szánta, hogy a békét és Jézust hirdette, ez lett az ő útja, és ide a világ egyik legnagyobb tragédiája vezette el. Isten minden helyzetben tud kiutat mutatni nekünk.

Végül talán a legfontosabb gondolat, amivel hazajöttünk az, hogy örülnünk kell annak, hogy vannak családjaink, amelyek hitben élnek. Kárpátaljáról hallottuk a menekült családok befogadása kapcsán ezt a történetet: a helyi plébánia pászkát sütött húsvét alkalmából a hetven befogadott család számára, cserébe annyit kértek, hogy imádkozzanak közösen. Egyetlen nagymama tudta félig elmondani a Miatyánkot a hetven család tagjai közül... A szülőknek, nagyszülőknek óriási felelőssége van abban, hogy átadják a hitet. Ez ránk van bízva elsősorban a családjainkban, de a világban is! Ha mi nem tesszük meg, senki nem fogja megtenni helyettünk

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria