Érzik, hogy egyek velünk – Nagy Zoltán cigánypasztorációs munkatárs a nyírkátai szolgálatról (I.)

Nézőpont – 2021. december 30., csütörtök | 17:28

Nagy Zoltán évek óta munkálkodik a Nyírkátán élők felzárkóztatásáért. A nyírségi faluban született, majd a fővárosban dolgozott, azután pedig visszatért, hogy övéin segítsen. Megalapította az Együtt Segítsünk Egymáson Megyei Egyesületet, és tavaly óta a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs munkatársa. Nyírkátán találkoztunk vele, ahol már közösségi házat és adománypontot is működtet.

A Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász központjából, a Szent Miklós Házból indulunk Nyírkátára. Oláh Tamás karitászigazgató, a kísérőnk a találkozásunkkor egy dobgitárt emel le a polcról: „Ezt is visszük magunkkal, tegnap érkezett az adományokkal együtt. Zoliéknál, a közösségi házban jó kezekben lesz!” Fotós-zenész kollégám ki is próbálja, megzengeti, behangolja a hangszert.

Beülünk az autóba, s a Nyírkátára vezető utunkon a jogász végzettségű Oláh Tamással a térség gazdasági helyzetéről, társadalmi rétegzettségéről beszélgetünk. Nagy cégek települtek ide, munkalehetőséget nyújtva, de számosan élnek itt mélyszegénységben, sok esetben egész települések is. 

A nehéz sorban élők támogatói között a karitászigazgató elsőként Nagy Zoltánt említi, akiben megbízható, kreatív, odaadó munkatársat ismert meg. Szorosan együttműködnek a Karitász adományakcióiban, kölcsönösen segítik egymást, napi kapcsolatban vannak. 

Oláh Tamástól megtudjuk, hogy Zoltán a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs munkatársa, Szocska A. Ábel megyéspüspök „szárnyai alatt” együtt dolgozik Szabó Tamás pasztorális helynökkel és Oroszné Obbágy Ritával, a cigánypasztorációért felelős referenssel. Önkéntesként a nyírkátai karitászcsoportot is vezeti, ezenfelül pedig összefogja a karitászmunkát Hodászon és Kántorjánosiban.

Ködös reggelen indultunk útnak, de gyönyörű, verőfényes napsütésben érünk Nyírkátára. A helyi görögkatolikus parókia előtt találkozunk Nagy Zoltánnal, aki a közösségi házhoz vezet bennünket. Alighogy bemutatkozunk egymásnak, máris a házról kezd beszélni, büszkén, szeretettel, érződik belőle az elkötelezettség, a tenni akarás. Közben az autónkból előkerül a gitár, s a napfényes időben az arcok is felderülnek.

„Ez a mi közösségi házunk, a gyerekekkel itt szoktunk összejönni, itt zenélnek, táncolnak, imádkoznak, tanulnak. Tanítás után ide jönnek az iskolából. Beszélgetünk, játszunk velük, átnézzük a leckéjüket, segítünk nekik, ha elakadnak valamiben.

Van egy kis könyvtárszobánk is, meg hangszereink. Idejár vagy tizenöt gyerek. Jönnének többen is, rajta vagyunk azon, hogy építsük, bővítsük a házat, de egyelőre most ennyit bírunk – mondja Zoltán. – A Boldog Ceferino Intézettel együttműködési megállapodást kötöttünk, ennek eredményeként közfoglalkoztatottak koordinálják a gyerekeket. Nap mint nap összeülünk, megbeszéljük a teendőket, s azt, hogy miként tudnánk jól segíteni.”

Zoltán a következőkben már a jövőről beszél, a tervekről. Elmondja, hogy az épületet egy jó barátjuktól kapták, határozatlan időre szóló szerződést kötöttek vele. „Már négy éve használjuk, de az idén sikerült pályázaton pénzt nyerni, amiből meg tudjuk venni a házat, át tudjuk íratni az egyesületünk nevére, és azután helyre tudjuk pofozni.”

Az Együtt Segítsünk Egymáson Megyei Egyesületet Zoltán a párjával alapította 2016 szeptemberében.

A harmincas éveinek közepén járó cigány férfi kérdésünkre elmondja, hogy már gyermekként, azután kamaszként is segíteni próbált a gondokkal küzdő társain vagy a felnőtteken. Tizenhat évesen felmerült benne egy segítő egyesület létrehozásának gondolata. Ehhez azonban anyagi fedezet kellett.

Zoltán érettségi után néhány évvel a büntetés-végrehajtási pályára lépett. 2010 szeptemberében felvették a Budapesti Fegyház és Börtön állományába. A körlet-főfelügyelő egykori álma azután a bv-s fizetésének köszönhetően valósulhatott meg, s erre ő nagyon büszke.

A börtönőri évekre így emlékezik: „Rengeteg fiatalkorú cigányt láttam ott benn, és akkor arra gondoltam, már gyermekkorban el kellett volna kezdeni a tanításukat, hogy ne kerüljenek ide. Arra jutottam, hogy itthon, Nyírkátán jó lenne a mélyszegénységben élő gyerekeknek egy kis közösségi ház, egy központ az összejövetelekre, a tanulásra, a közös játékra. Ez talán lehetőséget nyújthat arra, hogy eszükbe se jusson olyasmi, ami rossz útra viszi őket.”

2016-ban aztán megalakult az egyesület, és a közösségi házban is beindult az élet.

„Valahogy el kellett kezdeni. A családom a kezdeményezés mellé állt, eleinte csak mi voltunk, a testvéreim, keresztapám, keresztanyám, édesapa, édesanya meg én. Összeszedtük a gyerekeket, akik addig csak tengtek-lengtek az utcán, csavarogtak. Eleinte egy tánccsoportot szerveztünk, azután egyre bővült a csapat.

Az idő előrehaladtával egy-egy gyermek kiesett, főként olyanok, akik nagyon nehéz helyzetű családban élnek. Később azért visszatértek hozzánk, vagy mi találtunk megoldást arra, hogy újra eljöhessenek.

Most már, hála Istennek, széles a támogatói körünk, ha nagyobb rendezvényt szervezünk, mögénk állnak a barátok, az ismerősök. Talán megvalósul a fiatalkori álmom: közösségben, együtt dolgozva, egymást segítve megmutathatjuk, hogy mi, cigányok is lehetünk elfogadott tagjai a társadalomnak; magunkért is tehetünk valamit, de a közösségért is, s ha mondhatom, a Magyarországon élőkért is.”

Zoltán arról is beszél, hogy kezdettől sok múlik a hozzáálláson, a lelkületen. „Itt nálunk azt kell elfogadni, hogy halmozottan hátrányos élethelyzetből, mélyszegénységből érkező gyerekekkel kell foglalkozni, időt szánni rájuk. Ugyanis az a célunk, hogy érezzék, s azt gondolom, érzik is, hogy egyek velünk, itt megnyílhatnak – ami nem könnyű –, s elmondhatják a gondjaikat, problémáikat. Kicsit felüdülnek, és mi is jobban belelátunk a családi hátterükbe, ezáltal jobban tudunk nekik segíteni. Most már tizenhét közfoglalkoztatottunk teszi ezt nap mint nap.

Ha valaki éppen nem jutott el a suliig, megkérdezzük, miért nem volt iskolában, beszélünk a tanár nénijével, hogyan tudnánk ezt orvosolni. Úgy látom, a hiányzások csökkentek is azoknál a gyerekeknél, akikkel kapcsolatban vagyunk. Délutánonként ránézünk a leckéjükre is. Persze ahhoz, hogy le tudjunk ülni velük olvasni, számolni, mindig kell egy kis program is, játék, foci, ilyesmi. A közösségben pedig önfegyelmet tanulnak. Ha valaki olvas vagy zenél, csendben kell maradni.

Visszük őket kirándulni, eljutottunk a margitszigeti családi napra is, amit a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretében rendeztek, táncoltak, zenéltek ott. A Máriapócson élő társaikkal pedig különösen jó a gyerekek kapcsolata. 

Amikor valami újba kezdünk, imádkozunk – folytatja Zoltán. – Vasárnaponként fél tizenegyre járunk misére a srácokkal (természetesen a „srácok” közé értendők a lányok is – a szerk.) a közeli görögkatolikus templomba.

Éppen egy ilyen vasárnap délelőtt történt, hogy a közösségi ház udvarán már kilenc órakor megjelentek a gyerekek. A napsütés elől behúzódtunk a diófa alá, és tanakodtunk, hogy a mise előtt mivel üssük el az időt. Előkerült a magyar kártya, s ott, akkor döbbentük rá, hogy a kártya segítségével milyen könnyedén megtaníthatjuk őket az összeadásra és a kivonásra.

A templomba egyébként szívesen jönnek, szeretik Laci atyát (Magyar László parókus 2012 óta szolgál Nyírkátán – a szerk.), aki mindenben segít nekünk. Péntekenként eljön hozzánk a közösségi házba, foglalkozik a gyerekekkel, filmet vetít nekik, rajzolnak, imádkoznak.”

Zoltánnal beszélgetve azon kapjuk magunkat, hogy eddig szinte csak a közösségi ház kapujáig jutottunk el, épphogy csak betettük a lábunkat az udvarra. Elárasztottam a kérdéseimmel, ő pedig szívvel-lélekkel, színesen, választékosan fogalmazva meséli a történetüket. Már a beszélgetésünk kezdetén betessékelt minket a házba, de mi csak most teszünk eleget vendéglátónk kérésének.

Belépünk az előtérbe, ahol az adventi kézműveskedés remekeit, díszes koszorúkat látunk egy asztalon. Az előtérből nyílnak a szobák. Az egyikben már többen is várnak ránk, terített asztallal – ők a segítő munkatársak, akik között ott áll Zoltán édesanyja és az egyik húga is. Mint később kiderül, az édesapja éppen máriapócsi kirándulásra vitte a gyerekeket, „terepen van”.

Dicsőség Jézus Krisztusnak! – köszönti a bent lévőket kísérőnk, Oláh Tamás karitászigazgató. Szavaihoz fotós kollégámmal együtt csatlakozunk, s kórusban érkezik a felelet: Dicsőség mindörökké!

Balra indulunk el. A vendéglátónk egy irodahelyiségbe vezet, ahol a közfoglalkoztatottak és az itt segítséget kérő nyírkátai lakosok adminisztratív ügyeit intézik. A másik helyiség tulajdonképpen egy könyvtárszoba, beljebb pedig egy játékra, közös zenélésre kialakított tágas szobát látunk, a sarokban egy „szentéllyel”, Mária-képpel.

A ház másik részében található a konyha. – Ezt a konyhapultot a fiúk készítették – mutatja büszkén Zoltán. – Együtt mindent meg tudunk csinálni. A lányok kalácsot, cigánypogácsát szoktak sütni.

Továbblépve innen a mosókonyhába jutunk, ahol szép rend van, összehajtogatott, tiszta ruhák pihennek a polcokon. 

A mosókonyhából egy ajtón át ismét kilépünk az udvarra, s mielőtt a könyvtárszobában megkezdődne a szíves vendéglátás, még megtekintjük a ház melletti pajtát.

Nagy területen hevernek itt ágyak, szekrények, odébb törött bútorok. Adományok mind, és Zoltán jelzi nekünk, hogy ezekről később még szeretne beszélni. Ahogy a falu másik részén, a nagymamája házából kialakított adománypontról is, ami a nyírkátai tevékenységük alappillére.

Figyelmünket azonban most egy hatalmas faalkotmány köti le, ami az udvar közepén áll. – Színpad? – kérdezem. – Igen, a srácokkal készítettük, konténerekből raktuk össze, régen ezekbe szedték az almát – magyarázza Zoltán. – Összeszegecseltük őket, azután hat méter hosszú padlódeszkákkal fedtük le. Amikor nyáron itt táncolnak a gyerekek, cigánymotívumos szőnyegeket teszünk rá.

Itt lesz a karácsonyi ünnepi műsor is, zenével, tánccal készülünk, s a programot meghirdetjük a környéken élő családoknak, sőt, az egész falunak szól a meghívásunk – teszi hozzá Zoltán. 

Nagy a készülődés az ünnepre. Ottjártunkkor még a falu minden gyermekét érintő mikuláscsomag-osztás előtt álltunk, de Zoltán további tervekről is beszél. „Szeretnénk létrehozni egy színjátszó kört. A színjátszás ad egy kis önbizalmat a gyerekeknek, megnyugtatja az embert, ahogy kicsit elmélyül az irodalomban. Tudja, az itt élő, nagy szegénységből érkező gyerekek tele vannak stresszel, cipelik magukkal a családi problémáikat, és nem beszélnek róluk. A programjainkkal szeretnénk kicsit felszabadítani őket.”

A közösségi ház bővítését is tervezzük, egy edzőtermet szeretnénk itt létrehozni, ami szintén ezt a célt szolgálná.

A végső célunk a gyerekekkel együtt lenni – vallja Zoltán –, ezért is hagytam ott az előző foglalkozásomat, hogy teljesen itt lehessek, Nyírkátán, mert ezt a munkát csak így lehet csinálni. Azon vagyunk, hogy a gyerekek legalább befejezzék az iskoláikat, szakmát tanuljanak, hogy boldogulni tudjanak az életben.

Majd elgondolkodva hozzáteszi: „Amikor kirándulni készülünk a gyerekekkel, és elmondjuk nekik, hogy másnap reggel nyolckor találkozunk, hajnali hatkor már itt vannak mind, jönnek, kopognak a házunk ablakán, s mi felkelünk és foglalkozunk velük. Tudja, a mi munkánknak ez az öröme.”

(A riport második részét az Új Ember 2022. január 2-i számában olvashatják majd.)

Szerző: Körössy László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria