Jacques Noyer püspök: Ebben az évben nem ünneplünk karácsonyt!

A társadalmi elégedetlenség, a középrétegek lecsúszása Európa sok országában észlelhető. A „sárga mellényesek” mozgalma kapcsán az idős főpásztort a megosztásra, a szolidaritásra való képesség elvesztése foglalkoztatja, amely immár minden társadalmi réteg jellemzője. Jacques Noyer december 2-a hajnalán megfogalmazott írásában kifejti: úgy látja, hogy a közösségvállalást elutasítja az a dúsgazdag, aki tényleges jövedelmét nem vallja be, vagyonát kimenekíti, de az a szegény is, aki a nálánál szerencsétlenebbtől elfordítja fejét.

„Rájöttem arra, mit is kellene mondania a francia egyháznak e lázadással szemben, mely nem más, mint a hónap végi üres pénztárca, a szegénység lázadása. Be kellene jelentenie, hogy ebben az évben nem ünneplünk karácsonyt! December 25-e ugyanolyan nap lesz, mint a többi. Semmi rendhagyó a templomokban. Nincs liturgia, nincs jászol, nincsenek gyerekek. Folytatjuk az évközi időt, hiszen nem volt advent sem. Az Egyház így jelezné, hogy népünk nincs abban a lélekállapotban, mely lehetővé tehetné karácsony ünneplését, hiszen a levertség kiáltása, mely átjárja az emberek napjait, összeférhetetlen az adventi reményteltséggel, a karácsonyi misztériummal, egy idegen kisgyermek befogadásával.

Lehet, hogy már öreg vagyok, de jól emlékszem gyermekkorom karácsonyaira. Nem csupán a nyomasztó hónap végi időszak foglalkoztatott bennünket. Karácsonykor mindent elfelejtettünk, annak örültünk, amink volt. A szerény jövedelmű családok összejöttek, s megosztották szűkös javaikat. Karácsony éjjelén a szegények gazdagnak érezték magukat, mivel volt tető a fejük felett, tányérjaikon egy kicsit jobb lett az étel, több fahasáb került a ház melegét adó tűzre; s hálásak voltak, ha volt egy anya, egy apa és voltak testvérek, akik kötődtek egymáshoz. Kis semmiségeket cseréltünk, amelyek mégis teli voltak jelentéssel. Elmentünk megnézni a Kisdedet a templomi jászolban: a védtelen gyermeket, a jövevényt, akinek a mi szeretetünk az egyetlen gazdagsága. Rádöbbentünk, hogy vannak nálunk szegényebbek is: munkát nem találó felnőttek, apjukat elvesztő gyermekek, ház nélküli családok. S amikor maradt egy kevés sütemény, odaadtuk boldogtalan szomszédunknak.

Ha ma emlékeztetjük a társadalmat arra, hogy vannak olyanok, akiknek súlyos nehézségeik vannak, lám, ez az, ami karácsonyhoz illik. Ha azt mondjuk a dúskálóknak, hogy a szegényeknek jogaik vannak, s ha elismételjük, hogy van esély egy igazságosabb világ megalkotására, íme, ez az, ami karácsonyhoz illik.

De amit most a történésekből kihallok, az nem a szegények szeretete, nem a feléjük kinyilvánított figyelem, nem a megosztásra és igazságosságra törekvő szeretet. Olyan lakosságot látok, mely fél szegénnyé válni, s amely nem szereti a nincstelent. Mindenki szegénynek nyilvánítja magát, hogy joga lehessen harsogni. A szegény gazdagok kénytelenek elhagyni az országot, mert kifosztják őket. A szegény szegények pedig bezárkóznak a még szegényebbek előtt. Hajdan olyan országot ismertem meg, mely elég gazdagnak érezte magát ahhoz, hogy befogadó legyen. Most olyan gazdag országot látok, mely túl szegénynek mondja magát ahhoz, nehogy kaput nyisson a nálánál kevésbé gazdagok előtt.

Karácsony jó néhány éve e változás megjelenítője. A gyereket arra ösztönözzük, hogy minden földi jót kívánjon, s ím, a mindenhatóság képzete tölti el őt egészen addig a pillanatig, mígnem a pénz- és a bírvágy frusztrált embert nem farag belőle. Gazdaggá szerettük volna tenni őt, ő azonban kiábrándult szegénynek érzi magát.

A Télapó túlontúl jómódú lett, s már meg sem tud állni az istállónál, ahol épp az Istengyermek születik. Kedvem lenne megráncigálni a szakállát, s feltartóztatni a szánkóját a legközelebbi üzleti csomópontnál. Ó, bocsánat, erőszakossá váltam! Akadályozzátok meg, hogy bármi bajt csináljak!”

Forrás és fotó: Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír