Jobban kellene ápolnunk emberi kapcsolatainkat – Beszélgetés Marton Zsolt váci megyéspüspökkel

– Lassan a járványügyi vészhelyzet is megszűnik országszerte. Hogyan tekint vissza a mögöttünk hagyott, közel három hónapos időszakra?

– Rendkívüli helyzet volt, ez közhely, mert mindenki ezt mondja, de valóban az volt, hiszen nem volt róla tapasztalatunk. Idősebb testvéreinknek a világháborúról, a forradalomról vannak emlékei, de hasonlóban nekik sem volt részük. Megpróbáltatásnak tekintettem, ugyanakkor lehetőségnek is.

– Milyen megpróbáltatásokat hozott ez az időszak?

– Általánosságban a bezártságot. Volt egy időszak, amikor kicsit börtönné váltak az otthonok, és a négy fal között kellett maradni hosszabb ideig gyerekeknek, szülőknek, ami próbára tette a családokat. Például a pedagógusok az online oktatás mellett a saját gyerekeiket is nevelték, és még a háztartási feladatokat is ellátták. Ugyanakkor a négy fal között maradva jobban előjöttek a családi konfliktusok is.

Úgy gondolom, hogy a jól működő házasságok megerősödtek, a problémás házasságoknál kiéleződtek a nehézségek.

Kérdéses volt az is, hogy pszichésen hogyan lehet elviselni a bezártságot. A járvány miatti korlátozások ideje olyan volt, mintha egy mátrixban élnénk. Minden digitális módon, a virtuális térben zajlott, a konkrét kapcsolatok nem épülhettek olyan megszokott módon, mint eddig.

– Mit jelentett mindez püspök atyának személy szerint?

– Az egyházi, családi, baráti kapcsolatokat, melyek számomra nagyon fontosak, nem lehetett a korábban megszokott módon fenntartani, építeni. Nehézséget jelentett az is, hogy épp az egyházmegye megismerésének folyamatában, a papok meglátogatása idején ért a veszélyhelyzet kihirdetése. A tervezett papi rekollekció előtt két nappal kellett lefújnunk az egészet. A vírus jött, és nem lehetett neki parancsolni. Személy szerint úgy éltem meg, hogy lendületben vagyok, és ez a rendkívüli helyzet megakaszt. Kicsit úgy éreztem, a szentelési beszédemben említett hasonlatomnál maradva, hogy

egy versenyautóban ülök, és a safety car, amelyet vészhelyzet idején küldenek be a pályára, hirtelen beállt elém, és lelassította a mezőnyt, annyira, hogy szinte csak lépésben tudtam haladni.

– Milyen gyümölcsei vannak ennek az időszaknak?

– A bezártság mutatta meg, hogy emberi kapcsolatainkat jobban kéne ápolunk, de a rohanás, hajszoltság miatt sokszor sérülnek, igazából csak töredékesen élünk. Az öcsém vállalkozóként eleve otthonról dolgozik, de most a sógornőmnek is, banki alkalmazottként, home office-ban otthon kellett maradnia, így többet tudott együtt lenni a család, sokkal többet, mint korábban. Beszélgettek, kártyáztak, társasjátékoztak. A gyerekeik házi feladatára is jobban oda tudtak figyelni. Azt láttam, hogy az ő házasságuk, családi életük kivirágzott. Volt, aki úgy fogalmazott,

jó lenne évente legalább egy ilyen hónap, de vírus nélkül, amikor megszűnik ez a rohanás, jobban tudnánk egymásra figyelni, együtt lenni.

Valamiképpen ez természetesebb volna, mint az állandó rohanás.

– És mit hozott a személyes életében?

– Rengeteget sportoltam. Amúgy is szeretek mozogni, uszodába most nem mehettem, de szinte naponta felmentem a Naszályra, vagy gyalog, vagy biciklivel. Itt is bicikliztem a Duna-parton, a kerékpárúton. Ilyen rövid idő alatt ilyen intenzíven még sosem mozogtam.
Fölfedeztem a digitális világot. Mivel nem tudtam meglátogatni a papjaimat, felhívtam őket telefonon. Mindennap így zajlott másfél hónapon keresztül, kimentem a szabadba, bicikliztem, sétáltam a Duna-parton és telefonáltam. A püspöktársaimat is mind felhívtam, a szemináriumi rektorokat, de a kollégákat és a világiakat is, diakónusokat, szervezőket és számos barátomat, ismerősömet.

Óriási ajándék volt, hogy fölfedeztük az egyházmegyében, mi az, amit viszont megtehetünk ebben a rendkívüli időszakban. A safety car ugyan lelassította, de nem állította meg az életünket. A hivatal működött, és a Skype- vagy a Zoom-felületek segítségével akár esperesi összejövetelt, egyházmegyei papi szenátust, tanácsosok testületét, dispozíciós testületet is összehívhattam. Jó volt felismerni, hogy a jövőben is használhatjuk ezeket a felületeket, hogy ha nem szükséges, ne utaztassunk valakit száz kilométerről egy találkozóra. Persze fontos a személyes találkozás, de nem mindenáron. Ezért tervezem, hogy a jövőben is lesz hasonló alkalom.

– Ha a Váci Egyházmegye YouTube-csatornájára tekintünk, azt láthatjuk, hogy ebben az időszakban jelentősen megnövekedett a friss tartalmak aránya: naponta online katekézisek és heti rendszerességgel püspöki üzenetek kaptak helyet. Miért tartották fontosnak, hogy ezen a felületen ilyen intenzíven kommunikáljanak?

– Felismertem, hogy ebben a nehéz időszakban nem hagyhatom magára az egyházmegyét, törődnöm kell a rám bízottakkal. Ebben a rendkívüli helyzetben ez lehetett a törődés, a személyes odafigyelés egyik eszköze. Titkárom ötlete volt a napi online katekézis, hogy naponta legyen szellemi-lelki táplálék az egész egyházmegyének.

Ennek segítségével remélem, minden hívő megtapasztalhatta, hogy főpásztoruk, papjuk, diakónusuk fontosnak tartja, hogy mindenkor élő közösséget alkotunk.

Jó volt látni, és számtalan visszaigazolás is megerősít ebben, hogy a megszólalók mind fontosnak tartották, készültek ezekre az online találkozásokra, katekézisekre.

– Hogyan tervezik megőrizni az elmúlt időszakban elnyert figyelmet?

– A visszajelzések alapján ezt az online utat legtöbben az odafigyelés, a törődés jelének tekintették, ezért valamiképpen szeretnénk folytatni. Ha nem is ennyire intenzíven, mint ebben a sajátos helyzetben. Ennek tükrében is fontos szerepet szánunk a médiának az egyházmegyében jelenleg is zajló reformfolyamatban.

– Lassan egy éve, július 12-én nevezte ki Ferenc pápa a Váci Egyházmegye élére. Hogyan tekint vissza az eltelt időre?

– Örömmel.

„Szent zsúfoltság” jellemzi ezt az időt.

A szentelésemtől fogva rengeteg feladat, korábbi megbízatásaimnak a sokszorosa hárult rám, de rengeteg kiváló munkatárssal áldott meg a Jóisten, akiket részben örököltem, de jöttek újak is.

A főpásztori szolgálat egyben csapatmunka is. Persze az Egyház hierarchikus szervezet, minden felelős döntést nekem kell meghoznom, és ezt vállalom, de nem gondolom magamat mindenre alkalmasnak meg tehetségesnek. A Szentlélek fölülről és oldalról is segít, úgyhogy koncentrikus körökben konzultációs csapatot alkotunk. Legközelebbi munkatársam püspök atya, a helynök. Az irodaigazgatóval, a tikárral minden hétfőn megbeszélést folytatunk, és a konzultációnk végén még a gazdasági vezetőnket is bekapcsoljuk. Mindig közös imádsággal kezdünk, aztán mindenki mond magáról pár szót, hogy van, majd végigvesszük a feladatokat, és hiszek abban, hogy a közös gondolkodással, problémamegoldással jutunk előbbre. A megfontolás, konzultáció, mérlegelés útján szeretek járni, nagyon fáradságos, és sokszor nagyon körülményesnek tűnik, de nagyon gyümölcsöző.

– Melyek a meghatározó pontjai főpásztori működésednek?

– Bár váci megyés pap voltam, de szeretném püspökként jobban megismerni az egyházmegyémet, utána pedig megkérdezni a Szentlélektől, hogy mit szeretne a Váci Egyházmegyében, és ennek megfelelően terveket készíteni.

A papokkal, diakónusokkal, világi hívőkkel együtt azon dolgozunk, arra biztatom őket, hogy határozzuk meg közösen, mi prognosztizálható húsz év múlva, hogy néz ki az egyházmegye.

Szociológusokat is felkértem, mérjék fel, hogy alakul az ország vallási térképe a következő két évtizedben, és akkor onnan számoljunk vissza húsz, tizenöt, tíz, öt évet, és ennek megfelelően készítsünk lelkipásztori tervet. Hány nagyobb és kisebb plébánia lesz, kell-e esetleg összevonni egyeseket, hogyan lehet papokat, diakónusokat, akolitusokat egy nagy evangéliumi munkaközösséggé összekovácsolni. Tehát nem gyors megoldásokat keresni, ha nincs elég papunk, hanem arra figyelni, hogyan lehet mindenkit a maga helyén, a karizmája alapján bevonni egy olyan nagy munkaközösségbe, ami örömet jelent, és a terhek evangéliumi megosztását is.

– A Központi Papnevelő Intézet éléről került Vácra. Hogyan látja a papi utánpótlás helyzetét? Van-e „varázsszere” a helyzetre?

– Varázsszerem nincs, de úgy gondolom, másként kell tekinteni az egyházmegyére, mint korábban, tehát nem valószínű, hogy annyi papunk lesz, mint eddig vagy a II. világháború idején volt, de fontos látni, hogy nem csak a papok hordozzák az Egyházat. Teológiailag nézve a pap az eucharisztikus pásztor, az eucharisztikus közösség vezetője. De ha őköré bekapcsoljuk még az állandó diakónust, az akolitust, a hitoktatót, a kántort, az egyháztanácsnokokat, akkor ki-ki a maga helyén tud segíteni.

A varázsszer az lenne, ha vonzóbbá tudnánk tenni a cölebsz papi pályát. A kispapoknak is azt mondtam, hogy ez egy szent kaland, hogy mi valami olyat tudunk adni, amit senki más.

Mi nem a világgal akarunk versenyezni, ahol valaki elmegy egy nagy céghez, nagy fizetésért, magas beosztásért.

Aki egyházi, speciálisan áldozópapi szolgálatra érez elhivatást, az szent kalandra indul, ami Krisztus útja, örömteli prófétai hivatás. Ahhoz, hogy kedvet csináljunk hozzá, hiteles példák kellenek.

– A Fokoláre mozgalom püspök barátja. Miért tartotta fontosnak, hogy papként lelkiségi közösséghez tartozzon?

– Nagyon sokat köszönhetek a Fokoláre lelkiségnek, éppen azért, mert nagyon fontos a pap saját, személyes élete. A cölebsz papnak egyrészt monasztikus életet kell élnie, egészségesen a magány kultúráját kialakítania, hogy szeressen egyedül lenni Istennel és ugyanilyen erővel egy másfajta közösséggel, paptestvérekkel, de világiakkal is. A pap számára az elsődleges család – persze van természetes családja, ahonnan származik – a többi paptestvére. Papokként mi együtt nyaraltunk, hétről hétre együtt kirándultunk, megbeszéltük örömeinket, problémáinkat.

Óriási megtartó erő volt ez, olyan, mintha egy nagy sodrású folyón együtt eveznénk több kenuval, és ezek összekapaszkodnak, mert nagyon nagy a veszély, hogy ha egyedül maradunk, az erős ár kisodor minket.

De az is tény, hogy ezt nem lehet kényszeríteni, ezt a papok csak önként képesek vállalni, és ehhez közös lelki attitűd, lelkialkat kell. Nem feltétlenül lelkiségi mozgalomhoz való tartozás, de közös gondolkodás, közös spirituális irány. Véleményem szerint a papság jövőjének ez az egyik útja.

– A járvány mintha kontraproduktív módon abba a helyzetbe kényszerített volna minket, hogy a személyes életünket, egzisztenciánkat kell féltenünk. Milyen üzenetet tudna megfogalmazni a nehézségekkel küzdő egyének, családok, társadalmi csoportok számára?

– Szent II. János Pál beköszöntő szavai jutnak erről eszembe: „Ne féljetek!” Érdekes világban lett ő pápa. Most azt látom, hogy az emberekre rátelepedett a félelem, hogy mi lesz, ha jön még egy hullám.

Tegyük meg, amit lehet, merjünk szembemenni ezzel a félelemmel.

Jó szándékú törekvések vannak, gazdasági, anyagi területen is. Próbáljunk meg félelem nélküli reménnyel előrehaladni, hiszen eleink sok mindent megéltek. Ilyen járványt nem, de háború előtti és utáni nélkülözést igen, ehhez képest mi jólétben vagyunk. Éljünk félelem nélküli reménykedésben, minden megoldódik, a helyére kerül, csak bízzunk, és ne féljünk.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember 2020. június 21-i számában jelent meg.