Joseph Werth püspök az oroszországi Katolikus Egyház 30 évvel ezelőtti újjászületéséről

Harminc évvel ezelőtt a Szentszék helyreállította a Szovjetunióban a Katolikus Egyház szervezetét, három apostoli adminisztratúrát hozva létre: egyet Moszkva, egyet Novoszibirszk és egyet Karaganda központtal – emlékeztetett a szentmisében Joseph Werth püspök. – Mindez római idő szerint 1991. április 13-án történt.

„Harminc évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk arról, ami ma már a miénk: mindez a Szentlélek működésének, kegyelmének s szerte a világon élő testvéreink és nővéreink bőkezű lelki és anyagi támogatásának köszönhető” – mondta szentbeszéde elején a főpásztor.

„Ez a számszerűen kicsiny jubileum alkalmul szolgál reflexióra, [...] a sok-sok elnyert ajándékért való hálaadásra, valamint lelkiismeret-vizsgálatra, önkritikus értékelésre. Bizonyára mindannyiunk számára jól ismert az a hálaadó imádság, melyet fel szoktunk olvasni egyházi életünk jeles napjain. Szeretnék veletek együtt elmélkedni ezen imádságról. »Mindenható, örök Isten!...«

Az emberek hatalomra, uralomra törekszenek, gyakran visszaélnek hatalmukkal, erejükkel. Julius Caesar, Nagy Sándor, Nagy Károly, Napóleon; Római Birodalom, Tatár–Mongol Birodalom, legújabb korunk birodalmai: e nevek, elnevezések óriási hatalmat és hatalmas nagyságot idéznek. De csak a mi földi felfogásunk és elképzelésünk szerint. Isten előtt mindez semmit sem jelent. Egyedül ő a mindenható és örök! – hangsúlyozta Joseph Werth püspök. – Mily nagy vigasztalás és segítség számunkra e földi létben, hogy ilyen Atyánk van a mennyben, akihez így fordulhatunk: »Mindenható, örök Isten«, »Mi Atyánk«”.

Harminc évvel ezelőtt az Oroszország ázsiai és európai területén működő papokat egy kézen meg lehetett volna számolni; megszokott dolog volt, hogy egy pap 10-15 évente egyszer jut el egy faluba vagy városba. Ma Oroszországban több mint 250 pap van. „Használjátok fel az égnek e hatalmas ajándékát, ne halasszatok el egyetlen vasárnapi szentmisét sem! – buzdított a szónok. – Ne feledjétek, hogy nagyanyáitok és dédanyáitok képesek lettek voltak elkoptatni vastag cipőtalpat, csak hogy elnyerjék ezt a kegyelmet.”

E harminc esztendő alatt az Egyház sikeresen fejlődött és épült a XX. századi vértanúk fundamentumán. „Amikor 1992-ben először kerestem fel a magadáni katolikus közösséget, sikerült eljutnom az egyik volt lágerbe is. Az adminisztratív épületek romjai még látszódtak, az egykori foglyok cipőmaradványai szanaszét hevertek, de a legmélyebb benyomást rám a tábor büntető cellája, a karcer tette. Ott álltam a börtöncella kis ablaka előtt, [...] arra gondoltam, hogy előttem talán 50 évvel valaki szintén ott állt e rács előtt, és egy tenyérnyit látott az égből – idézte fel a novoszibirszki püspök. – Próbáltam átérezni fájdalmát, kétségbeesését és reménytelen helyzetét. Ha összeadjuk ezen áldozatok fájdalmát, szenvedéseit, félelmeit, a kínoknak micsoda tengerébe merülünk! Kötelességünk emlékezni rájuk, mélységes tisztelettel és hálával fejet hajtani előttük.

A XX. század végén elnyert vallásszabadság az ő imádságának, vértanúk milliói imádságának gyümölcse, szenvedéseik, életáldozatuk, haláluk gyümölcse. A XX. századi vértanúk azok a magok, amelyek a földbe hullottak és ma kihajtanak.”

A XX. századi vértanúk jelentik azt a fundamentumot, amelyre tovább építhetünk. Már Istennél vannak dicsőségben, mindnyájuk fején a győztesek babérkoszorúja. A mennyből segítenek nekünk. Imádkoznak értünk, velünk együtt győzelmi ünnepet ülnek Isten trónusa előtt – mondta Joseph Werth. Majd hozzáfűzte: Isten után a hálaadás nagyanyáinknak és dédanyáinknak szól: ők kereszteltek, ők tanítottak az első imádság szavaira.

Bizonyára igen nehéz átlépni a templom küszöbét annak, aki egy Isten nélküli társadalomban, családban nőtt fel, ahol soha nem ejtették ki Isten nevét. Mégis sokan megtalálják az erőt ehhez – hangzott el az ünnepi szentmisében. Továbbra is kérjük Istentől a kegyelmet minden rokonunk és barátunk számára, akik ezt a lépést még nem tudták megtenni. „Istenünk, hálát adunk Neked szerte a világon élő testvéreink és nővéreink támogatásáért, sok éven át Oroszország megtéréséért végzett imájukért, az újjászülető Egyháznak nyújtott anyagi segítségükért.” Ma már tudjuk, hogy

a vallásszabadság nem egyszerűen beköszöntött. Az egész világ évtizedeken át ezért imádkozott úgy, ahogyan Isten Anyja kérte Fatimában.

Nekünk is imádkoznunk kell, imádkozni értük, imádkozni azért, hogy Oroszország és népeinek megtérése tovább folytatódjon. „Istenünk, hálát adunk Neked a papokért, a szerzetesnőkért és a világiakért, akik elhagyták hazájukat és Oroszországba jöttek, hogy segítségünkre legyenek a lelki újjászületésben.”

Az idősebb nemzedék emlékeiben még elevenen élnek a múlt képei; ezek az emberek szívesen mesélnek egyházközségükről valahol a Volga mentén, Ukrajnában, vagy akár itt, az Urálban, Szibériában, mint tökéletes idillről. De ez az idill ma újjászülethet! „Számotokra minden ehhez szükséges adva van! Éljetek a kegyelem ajándékaival, ne pazaroljátok el a drága időt! A fiatal nemzedék a reményünk és jövőnk! Az Egyház segíteni akar nektek és megőrizni benneteket tisztának testben és lélekben! – buzdított a főpásztor. – És milyen lehetőségeink vannak ma? Plébániai foglalkozások a lelkiatyával, szerzetesnőkkel, katolikus óvoda, katolikus általános iskola, katolikus gimnázium… Ennek hallatán legidősebb testvéreink hitetlenkedve kérdezik: Álom ez, vagy valóság?”

„Hálaadásunkkal a legszentebb Istenszülőhöz is kell fordulnunk. Azokban az időkben, amikor a templomokat lerombolták, egyetlen katolikus pap sem maradt, híveink leggyakrabban Isten Anyjához fordultak segítségért. Volt rózsafüzérük, szentolvasójuk, amelyen buzgón imádkoztak, és Isten Szülőjének énekeket énekeltek.”

„Visszatekintve múltunkra és lelkiismeretvizsgálatot tartva az elmúlt esztendőkért, bocsánatodért is esedezünk minden bűnünkért és mulasztásunkért, s ezen kegyelmi idő minden elmulasztott napjáért és órájáért [...] Bocsánatot kérni a hetven esztendő ateizmusáért, az elmúlt esztendőkért…, ezen kegyelmi időszak minden fel nem használt napjáért és órájáért. Tégy mindnyájunkat Téged követő, serényen munkálkodó tanítványaiddá és apostolaiddá, kikben ott él a vágy, hogy elvezessék a hitre és szeretetre a körülöttük élő világot. Áldd meg, Urunk, Egyházadat. Vezesd el a hitre az öregeket és a fiatalokat, hogy hazánkat méltán nevezhessük újból »Szent Oroszországnak«. Ámen” – fohászkodott szentbeszédében a novoszibirszki püspök.

 *

Öt évvel ezelőtt, az oroszországi Katolikus Egyház szervezeti újjászületésének 25. évfordulója alkalmából Pjotr Szokolov interjút készített Joseph Werth püspökkel. Az Urunk Színeváltozása Egyházmegye főpásztora felidézte: „1990 októberében Francesco Colassuono apostoli nuncius összehívott minket, akik a Szovjetunió tágas vidékein végeztük papi szolgálatunkat. [...] az a kérdés volt napirenden, hogyan szervezzük meg a Katolikus Egyház életét a Szovjetunióban. Németországi prelátusok egy csoportja járt Oroszországban; megismerkedtek a működő egyházközségekkel, és javaslataikat továbbították a Szentszéknek. Mi pedig, kisvárosi egyszerű papok, a puszta gondolatra, hogy Oroszországban van már hivatalos püspök, ujjongtunk az örömtől...

Az egyházi szervezet létrehozásáról szóló mindazon grandiózus elképzelések, amelyekről a nuncius beszélt, érthetetlennek tűntek. Álmainkban sem gondoltunk ilyen dolgokra; számunkra a legfontosabb az volt, hogy ne bántsanak bennünket; ne tiltsák be a misézést, ne számolják fel az egyházközségeket, ne tartóztassanak le, és ne zárjanak börtönbe.”

„A nuncius feltette a kérdést: az ismerős papok közül kit látnánk alkalmasnak a püspöki tisztségre? [...] Hogyan ajánlhatnánk valakit, ha nem is ismerjük egymást? Egymástól ezer kilométerekre éltünk és végeztük a munkánkat – mondta Joseph Werth. – Én akkoriban Marx városában voltam plébános, az egyedüli római katolikus pap Moszkvától kezdve egészen a Kaszpi-tengerig. [...] a nuncius közölte velem, hogy a pápa döntése értelmében Oroszországban két Apostoli Adminisztratúrát állítanak fel, s az egyiket püspökként én fogom irányítani. [...] Ellenkezni próbáltam, hisz Marx városában éppen templomot kell építenem, ráadásul jezsuita vagyok, s egy jezsuita nem lehet püspök...

Hogyan végezzem itt a missziós szolgálatot? A »Kolima« és a »Magadán« szavak (a lágervilág legkegyetlenebb helyszínei – a ford.) néhányszor átvillantak az agyamon. (...) Ugyanakkor semmiféle félelem vagy kétség nem tudta elnyomni bennem a vágyat, hogy az Egyház szolgálatára álljak.”

Novoszibirszkben Vytautas Sauljus volt a helyi pap. Rövid ideig tartó szabad légkörben sikerült föllendítenie az egyházközségi életet. „De igencsak meglepett a Pravoszláv Egyház rendkívül negatív reakciója az oroszországi katolikus diaszpóra egyházi életének helyreállítása miatt. Ennek az érthetetlen reakciónak a sebeit mindmáig szívemben hordozom. Hiszen a sokkal bonyolultabb szovjet időszakban sok mindent közösen végeztünk, sőt, azt mondhatnám, valódi barátság volt közöttünk. Például Litvániában együtt harcoltunk a lelkiismereti szabadságért és az emberi jogokért. Itt pedig…” (1997. augusztus 15-én szentelték fel az újonnan épült novoszibirszki római katolikus székesegyházat; a szertartás előtt és alatt pravoszláv aktivisták tartottak tüntetést, transzparensekkel tiltakozva a katolikus jelenlét ellen – a ford.).

Az Egyház nem stratégiai bizniszterv, sem pénzügyi projekt. Nem szabad gazdasági sikeresség szempontjából vagy menedzseri megközelítésből megítélni. Az Egyház elsősorban szolgálat – hangsúlyozta Werth püspök. Példaként említette, hogy 1993-ban Novoszibirszkben kisszeminárium nyílt, amely fiatalokat készített fel a szentpétervári nagyszemináriumban folytatandó további tanulmányokra. A statisztikai adatok szerint azóta 150-en fordultak meg a kisszemináriumban, és talán 15-en lettek papok. „De

az Egyházban mint Krisztus Testében minden másképp számítódik.”

„Ha elgondolkozunk azon, hogy 150 fiatalember jutott lelki alapokhoz, akik ennek köszönhetően sokkal alaposabban látják a lelki dolgokat a világban. Közülük sokan odahaza sohasem hallottak Istenről. Ilyen lelki háttérrel ki-ki sokkal többet képes tenni önmagáért és másokért.” A főpásztor megemlítette a novoszibirszki egyházmegyében működő két katolikus iskolát is, melyek „a maguk nemében teljesen egyedülállóak az egész Orosz Föderáció területén. A legelején nehéz volt, sőt bezárását is fontolgattuk [...] De egy bizonyos idő elteltével az, ami sikertelennek és kellemetlennek tűnt, az egyik legsikeresebb projektünkké vált”, illetve a Karitászon keresztül végzett szociális szolgálatot: „Hány ezer rászoruló ember kapott nálunk segítséget! a kezdet kezdetén mennyi probléma és kétség merült föl! [...] A bonyolult helyzetekben helyet kell adni a Szentléleknek. Ő vezet ki ezekből, utat mutat.”

„Ötven éve zajlott a II. vatikáni zsinat. Elzárt minket a vasfüggöny, és a Szovjetunióban a zsinat minket szinte meg sem érintett. [...]

A Katolikus Egyház Oroszországban nem olyan nagy, mint például Európában. Könnyen sebezhető. 

Célunk, hogy stabilizáljuk és megőrizzük azt, amink van. Az a lényeg, hogy optimizmussal tekintsünk a jövőbe, azon fáradozzunk, hogy helyi papi és szerzetesnői hivatások fakadjanak” – mondta öt évvel ezelőtt, az oroszországi Katolikus Egyház szervezeti újjászületésének 25. évfordulója alkalmából készült interjúban Joseph Werth püspök.

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás és fotó: gaudete.ru; sib-catholic.ru

Magyar Kurír