Ki a pap? Térkép és iránytű Istenhez – Egy mai útkereső fiatal gondolatai alapján

– Hogyan mutatnád be magadat néhány szóban?

– Rózsa Barbara vagyok, hitét gyakorló fiatal. Tizenhat éves, tornyosi lakos. Jelenleg egy műszaki szakközépiskolába járok.

– Ez valóban tömör bemutatkozás volt... Érdekes hallani, hogy elsőként azt emeled ki, hogy gyakorlod a hiteted. Számodra miért fontos ez?

– Édesapámat fiatalon elveszítettem. De a katolikus nevelés mindig is ott volt a családomban. Emlékszem, hogy gyerekként édesanyámmal és bátyámmal minden vasárnap mentünk templomba. De ez idővel sajnos elkezdett változni. Egyre ritkábban jöttek velem, és az elsőáldozásomon és a bérmálásomon kívül nem igazán kísérték figyelemmel a hitbeli előrehaladásomat. Ez sajnálatos módon a hittel való kapcsolatomat is elég erősen meghatározta. Ott voltam a templomban, de egészébe véve nem tudtam mélyebb dolgokat magammal vinni.

Megtartó erő volt, hogy a plébánia kántora és a családja befogadott. Úgymond családtaggá váltam. Megerősítő volt látni, hogy egy család életében mennyire meghatározó lehet a hit. Elkezdtem érdeklődni, kérdezni. Ekkor még nagyon gyerekfejjel viszonyultam a hithez és az Istenhez. Még az a kép élt bennem, hogy Isten egy nagy szakállas bácsi, aki írogatja a piros meg a fekete pontokat a könyvébe.

Annak ellenére, hogy egy ilyen család részévé válhattam, mégis volt egy két évig tartó hitbeli mélyrepülésem. Ahogy mondani szokták: a kamaszok minden és mindenki ellen lázadnak. Nos nálam ez hatványozottan előjött. Mindemellett sok, számomra fontos ember távolodott el tőlem, szakadt ki az életemből. Nem értettem az okát, és elkezdtem bűnbakot keresni. Aki a legközelebb volt, az volt a legjobb célpont: az Isten. Úgy voltam vele, hogy Isten élvezi azt, hogy bánthat engem. Elszakadtam a katolikus hittől és az Istentől. Nem voltam hajlandó továbbiakban misére járni, hiszen úgy gondoltam, hogy minek menjek olyan helyre, ahol olyannal találkozok, aki kegyetlen velem. Az iskolai hittanórákon kötekedtem és megkérdőjeleztem a katolikus vallást. Emiatt nem is sziporkáztam a hittanon.

A tetteim ellenére a szívem mélyén ott volt a vágy Isten után, csak féltem. Féltem szembenézni önmagammal, elfogadni a változást az életemben. Féltem elfogadni azt, hogy van, akit elveszíthetek. Tartottam attól, hogy beismerjem önmagamnak, hogy tévedtem. A szívemben tudtam, hogy Isten szeret, de ésszel nem mertem ezt kimondani. Istennek nagyon jó humora van. Ezt számomra az életemben beállt változás bizonyítja. Mivel az Egyházzal nem voltam kibékülve, emiatt a papokkal szemben is fenntartásaim voltak.

Minden évben rendeznek itt nálunk augusztus utolsó hetében egy hittanos napot. A tavalyi alkalommal is elmentem, de nem vártam túl sok jót. De ez az év számomra rendhagyó volt, mivel az én korosztályomnak egy kispap tartotta az elmélkedéseket, és ő volt velünk egész nap. Válaszolt a kérdéseinkre és beszélgetett velünk. Már az első pillanattól kezdve érezte mindenki, hogy nem egy átlagos papnövendék. Mindenki azt várta, hogy valami reverendás alak jön, aki teológiai eszmefuttatást fog tartani.

Összegyűltünk és vártunk, hogy ki fog érkezni, mivel előtte még nem találkoztunk vele. Aztán az egyik pillanatban a helyi plébános felállt és kiszólította. Erre nem egy reverendás alak állt előttünk, hanem egy szörfnadrágos, Iron Maiden-es pólót viselő huszonéves kispap. 

Elkezdett beszélni a szentekről és arról, hogy mit is jelent szentnek lenni. Szavaival mindenkit lekötött és megfogott. Éreztem azt, hogy az Isten küldte ide. Ez volt az első lökés számomra vissza, a helyes út felé. A hittanos nap után felvettem a kapcsolatot ezzel a papnövendékkel, és mind a mai napig ápoljuk a barátságunkat.

– Említetted, hogy visszataláltál Istenhez. Most, egy évvel az ominózus hittanos nap után hogyan látod Isten jelenlétét az életedben?

– Nehéz kérdés. Isten az életem minden pillanatában ott van. Nehéz volt a visszatalálás előtt megértenem azt, hogy Isten szeret. De amikor rádöbbentem arra, hogy Isten szeretetből teremtett, hogy Isten nem teremt fölösleget, és okkal lettem teremtve, az a felismerés olyan volt, mint amikor a sötét szobában felkapcsolják a lámpát. Eleinte fáj a szemnek, de idővel felfedezhetem a szobát, ami nem más, mint az életem.

Isten mindig jelen van az életemben, csak erről sokszor hajlamos vagyok megfeledkezni. Ilyenkor a saját fejem után megyek, önmagam akaratát próbálom megvalósítani. Általában ilyenkor jönnek a „betonpuszik”, vagyis az arcra esések. Ilyenkor tudjuk a legnagyobb hibákat elkövetni, és ilyenkor nagyon bele tudunk rohanni a sötétbe. De Isten szeretete ott van mindig, csak nekem is észhez kell térnem, és mindennap rájönni arra, hogy az életemben ott van Isten és az Ő szeretete is.

Ahogy ez a kispap ismerősöm szokta mondani: az élet útját lehet egyedül járni, de lehet az Istennel is. Ha Istennel akarom járni, akkor lesz, aki támaszt ad és mindig felsegít – persze csak akkor, ha ki tudom mondani, hogy „Uram, segíts” – és amúgy is jobb valakivel járni egy utat, mint egyedül.

Istennel az élet egy hatalmas kaland. Ezt azért gondolom, mert két dolgot megtapasztalhattam már a saját bőrömön: az első, hogy Isten mindig ott van és szeret; a másik pedig, hogy nagyon jó poénjai vannak, csak humorérzék kell hozzá.

– Mit mondanál azoknak a fiataloknak, akik még nem Istennel járják az életük útját? Miért jó Isten oldalán haladni ezen a „túrán”?

– Az életünket áthatja a hit. Mindenki hisz valamiben, csak az nem mindegy, hogy miben. Minden este, lefekvés előtt beállítjuk az ébresztőt, felkészülünk a másnapra, mert hiszünk abban, hogy lesz másnap. Számomra a hitnek egy nagyon fontos eleme a bizalom. Ahogy csak bízni tudok abban, hogy másnap reggel felébredek, úgy az Istenbe vetett hit is a bizalommal együtt elég erős. Bízom Istenben, hogy szeret és nem akar átverni, bár sokszor nem tudom, hogy mi lesz a következő poénja az életemben.

Mint ahogy az esti ébresztő beállítás rutin lehet, úgy a hit is válhat „rutinná”. Ha nincs meg benne a bizalom, akkor egyfajta gépies dolog lesz belőle. Elmegyek a misére, imádkozom, de ez csupán a hit külső megjelenése lesz, ha nincs benne igazi bizalom. És ha csak a külső megjelenés, akkor igazából hit sincs benne. Szerintem a hit és az Istenbe vetett bizalom több, mint egy hétköznapi rutin.

Sokszor elgondolkodom, hogy mi értelme az én életemben a hitnek. Miért jó Istenben hinni?

Olyan, mintha feltenném a kérdést, hogy miért jó levegőt venni, vagy miért jó folyadékot vagy táplálékot magamhoz venni. Isten nélkül az élet nem lehet teljes.

Ha üzennem kellene, akkor azt üzenném, hogy bátorság és merészség kell a hithez. Bátorság, hogy bízni tudjak Istenben, és merészség, hogy ezt a mindennapokban is meg tudjam élni, és ne csupán vasárnap legyek katolikus, hanem a hétköznapokban is.

Én is csak a kezdetét taposom ennek az útnak, de Isten mindig küld mellénk olyanokat, akik segítenek, hogy még inkább megélhessük ezt az utat. Furcsa, hogy számomra pont egy kispap volt az, aki ezt az utat mutatta és a mai napig mutatja, mert akkoriban nem igazán adtam a papok szavára.

– Érdekes, hogy a végén a papokat említetted. A cikk címe lenne az utolsó kérdés is: Szerinted ki a pap?

– Tömören: térkép és iránytű Istenhez. Szerintem a pap az az ember, aki utat tud mutatni, segíteni tud nekünk, híveknek abban, hogy hogyan találjuk meg Istent a saját életünkben. A pap utat mutat, ahogyan a térkép vagy az iránytű, de azt az utat mindenkinek magának kell végigjárnia. A pap segítség, az életünk útjának végigjárásában van a segítségünkre.

Magyar Kurír