Ki vagy te, és ki vagyok én? – Gondolatok a szentségimádásról

Nézőpont – 2021. szeptember 4., szombat | 13:15

Az Oltáriszentség csendes imádásához, az adorációhoz való viszonyulás az Egyház egyes tagjai részéről sem egységes. A ráció joggal felügyeli, hogy napi cselekvéseinket előre tervezhető eredmények kísérjék, de meglepő módon végül mégis hálás lesz, ha rendszeresen meghívjuk a Valóságos Jelenlét látszólagos tétlenségébe. Bódy István (mérnök, a Ferences Világi Rend tagja) írását szerkesztve közöljük.

A teljesség utáni vágyakozás, sóvárgás az ember olyan tulajdona, amely – hasonlóan szeme színéhez – büszkeségre nem ad okot számára. Ezt is kapta, ajándékba. A teljesség utáni sóvárgásból fakadó megszentelt vágy, hogy testi szemével látni akarja a teljességet. Nincs semmi csodálkozásra okot adó abban, hogy oly sokan lettünk vizuális tartalom függő, addiktológiai esetek. A tévé-távirányító csatornaváltó gombjának nyomkodását felváltotta a számítógépen, telefonon végeláthatatlanul gördülő üzenőfal, és ahogy az ember az egyik YouTube-videóból zuhan a másikba, nyughatatlanul keresve valamit. E leállíthatatlan, de soha beteljesülni nem képes késztetésből, úgy tűnik, célhoz érni soha nem fog, lehetetlen megtalálni azt, amit keres.

Valójában pedig létezik, és elérhető – itt a földön is, csak egészen máshol, mint ahol keressük. Megtörténhet, hogy megtapasztaljuk, hogy az Oltáriszentségben testi szemeinkkel is láthatjuk a láthatatlant.

Ez nem csak szép, elméleti konstrukció. Tud megrendítő erejű lenni. Hatalmasabb minden képernyőn kisugározható élménynél, ugyanakkor az addikció kényszere nélkül ölel körül. E láthatás kötésének vonzáspontja nem a zsigerekben vagy a pszichében van, hanem mélyebben: a szívben – ezért hatalmasabb, de egyben kiszolgáltatottabb és törékenyebb is amazoknál.

Miért kellene odamennünk, és ránéznünk egy darab fehér ostyára? Isten mindenhol ott van: fűben, fában, természetben és a lényünk mélyén is. Mi szükség lenne akkor arra, hogy a közelébe menjünk az Oltáriszentségben az Egyház által meghirdetett jelenlétének?
Azt hiszem, ennek szoros köze van ahhoz a testiséghez, amely az emberi kapcsolatokban annál inkább jelen van, minél fontosabbak és meghatározóbbak. A csecsemő az anyja melléből táplálkozik, a kisgyerek beül apja ölébe, a testvérek a földön fetrengve birkóznak, a nagymama megsimogatja kisunokája fejét, a szerelmes nem bírja ki, hogy ne ölelje át szerelmét – mindegyik feltételezi, áhítja és megvalósítja a közelséget. Igen, Isten ott van a külső világban, a táj titokzatos nyugalmában, a kilyukadt, csepegő, rozsdás ereszcsatornában is, és ott van belül, bennünk is, gondolataink és érzéseink gomolygásának mélyén. Igazából ez utóbbi a meghatározóbb, az elementárisabb, a lényegibb: Isten jelenléte lényünk, szívünk középpontjában. A világban, a külső környezetben megtapasztalt jelenléte lehet, hogy csak e belső jelenlét reflexiójaként képződik bennünk.

Az Oltáriszentségben Isten – bár az anyagi világ egy elemeként jelenik meg – nem a zsigerek mélyén rezonanciát keltő reflexió, hanem valóságos, fizikai jelenléttel,

érzékelhetetlenségében is hatalmasan kiemelkedik a világ minden dolgában visszatükröződő jelenlétei közül.

Ugyanolyan elementáris, valóságos és lényegi, mint amivel az emberi szív középpontjában van ott.

Amikor az ember belép a templomba, az Oltáriszentség közelébe, az Eucharisztiában valóságosan, fizikailag jelen lévő Jézus a testi közelség kontaktusába kerül a szíve közepében hordozott Jézussal. A testi kontaktus feltételezi a közelséget. A fizikai világban testté lett Isten a szellemi ittlétében is alázattal magára ölti az anyagi világ minket megkötő szabályszerűségeit (...) Ráemelhetjük a tekintetünket az üveg mögött. Ha nem is láthatjuk közvetlenül, mert be van zárva a tabernákulumba, az Oltáriszentség közelségében, jelenlétében bármit megtapintva, közvetlen, közeli érintkezésben, fizikai kontaktusban lehetünk Vele, aki a padló, a falak és felületek egymáshoz simuló közvetítésével érintkezik a mi testünkkel, tapintásunkkal.

Végtelenül nagyszerű élmény, hogy mindehhez szükség volt ránk, kellettünk ahhoz, hogy a bennünk jelen lévő Szentháromság fizikai kapcsolatba léphessen az Eucharisztiában jelen lévő Szentháromsággal. Azzal, hogy engedtünk az ellenállásunkból – a lépteink által, melyek oda vittek, és a jelenlétünk által –, vezetékké válhattunk, melyen zárul az áramkör. A szentségimádásban az ember csak mint boldogan örvendező harmadik vagy negyedik fél van jelen, mely jelenléte kimondatlanul is azt mondja: „megjöttem tőled hozzád, hogy elhozzalak téged neked”.

Az Oltáriszentség jelenlétében időzve testi mivoltunkban vehetünk részt a Szentháromság belső életében

– akár tapasztalunk valamit, akár nem, bár néha megadatik, hogy valami titokzatos módon érzékelhetjük azt, amit ez az „isteni testiség” hordoz. Mindehhez nem kell semmi, csak az, hogy ott legyünk. Teljesen mindegy, hogy azt gondoljuk magunkról, hogy jók vagyunk, vagy rosszak, szépek vagy csúnyák, boldogok vagy szerencsétlenek. Csak arra van szükség, hogy ott legyünk. E tapasztalásban benne van a szerelem térből és időből kiszakító ölelkezése, a gyermekként kézen fogva vezettetés boldog-öntudatlan biztonsága, és az, ahogy a nyakunkat szorosan átkaroló kicsi gyerekkarok kifejezik azt, hogy megbíznak bennünk és szükség van ránk. Ez megrendítő és egészen ijesztő. Félelmetes engedni a vonzásnak, és bevonódni a kapcsolatba, mert a matematika összes axiómájánál egyértelműbb, hogy

az önmagát teljesen kiszolgáltató Istennel csak az és akkor kerülhet kapcsolatba, aki maga is meri egészen kiszolgáltatni magát.

Mindenki megtapasztalta már ilyen vagy olyan formában a meghittség különböző mélységű megnyilvánulását, mely váratlanul egyszer csak körülölel egy másik személlyel való találkozásban, együttlétben, melyben a szokásos kommunikáció célvezéreltsége, fegyver- és eszköztára csodálatos módon úgy haladódik meg, mintha képesek lennénk a gyaloglásból egy laza mozdulattal elrugaszkodva szabadon úszni, bármely irányban a levegőben. Az önmegvalósítás és önvédelem kontrolljának furcsa kikapcsolódására utal, hogy a meghittségesemény csak akkor éri el a tudatosság szintjét, amikor a varázslat kezd szertefoszlani, és a tudat fájdalmasan felkiált: Még ne legyen vége!

Isten a szív belső kamrájában a szülő, a gyermek, a testvér, a barát, a szerelmes összes kapcsolódásának meghittségével vár.

Fájdalmas módon épp azokkal, amikre az ember leginkább vágyik.

Mit jelent a meghittség? Kapcsolódást, jelenlétet, figyelmet, érzékenységet, feltárulkozást, kíváncsiságot, rácsodálkozást, meglepetést. Mi nincs a meghittségben? Elvárás, megfelelés, kényszer, külvilág és idő.

A meghittségben egy másik téridőben találjuk magunkat, ahol az előzőek elpárologtak, vagy nem is képzelhetőek el. A legtöbb cselekvés és jelenlét az idő- és célérzet szigorú felügyelete alatt zajlik, a pillanatot beágyazva és beszorítva a megelőző és következő napirendi pontok és az aktuális cél követelő meghatározottságai közé.

A meghittségben megszűnik a külvilág és az idő. A kapcsolódás örökké tartó, még akkor is, ha itteni világunkban minden alkalommal fájdalmasan össze kell törnie.

Isten – meghittségével – folyamatosan várakozik a szív belső csendjében, mely nem gombnyomásra előhívható és olcsó, nem szórakoztatás, nem célszerszám és nem vigasz. Azok vannak és azok nincsenek benne, amiket az előbb felsoroltunk. Folyamatos jelenlétként adott, minden helyen és minden időben jelen van, minden szituációval érvényes összefüggésben áll, megszólít és megszólítható. Akkor is jelen van, ha nincs jelen, mint ahogyan a falról leakasztott festmény is valamiképpen jelen van téglalap alakú, világos, negatív lenyomatában a koszos szürke fal hátterén.

A meghittség nem előállítható, kiprovokálható, nem vásárolható meg – az erre irányuló kísérleteknek fájdalmas üresség az eredménye. A meghittségnek nincs virtuális megfelelője, mert természetéből fakadóan spontán. Az Isten meghittségébe helyezkedéshez nem kell más, mint az odafordulás, a figyelem, bizalom irányba fordítása, melynek megtanulása és megvalósítása a legkönnyebb és a legnehezebb egyszerre. Annyira kicsi erőfeszítést igényel, hogy legtöbbször kívül esik a rendelkezésre álló erő tartományain. (...)

Isten csendjében van legbelsőbb otthonunk.

Az ember belép a megfogalmazható vagy megfoghatatlan nagyszerűségbe, amit csak sejt, vagy amiben talán már többször része lehetett, azért hogy jól érezhesse magát, és ekkor gyakorta azt kell tapasztalnia, hogy nincs alanyi jogon megszerzett otthonosság, akárhányadszor lépett be ebbe a csöndbe. Az otthonosság melengető érzése helyett azt kell tapasztalnia, hogy először van itt, és hogy most mindent nulláról kell kezdenie. Ki vagy te, és ki vagyok én?

A szentségimádásban megvalósuló meghittség nem engedi meg, hogy az ember uralhassa – azért, hogy meglepetés és ajándék lehessen. Nincs két egyforma szentségimádás, ahogyan nincs két ugyanolyan szeretkezés sem. Az értelem számára mindkettő egészen abszurd és hozzáférhetetlen, a ráció mégsem lázad fel vagy vonul dacosan a háttérbe, hanem boldogan lemond az élet legtöbb pillanatában neki kijáró vezető szerepről, mohón tapasztal, a gazdagon áradó valóságból befogad annyit, amennyi csak számára lehetséges, és szokásához híven kérdez:

Ki vagy te, és ki vagyok én?

Az ember abból tudhatja, hogy otthon van, hogy rádöbben: ez nem frusztráló vagy rémisztő, hanem nagyszerű.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria