Kilenchetes műszak – Interjú a Máltai Szeretetszolgálat esztergomi idősotthonának ápolójával

– Kilenc hét... Ennyit töltött benn egyhuzamban az idősotthonban. Átlépte azért néha a nagy bejárati kaput, hogy kinézzen az utcára?

– Ha nagyon őszinte akarok lenni, hetente egyszer maximum másfél órára elmentem tisztálkodószereket és személyes dolgokat beszerezni, de ezt is akkorra időzítettem, amikor a lehető legkevesebben vannak az utcán és az üzletekben.

– Mi vitte rá, hogy odaköltözzön a munkahelyére?

– A járvány elején két kollégám is felmondott. Szlovákiából járok át, tudtam, hogy ha valamiért egyszer nem tudok átjönni a határon, akkor olyan munkatársaimra fog maradni ez a rengeteg munka, akiknek kisgyerekeik vannak, vagy maguk is idősek. Szerettem volna magamra vállalni ezt a terhet, mert nekem nincsenek gyerekeim és nem vagyok veszélyeztetett korban sem. Úgy éreztem, az idősek is kifejezetten igényelték, hogy itt legyek velük. Máskor is örülni szoktak, hogy én vagyok az éjszakás, mert jó erőben vagyok, és ez teljes biztonságérzetet ad nekik. Megtenném még egyszer, ha kellene.

– Mit gondolt, mennyi ideig kell majd maradnia?

– Legalább egy jó hónapra számítottam. Megbeszéltük otthon a barátnőmmel, hogy ide kell költöznöm. Nagyon empatikus ember, szintén egészségügyis, elfogadta, tiszteletben tartotta a döntésem. A kollégáim között volt, aki két hét után elsírta magát, amikor látta, hogy reggel még mindig itt vagyok. Azt mondta, ő ezt nem bírná. Egy másik nővér folyamatosan hordta nekem a vasárnapi ebédet, a főnöknőm és a főnővér pedig mindennap megkérdezték, hogy érzem magam, tudnak-e valamiben segíteni. Nagyon sokat jelentettek ezek a gesztusok, mert ha az ember magában van, rá tudnak törni nehéz érzések. Néha én is belegondoltam, hogy „Úristen, lesz ennek vége valamikor?”, de nem volt kérdés, hogy végig kitartok.

– Más idősotthonokba is költöztek be ápolók, de ők forgó rendszerben dolgoztak, úgy lehetett bírni a pszichikai és fizikai igénybevételt. Idővel mindenki elfáradt, nem működött a rutinszerű munkavégzés a megváltozott körülmények között.

– Az elején a vezetőnőnk elmondta az időseknek, hogy most egy darabig itt fogok lakni, de csak akkor leszek szolgálatban, amikor ápolói ruhát hordok, ha civil ruhában látnak flangálni, az azt jelenti, éppen pihenek. Aztán egyszer jött a Kovács bácsi: „Tibikém, ma civil ruhában van?” Mondom: „Abban vagyok, mert szabadnapom van.” „Ja! Semmittevő lettél!” Nem nagyon értették meg, hogy szünet nélkül nem lehet dolgozni.

– Volt azért privát szférája?

– A zuhanyzóban is rám kopogtak kétszer: egyszer a függönykarnist kellett azonnal visszatennem, második alkalommal súlyosabb volt az eset: újraélesztéshez hívtak. Alsógatyában és törülközőben szaladtam a nénihez, mielőtt jöttek a mentősök, azután gyorsan elmentem átöltözni. Végül hajnali kettőig reanimáltunk az udvaron, közben én egy szál pólóban voltam április elején, de szerencsére a néni jól van.

– Mi volt a karantén legemlékezetesebb pillanata?

– Talán a születésnapom, április 7. Előtte éjszakás voltam, éppen átöltöztem civilbe, amikor szóltak, hogy szaladjak gyorsan. Mintha valami baj történt volna, erre ott vártak mind a konyhában. A főnővér, az otthon vezetője, az összes kollégám engem ünnepelt. Vettek egy kis tortát, és elénekelték a happy birthday-t. Nem vagyok elérzékenyülős típus, de ez a gesztus nagyon megérintett, és újabb erőt adott. Otthon is sok mindenről lemaradtam, de szerencsére volt, ami megvárt: a barátnőm lánya például azután szült, hogy hazaértem.

– Elég közelről látta, hogy mi történik az idős emberekkel ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Nagyon szorongtak?

– Nagyon féltek attól, ami kint van. Nem tudták, mi lesz velük, ki fog hozzájuk bejönni, ha még nagyobb baj lesz, vagy ha esetleg egy ápoló is elkapja a vírust. Ez mindennapos téma volt köztük. Engem is gyakran megkérdeztek: „Tiborkám, mi lesz, ha egyedül marad, hogy fogja bírni?” Mi mindig igyekeztük elviccelni a dolgot: „Nem lesz itt semmi baj, legfeljebb négykézláb jön majd be a nővérke, és nejlonzacskóban hordja majd a gyógyszereket.” (…)

– Van olyan súlyos demens lakó az otthonban, akinek többször el kellett mondani, hogy miért van épp rendkívüli helyzet?

– Igen, számára mindennap kitaláltunk valamit, amikor ki szeretett volna menni. Egyik nap az ünnep miatt nem jött a busz, másnap túl meleg volt, harmadik alkalommal a rossz időre fogtuk. Mondtuk, hogy majd holnap kimehet. Erre azt válaszolta, „Jól van, Lacikám.” Ilyenkor nem mondom, hogy Tibor vagyok, már a Ferencre és a Józsefre is hallgatok. (…)

– Biztos sokat fogja majd emlegetni ezt a rendkívüli időszakot.

– Nem fogom mesélgetni, nem fogok vele dicsekedni. Én egy egyszerű gyerek vagyok, aki mindig csak magára számíthatott. Amikor kellett, az öcsémről is én gondoskodtam. Ez a mostani helyzet engem nem ijesztett meg, tudtam, hogy meg lehet oldani.

– Azt a biztonságérzetet, amit gyerekkorában nem kapott meg, most megadhatja a kiszolgáltatottaknak.

– Erre azért nagyon büszke vagyok, és ennél nagyobb köszönet nem is kell. Nem szoktam erről beszélni, de nagyon szeretem őket, és én is annyi szeretetet kapok tőlük. Pedig eleinte tartottak tőlem, mert majdnem két méter vagyok, és nem egy kisdarab ember, de ahogy emelni, pakolni kellett, egyből beloptam magam a szívükbe. Mondjuk, nekem is hat sérvem van, de én ezekkel elvagyok. Egy ötvenkilós ápolónő hogy emeljen, mozdítson meg egy nyolcvankilós nénit? Arra itt vagyok én. Azt gondolom, én már erről a munkahelyről mennék nyugdíjba, ha lehet. Mert megkapom azt a szeretetet, amit nem kaptam meg egykor. Nagyon érdekes, hogy az idősek ráéreznek erre. Sokan mondják, hogy olyan érzés, mintha a fiuk lennék. (…)

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fotó: Majoros Árpád

Magyar Kurír