Kispap a kórházban – Interjú Mihovics Szebasztiánnal, a Pécsi Egyházmegye papnövendékével

– A gyakorlati év felénél jársz, úton a papszentelésig, miközben a Betegek Gyógyítója Kórházlelkészség önkéntesei között tevékenykedsz. Kérlek, mesélj a feladataidról!

– Az országban egyedülálló a gyakorlati év ezen formája, amit a Pécsi Egyházmegye kezdeményezett. Van, ahol előkészítő évet, vagy nulladik évet kell teljesíteni, de sehol máshol nincs meghatározva, hogy a szeminárium alatt egy szociális szférát érintő intézményben kell szolgálni. Udvardy György érsek, pécsi apostoli kormányzó ezzel azt szeretné elérni, hogy papnövendékként lássuk az Egyház szenvedő arcát is, találkozzunk a szegényekkel, betegekkel, idősekkel. Társaimmal három különböző területen szolgálunk, Miklovits Attila a Remény Házában, egy hajléktalanszállón, Borbás Sándor pedig a Szent Lőrinc Gondozóotthonban tevékenykedik, míg én a kórházlelkészségi önkénteseket támogatom. Naponta látogatom a helyi kórházakat, beszélgetek a betegekkel, és a kórházlelkész, Dohány Zoltán atya segítségével biztosítom számukra a szentgyónás, a szentáldozás, valamint a betegek kenete feladásának lehetőségét.

– Mindez hogyan formál téged?

– Jó látni, megismerni azokat az embereket, akikkel egyébként nem találkoznék a mindennapjaimban. Egyúttal érdekes megtapasztalni, hogy a betegek gyakran nem tudják, hogyan szólítsanak. Voltam már plébános is (nevet). Ennek oka, hogy a papi civil, amit viselünk, megtévesztő lehet, viszont engem és kispaptársaimat arra emlékeztet, hogy a papszentelés által mire vállalkozunk. Persze ettől még nem tudunk szentségeket kiszolgáltatni, de a látogatásokkal, beszélgetésekkel is sokat tehetünk.

– Mondanál erre egy példát?

– Legutóbb egy meghatározó találkozásban volt részem. Egy idős, haldokló asszonyhoz mentem, és amikor megláttam, felismertem, mivel korábban az egyik gondozóotthonban már beszélgettem vele. De amikor a kórházban voltunk, már nem tudott beszélni, a nővér tolmácsolta, hogy az asszonynak szüksége van a szent kenetre, ekkor segítettem, hogy minél előbb megkapja. Másnap hívtak, hogy a látogatás után nem sokkal elhunyt. Ez jó példa arra, hogy a diszpozíció miként formál, illetve az is árulkodó jel, amit az ismerőseim mondtak: amióta gyakorlati évet teljesítek, szerintük megkomolyodtam.

– Milyen jó visszajelzés! Előfordul, hogy a külső szemlélők reálisabban látják saját helyzetünket, mint mi magunk.

– Igen, ez így van, és bizony igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy változtam az elmúlt hónapok során, mert ha ma bemegyek egy kórházba, azonnal képes vagyok félretenni a saját gondjaimat. Ez korábban nem biztos, hogy ilyenformán működött volna. De már tudom, hogy akikhez látogatóba érkezek, sokkal nagyobb gondokkal néznek szembe, mint én. Nekem van, hogy csak azért rossz a hangulatom, mert bal lábbal keltem fel, mások viszont éppen életmentő szívműtétre várnak. Tehát nagy különbség van a problémáink között. Számomra ez egy paradigmaváltás.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír