Korzenszky Richárd OSB: Élet és halál

Megrendülten áll az ember a születés és az elmúlás titka előtt. S ha belegondolunk, hogy életet teremteni egyikünk sem képes, pusztítani azonban tudunk, akkor rádöbbenünk a felelősségünkre. Hogy mi az élet? Csodálkozva állunk a tavaszi virágzás előtt. A ránk visszamosolygó pöttömnyi kisbaba még annak az embernek is örömöt okoz, aki talán úgy gondolja, semmi sincs, aminek tiszta szívvel örülni lehetne. 

Felfordult körülöttünk a világ. Nem találjuk a helyünket. Nem találjuk saját magunkat sem. Amikor egymásnak feszülő érdekellentétekkel van tele minden és mindenki, lebénulunk. Nem tudunk élni. Pedig olyan jó volna, ha képesek lennénk boldogan, békében élni. 

Hogy mi is az élet? Sok tudós sokféle elméletet dolgozott ki. Leegyszerűsítve, mindenfajta tudományos megfogalmazást félretéve, vannak, akik szerint „csak úgy magától” keletkezett. Vannak, vagyunk, akik hisszük, hogy a világnak teremtője van, „aki által mindenek lettek”. 

Az élet kincs. Felbecsülhetetlen érték. Továbbadhatom. Gondozhatom. Felelősségem, hogy ne pusztuljon. Hogy ne pusztítsam. Hogy ne váljak gyilkossá.

Zelk Zoltán sorait szívesen ismételgetem:

Erdőt, hegyet, tengert, folyót, 
kék cinkét, csecsemőt ha láttam, 
lelkem csak mondogatta: 
milyen szép az Isten!

Sírni tudnék, amikor fáról levert madárfészket látok. Beleborzadok, amikor háborúról hallok híreket. Kisgyermekkorom emlékei bukkannak fel, mélyen búgó bombázórepülőkkel az égen. Nagyobbacska voltam már, amikor édesapámmal többször megálltunk egy út menti katonasír mellett. Egyszerű, tákolt fakereszt, rajta rohamsisak. És sohasem felejtem el a látványt: az árokparton megmerevedett, kimúlt, élettelenül eldőlt ló, döbbent emberektől körülvéve. Akkor éreztem meg valamit a halálból. És abból, hogy senki sem úr az élet fölött. 

Mélyen belém vésődött katonasírok egymás mellett végtelen hosszan sorakozó, egyforma sírköveinek látványa Monte Cassino tövében, vagy itthon, Csót mellett, az erdőben. Miért ölik egymást az emberek? 

De gyilkolni nem csak fegyverrel lehet. Gyilkos tud lenni a szó, a meggondolatlan, önző, felelőtlen cselekedet is. És akkor vége mindennek? Nincs tovább? 

Tolsztoj Feltámadás című regényét többször is elolvastam. Idő kellett hozzá, hogy valóban megértsem, és átérezzem, miről is van szó. Az első bekezdésből idézek: „Örvendeztek a növények, a madarak, a rovarok és a gyermekek. De az emberek – a nagy, felnőtt emberek – most is éppen úgy csalták és gyötörték egymást, mint máskor. Az emberek úgy vélték, hogy nem ez a tavaszi reggel fontos és szent, nem Isten világának a szépsége, mely minden élőlény gyönyörűségére adatott – nem ez a békére, egyetértésre, szeretetre indító szépség, hanem fontos és szent az, amit ők, az emberek, maguk találtak ki, hogy egymáson uralkodjanak.”

Az a bizonyos Nyehljudov nevű herceg, aki elcsábította a szolgálólány Maszlovát, nem tudta, hogy tettének gyilkos következménye van. Egy bírósági tárgyaláson ismeri föl a lányt, akinek az élete éppen az ő könnyelműsége, élvhajhász felelőtlensége miatt vált pokollá. Maszlovát, aki prostituált lett, gyilkossággal vádolják. Az ő jelenlétében mondják ki az ítéletet: száműzetés. Nyehljudov rádöbben arra, hogy tulajdonképpen nem ez a szerencsétlen lány a bűnös, hanem ő maga, akinek a felelőtlensége elindította őt a lejtőn. 

Hiába ártatlan a lány, száműzetésre ítélik. Megszólal Nyehljudov lelkiismerete. Vajon jóvá lehet-e tenni a vétket? Vajon lehetséges-e új életre támadni? 

Az evangéliumban a hegyi beszédet olvasva rádöbben az élet értelmére. Ezt mondja: „Ha ide küldettünk, akkor valaki akaratából és valami végre vagyunk itt. Mi pedig úgy képzeljük, hogy csak a magunk örömére élünk, és világos, hogy közben éppoly rosszul érezzük magunkat, mint az a munkás, aki nem teljesíti gazdája akaratát.” 

Az önző, a saját vágyait akár mások eltiprása árán is érvényesíteni akaró ember nem szolgálja az életet. Akkor lesz értelmes az élet, ha tudunk közösséget vállalni a másik emberrel. Azzal is, aki lenn van a mélyben. Mert minden mindennel összefügg. Senki sem élhet önmagában és önmagának. Mert lehetséges, hogy az én felelőtlenségem taszította le. 

Vajon lehet-e értelmes az élet? 

Nyehljudov herceg, akinek az önzése okozta, hogy ártatlanul elítélik a miatta lezüllött lányt, sok gyötrődés után eljut a következő felismerésre:

„Keressétek Isten országát és az ő igazságát, és a többi megadatik néktek. Mi pedig a többit keressük, és nyilvánvalóan nem találjuk. Itt van tehát az életem feladata.” 

Minden háború valahol a szívben kezdődik. A gyűlöletben. Az önzésben. Amely másokat pusztulásba dönt. Amikor az ember mások fölött uralkodni akar, és megfeledkezik arról, hogy nem ura, hanem gondozója az életnek, akkor elszabadul a pokol, a legkülönbözőbb érdekek kerekednek fölül, sokszor nem is gondolva arra, hogy ez mások életébe kerülhet.

Minden béke a szívben kezdődik. Egymás elfogadásával. Úgy is mondhatnánk, hogy a szeretetben. 

Az ember maga is könnyen áldozattá válik. Elsodródik. Észre sem veszem, és máris együtt kiáltom a tömeggel a kegyetlen ítéletet: „Feszítsd meg!” De vajon rádöbbenek-e a felelősségemre? Pusztítani, gyilkolni mindannyian képesek vagyunk. Mások életével nem törődünk. Ugyanakkor mi magunk kimondhatatlanul sóvárgunk a boldogság, az élet után. Szeretnénk, ha szeretnének. 

Keressük a megoldást. De magunktól nem találjuk. Pedig van megoldás, maga Jézus Krisztus. Ő, aki a földbe hulló, elhaló búzaszemről beszélt: termést hozni csak úgy lehet, hogy önmagamat odaadom. Nem feladom: áldozatul adom. A Feltámadás Nyehljudov hercegének fölismerése a jézusi figyelmeztetés: „Keressétek először az Isten országát.” Mi pedig leginkább önmagunkat keressük, és csodálkozunk azon, hogy nem találjuk a helyünket ebben a világban. Odaadás, igazi szeretet nélkül nincs boldogság. Nincs igazi élet. Nincs föltámadás. 

Vajon gondolunk-e arra, mit jelent, amit minden szentmisében közösen mondunk, miután a pap szájából elhangzottak a jézusi igék: Ez az én testem, (…) ez az én vérem? „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.” 

Aki meg akarja találni az életét, elveszíti. De aki kész arra, hogy odaadja az életét, az megtalálja azt (vö. Mk 8,35).

Van feltámadás. A szeretet műve. Mélységes titok. Hittel vallott valóság. 

Fotó: Korzenszky Richárd OSB

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.