Közösségben élni, a szegényeket, a menekülteket szolgálni – Egy lengyel pap tapasztalatai

Nézőpont – 2020. szeptember 7., hétfő | 10:28

Mirosław Tykfer lengyel pap, a Przewodnik Katolicki című, a püspöki konferencia elnökéhez tartozó katolikus hetilap főszerkesztője, emellett fundamentális teológiát tanít a poznańi egyetemen. A Sant’Egidio közösség tagja, a szegények barátja. Leszbosz szigetén beszélgettünk vele, ahol a közösség menekülteket segítő programjában vett részt barátaival együtt.

– Görögországban találkoztunk, miközben hagymát pucoltunk a menekülttábor lakóinak készülő ebédhez, nyolcszáz főre. Hogy kerül egy lengyel pap Leszbosz szigetére, egy konyhába, hogy ebédet főzzön ennyi emberre a barátaival, lengyelekkel, magyarokkal, spanyolokkal, olaszokkal együtt?

– Azért jöttem, hogy meglátogassam a menekülteket. Nem ez az első alkalom, hogy menekülttáborban járok, régebben többször voltam Irakban is. Ott azt tapasztaltam, hogy túlságosan általánosító azt kérdezni, mit akarnak az iraki emberek: több táborban jártam és meghallgattam a különböző helyzetekből érkezőket. Itt is ezt szerettem volna: meghallgatni az embereket, megkérdezni, mi az, amit ők szeretnének. Ferenc pápa is azt mondja, hogy mindig meg kell ismernünk az emberek helyzetét, honnan jönnek, milyen közösséghez tartoznak. Enélkül sokszor tévesen ítélkezünk. Meglepett, hogy többségében családok vannak itt sok-sok gyerekkel. A médiában azt látjuk, hogy főleg fiatal férfiak jönnek, a táborban én nem ezt láttam, hanem hogy a nagy többség család. És leginkább reményre vágynak, valami biztosra, nem is azonnali megoldásra, csak hogy meglegyen a reményük, hogy az életük megváltozhat. Azért is jöttem el a Sant’Egidio közösséggel, hogy okot adjunk a reményre. A jelenlétünk, még ha csak keveset vagyunk is itt, arról biztosítja őket, hogy van, aki komolyan foglalkozik velük, gondol rájuk. A tábor poros utcáit járva a remény jele voltunk számukra: amikor hazamegyünk az országainkba, nem feledkezünk meg róluk. Megpróbálunk például humanitárius folyosókat nyitni.

– Mit jelent humanitárius folyosót nyitni?

– Az egyes országok úgy fogadnak be menekülteket, hogy azok biztonságos úton tudnak megérkezni, elkerülve a veszélyes utakat. A lengyel püspöki kar nagyon határozott a kérdésben, szeretnék megnyitni a humanitárius folyosókat. A püspöki konferencia már háromszor igennel szavazott a kérdésre. Stanisław Gądecki érsek már Ferenc pápa előtt egy nappal kimondta, hogy jó lenne, ha minden plébánia befogadna egy menekültet. Azt is mondta, talán könnyebb lenne csak keresztényeket befogadni, de ha csak egyszer is így döntenénk, akkor nem az igaz kereszténység tapasztalatát élnénk meg. Nem mindegy, hogyan fogadjuk be a menekülteket. Ha csak azt mondjuk, fogadjuk be őket, mert ezt jelentik az európai értékek, és aztán magukra hagyjuk őket, az nem az igazi befogadás. Olaszországban a közösséggel szép tapasztalatunk van a szívbéli befogadásról. Amikor egy kis falu befogadott egy menekült családot, az megváltoztatta az egész falut.

– Milyen út vezetett el téged idáig?

– A történetem a Sant’Egidio közösséghez kötődik, velük jöttem ide. Ugyanakkor az édesanyámnál kezdődött minden. Ő mindenkit befogadott az otthonunkba, még mentálisan sérült embereket, iszákosakat is. Fölöttünk lakott egy házaspár, amikor a férfi ivott, a felesége nem engedte be: anyukám őt is befogadta ilyenkor egy időre. A szegények, nehézséggel küszködők felé való nyitottság légkörében nőttem fel, édesanyám megízleltette vele, milyen a másoknak odaadott élet. Amikor tizenkilenc évvel ezelőtt pap lettem és felkerestek hajléktalanok is, nem hagytam őket magukra. Tíz éve pedig úgy döntöttem, többet segítek nekik: hazaviszem őket, enni adok nekik, megfürödhetnek. Három embernek segítettem komolyabban, közülük ketten aztán továbbmentek, találtak munkát. A harmadiknak nehezebb sorsa volt, ő a lelkében is hajléktalan volt. Folyamatos kapcsolatban voltam vele, barátok lettünk, eljött a szüleimhez, a nővéremhez is, velünk töltötte az ünnepeket, ma is családtagnak számít. Meg kell mondanom, hogy soha ennél nagyobb örömet nem éltem meg egész életemben, mint vele, aki otthont talált köztünk. Teréz anya azt mondta, komolyan csak egy embernek lehet segíteni, de ha egy embernek segítesz, megváltoztatod a világot. 

– Mégis egy nagy mozgalom tagja lettél, elkezdted városodban a közösséget, nem elégedtél meg azzal, hogy megvan az egy ember, akin segítettél…

– Édesanyám érzékenységével – ami az evangélium érzékenysége is, amelyen át megláttam Jézus szívét – feltettem magamnak a kérdést, látszik-e papi életemen Jézus szíve, és megélem-e mélyen a hozzá való tartozást. És az volt a válasz, hogy nem. Az Egyháznak mindenki hajlékának kell lennie, ahogy Ferenc pápa is mondja. Én nem éreztem úgy, hogy az Egyház a hajlékom, a lakhelyem. Túlságosan kevéssé volt jelen, van jelen benne ez az érzékenység. A társadalom Lengyelországban is szekularizálódik, és nem az a kérdés, megneveljük-e a fiatalokat, vagy még rosszabb, megmentjük-e a vallást úgy, hogy félelmet keltünk Isten iránt. Ha meg akarjuk menteni a társadalmat a szekularizációtól, meg kell mutatnunk Jézus szívét. Nem az ideológiák, nem a törvények mentenek meg. Persze, szükség van jó törvényekre, de nem ez az első célunk, hanem hogy szeressünk: ez változtat meg minket és másokat. Ezért kezdtük el a Sant’Egidio közösséget – amelyet akkor ismertem meg, amikor Rómában tanultam – néhány fiatal barátommal, és lassan felfedeztük, hogy otthon érezzük magunkat a közösségben: az otthonunkká vált az Egyházban. Hárman kezdtük, most már körülbelül ötvenen vagyunk és barátságokat kötöttünk hajléktalanokkal, cigány gyerekekkel, otthonban élő idősekkel.

– Mit jelent számodra a közösségi élet?

– A közösség vezetését – mivel világiak közösségéről van szó – öt hónap múlva átadtam másnak. Nagyon tetszik, hogy ebben a világiakból álló közösségben soha nem én döntök. Papként először megtapasztaltam azt, hogy engem is helyreigazítanak. Erre minden papnak szüksége lenne. Növekedtem emberségben és a vallásosságomban is. Meg kellett élnem azt a tapasztalatot, hogy egy vagyok a többiek között, nem pedig a vezető, és ennek segítségével kezdtem el gondolkodni azon is, hogyan lehet papi közösségben élni. Poznańban létrehoztam egy papi csoportot, keresünk egy ideális életet az egyházmegyés papoknak. Sok probléma fakad a papok magányosságából, ami túl gyakran vezet felsőbbrendűségi érzéshez és ahhoz, hogy rosszul bánnak az emberekkel. Ha együtt vagyunk a papi közösségben, még ha nem is élünk együtt – de ezen is érdemes elgondolkodni –, akkor nyitottabbak vagyunk a világiakra. Ezt a projektet csak nemrég kezdtem egy segédpüspökkel együtt, hiszen nem saját forradalmat akarok. Ha látnak az emberek egy papi közösséget, ahol látszik a papok között a szeretet, az vonzó.

– Megváltoztat a szegényekkel való találkozás?

– Sok mindenen mentünk át az említett hajléktalan barátommal, volt olyan is, hogy a rendőrséget kellett hívnom a másokkal való viselkedése miatt, amikor részeg volt. Néhány hónappal később öngyilkosságot kísérelt meg, a pszichiátriára került, szinte mindennap meglátogattam az ötven kilométernyire fekvő kórházban. Tudtam, hogy ebből megérzi, hogy mekkora szeretet van köztünk. Attól fogva teljesen megváltozott, lett lakása, munkája, és még ha nem is gyógyult meg teljesen – sok hajléktalan olyan mélyen sérült, hogy nem tud meggyógyulni –, visszanyerte a reményt. A nővérem el sem tudja képzelni, hogy nélküle menjen nyaralni, a gyerekeinek nem is én vagyok a kedvenc nagybátyja, hanem ő. Sokan ítélkeznek a hajléktalanok felett, miért nem dolgoznak… de ha megismersz valakit, feltárul előtted az egész világa.

– A menekültekkel egy új világ tárult fel előtted. Hogyan látod most, hogy személyesen találkoztál, beszélgettél velük?

– Megismertünk néhány embert, néhány élettörténetet. Nem hiszem, hogy most már tudom, milyenek általában a menekültek vagy a muszlimok. A találkozásaimból és a velem tartó barátaim által elmesélt élményekből azt látom, hogy az iszlámnak sok arca van. Mielőtt eljöttem, mondták már nekem, hogy főként afgánok lesznek itt. Aztán azt láttam, hogy sok a vágott szemű ember. Jónéhány afgánt ismerek Poznańban, és ők nem ilyenek. Kiderült, hogy a Moriában lakó afgánok nagy része a hazara etnikumhoz tartozik: ők síiták, a szunnita tálibok üldözik őket hazájukban. Nálunk sokszor azt kérdezik, miért jönnek Afganisztánból, hiszen nincs háború. Holott véres üldöztetésben van részük, sokan eleve menekültként éltek a környező országban.

A menekültekkel szemben ítélkezünk, de most, egy hét után azt látom, hogy ha az emberek megismernék őket, meghallgatnák a történeteiket, azt élnék meg, amit én megéltem a hajléktalan barátommal. És ennek a történetnek részei a nehézségek is. Az emberi jogokat tisztelni azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a neveltetésüket, azt is, hogy joguk van másképp viselkedni, mint mi, még akkor is, ha ez olykor nehézséget okoz. Ahogyan a hajléktalan barátom esetében is így van. Az ő esete példa számomra arra, hogy minden megtörténhet, nem szabad megtorpanni a nehézségeknél. A humanitárius folyosók éppen ezért fontosak, mert figyelembe vesznek sok dolgot, a biztonság kérdését is, és megküzdenek a nehézségekkel. El sem tudjuk képzelni, hogy ha nyitunk a menekültek felé, a mi életünk is mélyen megváltozhat. Ahogy – ismétlem – soha nem tapasztaltam meg nagyobb örömet annál, mint amit a barátságom jelent azzal a hajléktalan férfival. Megmentette az életemet. Nem akarok büszkélkedni ezzel, azért mondom, hogy bátorítsam az embereket arra, hogy nyissák meg a házuk kapuját. Nem pont a saját lakásukra gondolok, de ha netán az is megtörténik, az élet mély értelmét tapasztalják meg. Ők reményre lelnek, mi pedig végre értelmet találunk az életünknek.

Nagy hatást tett rám Kertész Imre Sorstalansága. Amikor a háború után visszatért Budapestre, azt mondta: én ott, Auschwitzban voltam boldog. Hazatérve szabad volt, de nem volt értelme a szabadságának a háború után. Nyilván ennek oka a kommunizmus volt, a helyi viszonyok. Ezzel együtt egy érvényes, erőteljes paradoxont mutat be: hogyan talál mélyebb értelmet a szenvedéssel teli életében, mint a szabadságban, ami túlságosan felszínes.

– Amikor a szenvedésben lecsupaszított, kisemmizett életekkel találkozunk, bennünk is felmerül ez az ellentmondás…

– Amikor az iraki táborból hazatértem Poznańba, a lengyel hajléktalanoknál és itt, Leszboszon ugyanazt a kérdést éltem meg: miért ehetünk mi finom ételeket, miért nyaralhatunk szállodában, miközben azt látjuk, hogy a táborokban élők emberi méltóságát teljesen eltiporták? Ez az ellentmondás azt jelenti számomra, hogy Auschwitz megismétlődhet. Hogy lehet, hogy mindössze hetven évvel ezelőtt Európában léteztek koncentrációs táborok? Sokan nem tudtak róla, de ahányan tudtak, annyi ember elég lett volna ahhoz, hogy megállítsa ezt a borzalmat. Most hasonló dolog történik Európa szívében, és nem állítjuk meg. Mellettük élünk, tudunk róluk. Igaz, hogy ott van köztük az erőszak is: de egyrészt a tábor maga teremti meg ezeket a helyzeteket, másrészt nem gondolhatjuk, hogy aki elmenekül, az mind jó ember. Én most azt tapasztaltam, hogy az emberek nagy többsége jó, nagyon jó. Sőt, a viselkedésük nagyon kedves, jólnevelt, alázatos, tisztelettudó. Mi Európában büszkék vagyunk magunkra, a neveltetésünkre, a gazdagságunkra, és azt gondoljuk róluk, hogy nem tudnak civilizált módon viselkedni, holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Van köztük erőszakos ember, de emiatt nem szabad bezárni a szívünket, az ajtónkat. Azért sem, hogy ne veszítsük el az élet értelmét. John Henry Newmann azt mondta: az élet vagy fejlődik vagy visszafejlődik. Mint a szeretet, az emberi kapcsolatok: nem maradnak meg változatlannak. Ha bezárkózunk, nem elég, hogy nem fejlődünk, de még ugyanolyanok sem maradunk, az életünk visszafejlődik, kevésbé leszünk emberiek és lassan elveszítjük az élet értelmét. Az élet értelme múlik azon, komolyan vesszük-e a valódi értékeket.

Fotó: Wiez.com.pl

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria