Közösséggé formálódtunk – Beszélgetés Perényi Szilviával, a NEK Önkéntes Programjának vezetőjével

– Ön 1989-től több nagy rendezvényen volt önkéntes szervező. Hogyan lett a NEK programjainak önkéntes koordinátora?

– Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a NEK szervezői tudták rólam: nagy rendezvényeken bizonyítottam már. A legnagyobb a 2017-es budapesti vizes világbajnokság volt, amelyen három és fél ezer önkéntessel dolgoztam együtt. Ennek fényében kereshettek meg, hogy segítsem a kongresszus lebonyolítását egy olyan önkéntes programmal, amely maradandó élményt adhat a katolikus fiataloknak. Így kaptam a felkérést.

– Hány önkéntes vett részt a kongresszuson, és hány órában dolgoztak?

– Az eseményen két és fél ezer önkéntes volt jelen. Az Önkéntes Program Irodánk a nagy rendezvényeket is beleértve 22 eseményre delegált önkénteseket. Közel 80 önkéntes koordinátorunk 85 területet felügyelt, segítette az önkénteseket.

A kétezer-ötszáz önkéntest több mint 300 csoportba osztottuk.

Volt közöttük majdnem 600 cserkész önkéntes is, akik kicsit külön egységet alkottak, mert a cserkészek már az 1938-as budapesti kongresszuson is jelen voltak, és ezt a hagyományt, örökséget vitték tovább a mostani rendezvényen. Összesen 88 416 ledolgozott önkéntes órát igazoltunk le. Az egyik fiatal kollégánk kiszámolta: ez olyan óraszám, amit ha egyetlen ember akarna teljesíteni, akkor tíz éven át kellene dolgoznia megállás nélkül, az év minden egyes napján. Ez egészen fantasztikus teljesítmény az önkéntesek részéről!

– Milyen volt az önkéntesek életkor szerinti összetétele?

– A programunk szlogenje ez volt: Mindenki lehet önkéntes. Éppen ezért tárt karokkal vártunk mindenkit, aki szeretett volna segíteni a szabadidejében. Nagyon színes volt az önkéntes csapat összetétele, nagy számban jelentkeztek fiatalabbak, középiskolások és egyetemisták, felnőttek, köztük olyanok is, akik szabadságot vettek ki a NEK hetére, és sokan képviselték a nyugdíjas korosztályt is.

Az önkéntesek olyan csodálatos közösséggé álltak össze, amelyben minden korosztály jelen volt.

– Öt napon keresztül tudósítottam a Hungexpo rendezvényeiről, és feltűnt, hogy nagyon sok a fiatal önkéntes.

– Megszólítottuk a katolikus középiskolákat, felhívásokat küldtünk nekik, előadásokkal is próbáltuk mozgósítani őket. Ennek eredményeképpen rengeteg középiskolás diák önkénteskedett. Mindenképpen megemlítendő, hogy

fogyatékossággal élő önkéntesek is részt vettek a feladatokban,

ők integráltan voltak részei a csapatunknak, és jelentősen hozzájárultak a rendezvény és az önkéntes program sikeréhez.

– Kérem, említsem néhány olyan programot, amelyen különösen kiemelkedő volt az önkéntesek részvétele!

– Az érdeklődők közül sokan talán azt hihették, hogy a kongresszus néhány nagy rendezvényből áll, de ez nem így volt. Huszonkét rendezvényhelyszínen láttunk el feladatokat, beleértve a zarándokszállásokat, infopontokat, állomásokat, köztereket. A huszonkét helyszínen nyolcvanöt területre voltak beosztva az önkénteseink, és koordinálásukhoz segítséget kaptunk több mint nyolcvan önkéntes koordinátortól. Ők voltak a messziről felismerhető narancssárga pólósok. Háromszáz mikrocsoportban dolgoztak az önkéntesek. Minden egyes rendezvényen, minden egyes programon találkozhattunk velük. Különösen fontosnak tartom, hogy a kongresszus szervezői is  nagyra értékelték az önkéntesek munkáját. A zarándokok számára összeállított minden egyes kommunikációs anyagban, illetve a kivetítőkön is felhívások jelentek meg, hogy ha valakinek segítségre van szüksége, forduljon a rendezvényterületen jelen lévő önkéntesekhez. Ez hatalmas bizalom jele volt. Azért is tudott az önkéntes program ekkora sikerrel dolgozni, mert a NEK szervezői messzemenően megbíztak az önkéntesekben, akik ezt csodálatosan megszolgálták.

– Említene néhány példát?

– A nyitóünnepségen több mint hétszáz önkéntes vett részt. A Hungexpón hétszázötvennél többen voltak jelen nap mint nap. A záróünnepségen több mint ezren. A Forrásponton és a margitszigeti családi napon is kétszáznál több önkéntesünk segített. Nagyon fontos megemlíteni a Szent István téren megrendezett ünnepi könyvhetet. Itt nem az önkéntesek létszáma volt a lényeg, hanem az a sok idő, amit el kellett tölteniük a hatalmas forgalomban, és nagyon szépen helytálltak. Előfordult, hogy elszigetelten kellett közreműködniük, például azoknak, akik a zarándokszálláshelyeken üdvözölték, segítették a zarándokokat érkezéskor, illetve távozáskor, és ügyeletet tartottak. Az is további áldozatot jelentett, hogy

az önkéntesek adott esetben az izgalmasabb vagy meghittebb programoktól távol teljesítsenek szolgálatot.

– A zárónapon, a pápai szentmisén mennyire volt más az önkéntesek feladata, mint a többi napon? Gondolok itt a felfokozott izgalomra, a különleges biztonsági intézkedésekre…

– A Szentatya érkezése a záróünnepségre egészen különleges feladatot jelentett, és csodálatos értéket is adott az eseménynek. Az önkéntesek odaadása, szolgálatra való készsége ezen a napon még erősebb volt. A közreműködésüket megnehezítette, hogy a Szentatya érkezése biztonsági szempontból különös elővigyázatosságot igényelt. Éppen ezért az önkénteseknek speciális kéréseknek kellett megfelelniük. Korábban kellett érkezniük, más útvonalakat választaniuk, mindenben együttműködniük a hatóságokkal a biztonság érdekében. Itt kiemelném, hogy az önkénteseink közül többen elkísérhették a Szentatyát a repülőtérre, és elbúcsúztathatták. Ez gyönyörű lehetőség volt számunkra, egyúttal pedig nagyon nehéz feladat is, hiszen ki kellett választanunk azokat az önkénteseket, akik ezt megtehetik. A kétezer-ötszáz önkéntesből százhatan kísérhették el Ferenc pápát, két busszal mehettek. Nem szerettük volna teljes mértékben magunkra vállalni a kiválasztás felelősségét, ezért meghirdettük ezt a lehetőséget az önkéntesek között. Több mint hétszázan jelentkeztek, és sorsolással döntöttük el, ki legyen az a százhat ember, aki kimehet közülük a repülőtérre. Voltak olyan fantasztikus önkénteseink, akiket kisorsoltunk, de közben rájöttek, hogy nekik abban az időben más kötelezettségeik vannak. Egyikük a kórusban énekelt, és azt mondta: nagy áldozat a részéről, hogy visszalép, de ő elkötelezte magát a kórus mellett, a dédnagyszüleiért énekel, akik az 1938-as kongresszuson énekeltek. Voltak olyan munkatársaink is, akiket kisorsoltunk ugyan, de más beosztást kaptak, a zárószentmisén kellett segíteniük, így ők is ezt a feladatukat teljesítették. Csodálatos emberi megnyilvánulások ezek, az alázat, a lemondás bizonyítékai.

– Voltak-e olyan alkalmak, beszélgetések akár a kongresszuson, akár az azóta eltelt csaknem két hónapban, amikor az önkéntesek meséltek az élményeikről, mindarról, ami különösen megragadta őket a NEK idején?

– Nagyon sok ilyen beszélgetés volt, csodálatos történeteket hallottunk. Dorottya, egy kilencgyermekes édesanya – a gyermekei hét és huszonhárom év közöttiek – azzal várt engem a Hősök terei önkéntes központban, hogy óriási hálát érez, amiért itt lehet. Ezt hallottuk a legtöbb önkéntestől, és furcsa ellentmondás ez, hiszen mi vagyunk hálásak az önkénteseknek, hogy eljöttek szolgálni a kongresszus sikere érdekében. Mégis ők érezték megtisztelve magukat, hogy ott lehettek, és részeseivé válhattak ennek a csodának. Dorottya elmesélte, hogy szabadságot kapott a családjától, és óriási ajándékként éli meg, hogy megteszi, amit megtehet. Az bizonyos, hogy minden önkéntes valamilyen belső késztetéstől vezérelve vállalt szolgálatot. Többen is elmondták: amikor tudomást szereztek arról, hogy önkéntesként részt vehetnek a kongresszuson, azonnal tudták, hogy itt a helyük.

A célunk egyébként kezdettől fogva az volt, hogy közösséget teremtsünk, ami nem volt könnyű, hiszen a világjárvány miatt egy évvel el kellett halasztani az eseményt,

de megpróbáltuk együtt tartani a közösségünket hírekkel, aktivitással. Ebben az évben pedig már lóhalálában kellett terveznünk a feladatainkat, amit nagyon megnehezített, hogy a képzéseinket sem tudtuk megtartani személyes jelenléttel, csak az online térben.

– Említette a közösség szerepét. Kialakultak-e az önkéntesekből mikroközösségek, amelyek továbbélnek?

– Igen, mindenképpen. Külön értéknek tartom, hogy a közös munka során eltűntek a generációs szakadékok. Voltak olyan családok, amelyekből három generáció is önkénteskedett, a nagyszülők, a szülők és a gyerekek. A plébániákhoz kötődően elmélyültek ezek a közösségi összetartozások. A koordinátori csoportok is kapcsolatot tartanak a hozzájuk beosztott közösségekkel. Igen, létrejöttek mikroközösségek, és hiszem, hogy fennmaradnak a jövőben is.

– Mondana néhány különleges élményt, amit átélt a kongresszuson, és ami megmaradt Önben?

– Amikor az ember egy ilyen nagy rendszerrel dolgozik, csodálatosan megnyugtató érzés, hogy amit megálmodott, az működik. Nincs annál fantasztikusabb, mint mikor látjuk, hogy az emberek csatlakoznak a kezdeményezéshez, mégpedig örömmel, önként. Leírhatatlan látvány, amikor a rendezvényeken mákszemszerűen mindenütt feltűnik az önkéntesek gyönyörű, zöld pólója. Olyan esemény volt ez, amiből rengetegen tudnak töltekezni a későbbiek folyamán is. Az egyik kolléganőm, Fodor Zsófia azt nyilatkozta: „Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi önzetlen és odaadó emberből álló közösséget alkothatunk, és az, hogy ennek a részese lehettem, hatalmas ajándék.” Egy másik kolléganőm, Horváth Rita pedig így fogalmazott: „Az önkéntesekkel való együttműködés és az önkéntes szolgálat megtapasztalása megerősített abban, hogy az önkéntesség egy szívvel lüktető, végtelen isteni szeretet.” Én is csak azt mondhatom: csodálatos emberekkel találkoztam.

Megható volt látni a közösségek hitét, odaadását, kitartását, azt, hogyan lép túl rajtunk, egyes embereken a közösség ereje, lelkesedése.

Sok nagy rendezvényen vettem már részt szervezőként, de ilyen átütően még soha nem érintett meg az önkéntesek hozzáállása, mint ezen a kongresszuson.

– Van-e még ereje, hatása annak a rengeteg gyönyörű élménynek, amit átéltek a NEK-en?

– Úgy érzem, igen. Az átélt lelki élmények nem halványulnak el, ezekről évek, évtizedek múlva is beszélni fognak az emberek. Az a fiatal középiskolás, aki itt önkénteskedett, egyszer majd felnő, családot alapít, és nagyon sokszor el fogja mesélni a gyerekeinek, az unokáinak mindazt, amit átélt ezen az eseményen. Egy ilyen kongresszusnak ez az ajándéka a társadalom számára. Nagyon érdekes az is, hogy bár a NEK idején rengeteg útlezárás zavarta a város mindennapi életét, hangos panaszokat és felháborodásokat mégsem hallottunk. A zarándokok sem panaszkodtak. Mindenki tudomásul vette, hogy nagy tömegek vonulnak a városban, és az emberek méltóságteljesen, türelmesen viszonyultak az esetleges kellemetlenségekhez. Amikor a Kossuth tértől a Hősök teréig összefüggő tömeg hömpölygött az utcákon szépen, alázatosan, az fantasztikus élményt jelentett mindannyiunk számára.

– Mintha valóban itt lett volna velünk a Szentlélek…

– A NEK önkénteseinek motívumokkal gazdagon ellátott pólóján minden négyzetcentiméter jelentett valamit. Nem volt könnyű vállalkozás kétezer-ötszáz embert összegyűjteni és koordinálni. Erre mi már rögtön az elején kiválasztottuk Pio atyát, aki az önkéntesek és a katolikus kamaszok védőszentje. Rá is került az önkéntes pólónk ujjára, és mindvégig éreztük, hogy vigyázza a lépteinket. A pólónkon rajta vannak még a kongresszusi helyszínek is, a Szent István-bazilika, a Parlament, a Hősök tere. A Duna a folytonosság jelképe, a Lánchíd az összekapcsolódást és az összetartást szimbolizálja, a fehér galambok a Krisztusra leszállt Szentlelket. Az egy jelentésű „ONE” felirat pedig utalás Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levelére, amelyben az egész és a részek kölcsönös, egymást kiegészítő egységéről ír (1Kor 12,12). Az önkénteseink egyénekként kapcsolódtak egy náluk sokkal nagyobb rendszerhez, és kiválóan tudták szolgálni azt. A Szentléleknek sok dolga volt azon a héten, de bírta erővel, folyamatosan segített bennünket. 

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 7-i számában jelent meg.