Krisztus teste és vére által testvérek vagyunk – Úrnapi beszélgetés Farkas Lászlóval

– Mi a Misekalauz vezérfonala?

– A könyvben azt vizsgáltam, hogy az Eucharisztia hogyan tud az életünk és a kapcsolataink forrásává válni, hiszen valljuk, hogy minden forrásunk belőle fakad. Ezzel párhuzamosan az is foglalkoztatott, hogyan formálhatjuk a kapcsolatainkat eucharisztikussá, két szentmise között hogyan lehet az életünk szeretetből odaadott jóillatú áldozat, istendicsőítés.

– A könyvében a szentmisét a házasság létrejöttének és megélésének szimbolikájával magyarázza. Miért ezt a képet választotta? 

– Életünk alapvető törvényszerűségei bele vannak kódolva a szentmise liturgiájába, gondolok itt a kérésre, a hálaadásra és a megbánásra. A köszönöm, kérem, bocsánat szavakat tanítjuk meg az elsők között a kisgyermekeknek is. 2014-ben, fiataloknak tartott táborokban született meg bennem az a felismerés, hogy a házassági kapcsolat kialakulásának folyamata párhuzamba állítható a szentmise felépítésével. Az együtt járás, jegyesség, házasság hasonlatát a Bibliában több helyen is fellelhetjük. Az Ószövetségben azt olvassuk, hogy Isten a tőle való elfordulást paráznaságnak tekinti.

Istennek a népével és az egyes lélekkel való kapcsolatát nem egy helyen a menyasszony és vőlegény szerelmével jelöli a Szentírás. Krisztus is úgy beszél magáról, mint vőlegényről.

– Hogyan lehet párhuzamba állítani a jegyesi, házassági kapcsolatot a szentmise egyes részeivel? 

– A szentmise Isten kezdeményező szeretetével kezdődik, mint ahogyan az udvarló megszólítja kiválasztottját. Ez a megelőlegező szeretet megnyilvánul már a templom kitárt kapujában is. Amikor átlépünk rajta, szenteltvizet hintünk magunkra: kifejezzük, hogy szeretnénk belépni, de szükségünk van a megtisztulásra. Ugyanezt tesszük, amikor meggyónjuk a bűneinket, irgalmat kérünk Istentől.

Amikor Krisztus tekintetébe belenézünk, azt látjuk, hogy mi is lehetnénk a mennyei Atya jobb képmásai, növekedhetnénk ebben a hasonlatosságban. Ez a felismerés szomorúsággal tölthet el bennünket, ezért zörgetünk Isten szívén: „Uram, irgalmazz.”

Az ősegyházban ezt az imát addig mondták a hívek, amíg a pap le nem állította. „Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten” – hangzik el a szentmisén, és az Egyház papja Jézus nevében feloldoz bennünket a bocsánatos bűneink alól. Azzal, hogy a szentmise elején állunk, elismerjük, hogy a teremtett világban egyedül az ember bír azzal a méltósággal, hogy a sajátjának ismeri el a tetteit, és kifejezzük a felelősségvállalásunkat is. 

Isten irgalmát befogadva felfakad a dicsőítésünk, amely nem más, mint a Megváltó bölcsődala: az angyalok énekelték Jézus születésekor.

A Gloria egy szószaporító örömkitörtés, melyben becézzük Istent.

Az első könyörgésben, a collectában a pap összegyűjti egyéni könyörgéseinket, amit tölcsérszerűen kitárt karjával is kifejez. A hétközben összegyűjtött imáink, lemondásaink, áldozataink beleáradnak ebbe a könyörgésbe.

– Az igeliturgiát hogyan értelmezhetjük a férfi és a nő kapcsolatának szempontjából? 

– Az Egyház az Istennel szemben a női princípiumot testesíti meg, így is nevezzük: Anyaszentegyház. A teremtmény a befogadás állapotában van: ha Isten nem kezdeményez, nem tudunk sem életre kelni, sem saját erőből üdvözülni. 

Az igeliturgián elkezdődik Isten szerelmi története az emberrel: az isteni udvarló megszólít bennünket az olvasmánnyal, amire válaszolunk a zsoltárokkal. Újra szól a szentleckében, amire kitörő örömmel válaszolunk az allelujával. Mi az örömünk oka? A cölibátusban láthatjuk annak a jelét, hogy az ember elsődleges partnere az Isten, hiszen végtelen szeretetre vágyunk. Ezt a vágyunkat nem tudja betölteni egy véges ember, csak megéreztetni képes valamit a végtelen Isten szeretetéből. Ennek a végtelen szeretetnek az öröme fejeződik ki az allelujában. Az evangéliumban személyesen Krisztus jön el, hogy szóljon hozzánk, mint amikor a lány kezét megkéri az udvarló. A hitvallás az igent mondásunk, a beleegyezésünk, a döntésünk.

A hitvallásban kimondott szeretetünket a hétköznapok próbatételeiben kell véglegesítenünk.

– A felajánlásnál hosszú évszázadokon keresztül ki kellett menniük a templomból a vezeklőknek és azoknak, akik még nem tették le Istennek az életüket, hiszen ők nem vehettek részt a szentmise áldozati részében.

– A vőlegény csak azoknak adja oda magát, akik döntöttek mellette.

A felajánlás ebben a szimbolikában az esküvőhöz hasonlít: az Egyház felékesíti magát a vőlegényének. Megfordul a sorrend, már nem Isten, hanem az ember kezdeményez.   

A szentmise áldozati részében a Golgotára megyünk, Krisztus áldozata jelenvalóvá válik. A Szentlélek, mintha csak egy időutazást élnénk át, visszavisz minket ahhoz a történeti pillanathoz, amikor Jézus odaadta magát értünk. Amikor az apostolok pünkösd után elkezdtek misét mondani, az alá a kereszt alá vitte őket a Szentlélek, ahonnan elfutottak.

A szentmise a feláldozott bárány menyegzője, melyen csak menyegzős ruhában vehetünk részt. Súlyos bűneinkből előbb szentségi feloldozást kell kérnünk. Minden szentmisén megünnepeljük, hogy szeretve vagyunk, hogy valaki már akkor meghalt értünk, amikor még nem is tudtunk a szeretetéről.

Azért nevezzük a szentmisét eucharisztiának, hálaadásnak, mert hálával ünnepeljük, hogy benne megvalósul megváltásunk műve, mely még a teremtésnél is nagyobb dolog.

A felajánlásban Jézus nemcsak a kenyerünket (a munkánkat, fáradozásunkat), hanem a borunkat (az ünnepünket, örömünket) is kéri, hogy jelen lehessen bennük.

Krisztus áldozatához kapcsolódik a mi mindennapi áldozatunk, de az nem a világ megváltásához szükséges, hiszen azt Jézus megtette értünk, hanem az emberek üdvözítéséhez. Amit keresztényként Istennek tetsző módon teszünk, azt tulajdonképpen Krisztus teszi bennünk, az életünk így válik eucharisztikussá. „Ő tegyen minket neked tetsző örök áldozattá” – hangzik el a pap szájából. A mise meg akar tanítani bennünket arra is, hogy ne legyenek felesleges áldozatok az életünkben. Mindenki azzá válik, amiért az életét, az idejét áldozza. Aki Istenért áldozza, az megistenül. 

– A szentáldozásban nemcsak imádjuk az Urat, hanem magunkhoz is vesszük, eggyé leszünk vele és az Egyház tagjaival. 

– Vágyunk arra, hogy Krisztus jelenléte bennünk legyen. Akikben Krisztus lakozik, azok között jöhet létre a földön a legintenzívebb közösség és összetartozástudat. A keresztény közösségekben ez sajnos nem mindig valósul meg, könnyen elveszítjük Krisztus jelenlétét gyűlölködéssel, pártoskodással, irigykedéssel. Ilyenkor az Eucharisztiát sem vehetnénk magunkhoz. A szentáldozásban Krisztus testévé válunk, ennek látszódnia is kell rajtunk, mint egykor a jeruzsálemi közösségben, ahol a tanítványoknak egy volt a lelkük, a szívük.

Ha Krisztus testének, az Egyháznak valamelyik tagjára nem tudok igent mondani, akkor hogyan tudok áment mondani Krisztusra? Istenbizonyítéknak kellene lennie annak, ahogyan szeretik egymást a testvérek.

Milyen szép a magyar nyelvben ez a szó: testvér, amely akár Krisztus testére és vérére is érthető, aki által egyek lettünk a szentáldozásban. 

– Előfordul, hogy az Eucharisztiát nem tudjuk magunkhoz venni a bűneink által elénk állított akadály, betegség vagy például a járvány miatt. A lelki áldozásról sok szó esett az utóbbi időszakban. Mit jelent ez pontosan?

– Aquinói Szent Tamás írja, hogy vannak, akik csak testileg áldoznak, de lelkileg nem egyesülnek Jézussal. A szentségtörő áldozásban önkényesen magamat oldom fel, és anélkül akarok egyesülni, hogy előtte feloldozást kapnék a súlyos bűneim alól Jézustól. Nem szabad szaporítani a szentségtörő áldozásokat, éljünk inkább a gyónás lehetőségével! 

A lelki áldozás alatt azt értjük, amikor valaki a megszentelő kegyelem állapotában van, de nem tudja magához venni az Úrjézus testét, ám a szentáldozás utáni vágyát egy egyszerű imával kifejezve lelkileg mégis egyesül Krisztussal. A lelki áldozáshoz még online szentmisén sem kell részt venni, más, lehetőleg igei alapú imádságba is ágyazhatjuk azt. Elég, ha felindítja magában az ember a vágyat, és – mint a pogány százados, akinek a hajlákéba ténylegesen el sem ment Jézus – befogadja az Úr közelségét, kegyelmét. Ezáltal a szentségi áldozással nem azonos, de ahhoz hasonló kegyelmet nyerhet.

– Sokszor csak online vehettünk részt szentmisén a járvány alatt, most újra személyesen jelen lehetünk a liturgián. Ön szerint ez a tapasztalatunk milyen lehetőségeket kínál a megújulásra, illetve milyen nehézségekkel kell szembenéznünk? 

– Van bennem egy bizonyos aggodalom, mert a hívők egy része nem tért vissza a templomba, vagy azért, mert meg van ijedve, vagy azért, mert megszokottá, kényelmessé vált számára az otthonlét. Ezeket a rossz beidegződéseket el kell hagynunk. Sokan legyengültek a lelki küzdelemben a szentségek vétele nélkül.

Amikor kényszerűségből maradunk távol, ugyanúgy el tudunk tompulni, mint amikor önszántunkból nem járulunk szentségekhez. Ha tartósan el vannak vágva a hívek a szentségektől, nagyon erős hitűnek kell lenni ahhoz, hogy csak lelki áldozással meg tudjanak maradni. Krisztus nem azért adta a szentségeket, hogy nélkülük éljünk.

Parancsolta, hogy vegyétek és egyétek. Nem arra vagyunk kitalálva, hogy nélkülük képesek legyünk az emelkedésre. Akik mégis képesek erre, azok rendkívüli hithősök, és különleges kegyelmet kaptak. Legtöbbünk számára ezért felértékelődhet a szentségi megerősítés szükségessége most, hogy a saját bőrünkön tapasztaltuk, mit okozhat, ha nélkülözzük. 

A mögöttünk álló online időszak előnye lehet még, hogy az emberek többféle misét nézhettek, többféle tanítást hallhattak. Sokan megtalálták a lelki életüket gazdagító internetes és televíziós lehetőségeket, és ezeket egymásnak is ajánlották. Tapasztaltuk, hogy olyanok is belenéztek a szertartásokba, akik soha nem jönnek el a misére. Jobban tudatosítanunk kellene, hogy az eucharisztikus lakomára nem csak azok vannak meghívva, akik ott vannak a templomban. Ami a misén történik, az a kívülállókra is vonatkozik, értük is el vagyunk küldve. A sok nyitott, érdeklődő ember előtt úgy kell megünnepelnünk az eucharisztiát, mint egy Istennel és egymással való végső egyesülésre serkentő lakomát. De nemcsak rájuk, hanem a betegekre is gondolnunk kell, akik ugyan testileg nem tudnak itt lenni köztünk, de lelkileg egyesülnek velünk a láthatatlan kötelék által, melyet az eucharisztia utáni vágy táplál.  

– Úrnapján kivisszük az Eucharisztiát a templomból, megmutatjuk a világnak. Mit jelenthet ez az ünnep nekünk és a nem hívőknek? 

– Úrnapja arra figyelmeztet, kicsoda Krisztus. Ő az, aki minden tiszteletet megérdemel. A tisztelet megnyilvánulása, a virágszórás jelzi, hogy nem akárki van itt közöttünk. Jelenléte mindenkire vonatkozik, ő azokat is hívja, akik most még esetleg gúnyolódnak a felvirágozott meneten.

Amit a zárt ajtók mögött ünnepeltek az első századokban, azt most kivisszük a világ elé. Úrnapján virágokkal díszítjük az oltárokat. Ez a jel hívja fel a figyelmünket arra, hogy a lelkünket is öltöztessük ünneplőbe, valahányszor magunkhoz vesszük Krisztus testét.

– Édesapja és édesanyja két különböző utat járt be. Az eucharisztiában velük is találkozik – írja a könyve ajánlójában. Milyen tapasztalata van ezzel kapcsolatban? 

– Édesanyám váratlan halála napján a fájdalom elvitt bennünket a templomba. Apukám nem volt templomba járó, mégis eljött velünk a szentmisére. Amikor az üdvözült szentekkel való közösségről imádkoztam, bizonyosságként hasított belénk annak a valósága, hogy az egész Egyház itt van a misén, nemcsak a földön élők, hanem az odaát lévők is. Nem tud minket elválasztani egymástól a tér és az idő. Furcsa mód egy vidám gondolat járt át: Anyu, nos, ezt jól kimesterkedted, most már mindig a közelemben leszel, valahányszor misézek. Tudom, milyen sokszor vágyott hozzánk, a három gyerekéhez. Amit fizikailag képtelenség volt megtenni, az most lehetővé válik: minden szentmisében a közelünkbe férkőzhet. Egy évre rá édesapám is elhunyt.

Hiszem, hogy aki szeretetből felemészti az életét a családjáért, az eucharisztikus életet él, és ezt édesapámról is el lehetett mondani.   

A mise vertikális és horizontális irányban is communio (közösségi kötelék). Az időben elterjedt Egyház pedig eggyé tesz azokkal, akik előttünk éltek, és az Egyházhoz tartoznak. A megdicsőült és a tisztuló Egyház velünk, a zarándoklókkal úton van, imádkoznak értünk, mi pedig a misében hordozzuk őket. De hamarosan az egész világon elterjedt Egyház pünkösdi csodáját is megélhetjük a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, amikor a világ minden tájáról érkezett vendégeket testvéreinkként üdvözöljük. Közelinek fogjuk érezni őket magunkhoz, még akkor is, ha teljesen más kultúrából érkeznek vagy olyan népek fiai közül, amelyekkel a történelem során olykor ellenséges is volt a viszonyunk. Krisztusban kiengesztelődésre és egy nagy családra találunk. 

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 6-i számában jelent meg.