Lépteinket a mindenséghez igazítani – Hatvanéves Borka Zsolt evangelizáló zenész

Nézőpont – 2021. február 13., szombat | 19:55

Borka Zsolt, a hazai evangelizáló zene kiemelkedő képviselője február 14-én ünnepli 60. születésnapját. Már 17 éves korában csatlakozott a Sillye Jenő és barátai együtteshez, akikkel ma is együtt játszanak.

Borka Zsolt neve és pályafutása összefonódott a műfaj hazai megteremtőjével, sógorok is. Közben 1999-ben Borka Zsolt saját zenekart is alapított, emellett vezeti a fóti ifjúsági gitáros kórust. Két szólólemezt adott ki Őrizd a lépteimet és Igazi karácsony címmel. Ha a járványhelyzet engedi, április 30-án Borka Zsolt jubileumi koncertet rendeznek a Hagyományok Házában. A fóti Közösségi Házban beszélgettünk.

– Beszéljen kicsit a gyermekkoráról.

– Hagyományos keresztény családból származom. Szüleim mindketten Lajosmizséről valók, én is ott születtem, de egyéves koromban Budapestre költöztünk. Édesanyám iskolaigazgató volt Pusztavacson, ami kis országunk közepe. Az elöljárói nagyon meg voltak elégedve a munkájával, de világossá tették, hogy be kellene lépnie a pártba. Ő ezt nem akarta, ezért kereskedőként dolgozó édesapámmal együtt úgy döntöttek, hogy feljönnek Budapestre. Farkasrétre költöztünk, ott élt már apukám egyik nagybátyja, a közelében volt egy eladó telek, azt megvették.

– A rockzene nagyon hamar a bűvkörébe vonta…

– Ez így van. A hetvenes évek második felében jártam középiskolába, a Villányi úti Kaffka Gimnáziumba, ma újra Szent Margit a neve. Akkoriban lett lemezjátszónk, volt egy-két Illés- meg Bergendy-lemezünk. A rádióban is rengeteg dalt hallgattam. Rajongtam a Beatlesért, a Led Zeppelinért, a Deep Purple-ért, a Pink Floydért. A magyar rock is abban az időben indult be igazán, a Skorpió, a Piramis, a P. Mobil, a Tűzkerék voltak a kedvenceim. Radics Bélát, a gitárfenomént láttam játszani az Ifjúsági Parkban, felejthetetlen élmény volt. Szegény akkor már nagyon szétesett állapotban volt, minden szám után le kellett tolnia egy nagy üveg vörösbort, hogy tudjon egyáltalán létezni. Sajnos az alkohol korán kiütötte őt. Szívesen emlékszem rá. Néhány évvel ezelőtt, Béla születésének 70. évfordulója alkalmából az a hölgy, akivel élete utolsó éveiben együtt élt, mondatott érte egy gyászmisét a budapesti, Babér utcai Szent Mihály-templomban. Felkért engem és a zenekaromat, hogy adjunk elő egy rockos misét. Pál Feri atya úgy hirdette meg, hogy a jövő héten lesz egy nagyon hangos, de nagyon jó mise. Így is lett.

– Gimnazistaként, nagy rockrajongóként tervezted, hogy együttest alakítasz?

– Tizenhat évesen kezdtem el gitározni, nyilván sok kamasznak megfordul a fejében, hogy zenekart alapít, színpad, fény, lányok. De ez még korai lett volna. Később találkoztam olyan emberekkel, akik inspiráltak engem erre.

– Ez hogy történt?

– Sillye Jenővel való találkozásom meghatározó élmény volt számomra, bár ő nem rockzenét játszott. Az itteni plébánosunk, Sebők Sándor akkoriban Újpesten szolgált, ismertük őt Lajosmizséről. Egy alkalommal kimentünk a szüleimmel hozzá misére. Éppen megalakult a Regnum-csapat, mi meg a testvéreimmel örömmel elkezdtünk oda a hívására ifjúsági hittanra járni. Volt ott egy-két srác, aki gitározott, én is bontogattam már a szárnyaimat. Egyszer csak szóba került, hogy játszik majd a templomban a Jenő. Jól van, hát a Jenő, fogalmam sem volt, kiről van szó. A többiek mondták, hogy nagyon jó lesz, gyere el. Rendben, elmegyek. Nagyon erősen megérintett, nemcsak a zenéje, a szövegei, hanem az egész személyisége. Kiállt egy tőlem nem sokkal idősebbnek látszó – bár tizennégy évvel idősebb nálam, de ezt ránézésre senki nem mondta volna –, kölyökképű fiatalember, és olyan erővel, hittel és őszinteséggel énekelt meg beszélt, hogy teljesen hanyatt estem ettől az élménytől. Elsőszerelem-féle szíven ütés volt ez számomra, hú, mondtam magamban, ilyet kellene csinálnom nekem is!

– A rockos rajongásával együtt is hívő tizenéves volt?

– Abszolút. Nyilván egy kamasz elbizonytalanodik, kérdések merülnek fel benne, ráadásul az iskolában a tanárok többségétől azt hallottuk, hogy aki vallásos, az ostoba, maradi csökevény. Ezek hatnak az emberre. Láttam azt is, hogy a korábbi korosztály vallásossága formálissá vált, mintha nem lenne annyira szívből jövő. És akkor egyszer csak idejön egy teljesen hitelesnek látszó figura, normálisnak is tűnik, nem debil, intelligens, jó kiállású fiatalember. Megérintette a szívemet, és ezzel el is dőlt a sorsom. Csatlakoztam a zenekarához, 1977-ben vagy inkább 1978-ban.

Hogyan fért meg együtt egy zenekarban két ennyire külön zenei világ?

– Jenő dalaiban megragadott a szöveg is, mert eltért a templomi énekekétől. Nem akarom őt piedesztálra állítani, de Jenőre is állt az, amit Jézusra mondtak: azért követik az emberek, mert hatalma van. Másképp beszélt, mint a farizeus, főpapi réteg évszázadokon keresztül, újszerű volt a megfogalmazása. Attól függetlenül, hogy a kemény rockzenét szerettem, zeneileg sem volt bajom Jenő dalaival. Már akkor felfedeztem nála, például az Értem is meghalt oratóriumban a rockos elemeket, csak akkor nem elektronikus, hanem akusztikus gitáron játszották.

– Az elmúlt évezred végén saját rockzenekart alapított, Borka Band néven. Lazítani akarta a Sillye Jenővel való kapcsolatát, vagy jobban ki akarta domborítani a kemény, rockos világot?

– Nincs szó az előbbiről, Jenőt a mai napig szeretem, tisztelem, és együtt játszunk, amikor csak lehet. Az utóbbi években, Jenő betegségei és a pandémia miatt szüneteltek a fellépéseink, talán tavaly nyáron zenéltünk utoljára együtt. Az elmúlt több mint negyven évben Magyarország nagyon sok templomában és a határon túlon is több helyen játszottunk. Az én dalaim talán nem direkt evangelizációs attitűddel rendelkeznek, de mindenképpen a transzcendens felé próbálom irányítani az emberek figyelmét, annak ellenére, hogy sokszor ki sem ejtem Isten nevét.

Négy gyermeke van, két lány, két fiú. A fiúk játszanak az együttesben.

– Zsombor dobol, Ádám szólógitározik. Nem azért, mert a fiaim, hanem mert kiváló zenészek. Az unokatestvérük, Sillye Gábor pedig a basszusgitáros.

– Dalait hallgatva úgy érzem, nem lázad Isten ellen, de vannak kérdései, kétségei, amiket nyíltan Isten és a közönség elé tár… „Hol van az a fény…, hol van a remény…, arkhimédészi biztos alappont hol található?”

– Arkhimédész volt az, aki a csigasorral elkezdett bűvészkedni, és azt mondta: mutassatok egy szilárd pontot a világmindenségben, és én a csigasorral az egész világot kiforgatom a sarkaiból. Nekünk Jézus Krisztus az a szilárd pont, amire vonatkoztatjuk ezt. Csak nem mindig találjuk meg.

– Az egyik dalában írja: „Lehet, hogy nem hiszed el, de a Mindenség csak rád figyel, lehet, hogy nem tudod, de benned lüktet, ott ég a szíveden.” Krisztus megváltott minket, mégis, nehéz ezt elhinnünk.

– Az egyik, Páter Pióról készült filmben van egy szép jelenet: a páter látomásban azt a felszólítást kapja, hogy építsen egy katolikus kórházat a szegények számára. Megkeresi orvos barátját, és felkéri, segítsen felépíteni a kórházat, aztán legyen ő az intézmény vezető főorvosa. Az orvosnak nem fűlik ehhez a foga, és a legkülönbözőbb érvekkel igyekszik elhárítani magától a feladatot. Pio viszont egyre csak próbálja meggyőzni. Végsőnek szánt érvként aztán az orvos azt mondja: „De hát én nem hiszek Istenben!” Erre Pio szelíd mosollyal csak ennyit mond: „Nem baj! Isten hisz benned!”

– Egyszer azt mondta, az ember állat, akinek szárnya van, az Ég felé tart. Ezt régen az ember tudta, ma nem tudja… Miért hagytuk, hogy elsorvadjanak a szárnyaink?

– Ma a káosz, a szétesés felé tart a világ. Éppen a napokban olvastam arról, hogy Németországban törvénytervezetet nyújtanak be a képviselők az állatkínzás ellen. A csirkefarmokon a kakassal nem nagyon tudnak mit kezdeni. Amikor kikelnek a kiscsirkék a tojásból, akkor a tojókat különválasztják, őket gyorsan felnevelik, lesz belőlük tojás, ennivaló. A kakasokat pedig egészen brutális módon ledarálják egy nagy ipari darálóval. Ennek megszüntetéséért nyújtanak be a képviselők javaslatot. A következő lépés, hogy mivel a tudomány olyan fejlett, hogy már egészen korán meg tudják állapítani, hogy tojó vagy kakas kel ki a tojásból, már a keltetés hatodik napjától se lehessen elpusztítani, mert az már élőlény, érzi a fájdalmat. Rendben, mondom, jó ez a törvényjavaslat. Na de ki tiltakozik az ellen, hogy törvényesen lehet emberi magzatokat irtani? Mert ez az anyának a joga. Ez ellen senki nem nyújt be törvényjavaslatot. Ez az eset is azt bizonyítja, hogy napjainkban sokakból kiveszett az emberi létezés, erkölcs iránti érzék. Ezért érzem fontosnak, hogy én is elmondjam a saját gondolataimat egy-egy dalban, még ha nem is jut el százezrekhez, de ha eljut néhány száz emberhez, akkor már megérte. Gondolkozzunk, próbáljuk kinyitogatni a transzcendens felé a szárnyainkat. Az eszünk, iszunk, jól megvagyunk szintnél lényegesen magasabb szintre hivatott az ember, és ezt a meggyőződésemet próbálom elmondani a dalaimmal, gondolkodjunk el néhány dolgon: biztos, hogy jó úton haladunk?

– Az egyik koncertjén arról beszélt, ha bajba kerülünk, sokszor érezzük tragikusnak a helyzetünket, pedig csak egy igazi tragédia van, ha végleg elveszítjük az Istennel való kapcsolatunkat, az üdvösségünket.

– A kommunista időkben a pártiskolában az oktató egy példán keresztül magyarázta a baj és a tragédia közötti különbséget: baj, ha otthon, a háztájiban döglenek a libák, de ha Brezsnyev elvtárs meghal, az tragédia. A vizsgán az egyik vizsgázó válasza így hangzott: ha Brezsnyev elvtárs repülőgépe lezuhan és meghal, az tragédia, de nem baj. A baj az, ha otthon döglenek a libák. Félretéve a viccet, visszatérek az iménti gondolatra: táplálnunk kellene magunkban a bizonyosságot, hogy a földi világ többre hivatott, minthogy megszerezzünk ezt-azt, együnk-igyunk, jóllakjunk; ennél sokkal mélyebb távlataink vannak. Ezt ne veszítsük el. Meghal a barátunk, a szüleink, ne adj’ Isten a gyerekünk, ez még mindig eltörpül amellett, ha az Istenemet, az egész világ lényegét elveszítem, az lenne az igazi nagy tragédia.

– Egyik dalában írja: „Pokol veszi ott kezdetét, ahol a remény véget ér.” Ma sokan vannak így, a pandémia miatt…

– Én ezt egy könyvben olvastam, onnan került bele a dalba. Egy szerzetesről szólt a könyv, akinek valaki egyszer azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy pokol meg mennyország, hogy van ez? És ő ezt az idézett mondatot válaszolta.

– Hogyan jutunk el eddig a mélységig, hogy ne bízzunk semmiben, senkiben?

– Van egy lányismerősöm, nagyon szépen énekel. Hatalmas mélységeket járt meg, pánikbeteg, depressziós, kábítószerfüggő. Sokat beszélgettünk. Azt mondta nekem, hogy a kábítószer maga az ördög. Karácsony előtt beszélgettem vele, nincs túl jól, küszködik, de nem adja fel! Ő mesélte, hogy sokat jelent neki a Könyörgés című dalom, mert úgy érzi, hogy róla és az ő küzdelmeiről szól – és ez segítség a számára. Azt hiszem, ilyen visszajelzésekért érdemes és fontos ezt csinálni: dalokat írni és énekelni!

– Az evangelizáló zene egyéni és közösségformáló is egyben…

– Mi nem úgy vagyunk, mint a színészek, akik eljátsszák a szerepüket, könnyeket fakasztanak a színpadon, aztán előadás végén leveszik a jelmezüket, és újra hétköznapi önmaguk lesznek. Mi lelki-szellemi közösség is vagyunk, nem lehetünk teljesen mások, mint amikor a színpadon Krisztusról éneklünk. Nem vagyunk szentek, tele vagyunk gyengeségekkel, hibákkal, elrontott pillanatokkal, az alapállás mégis az, hogy az, amit csinálsz, kötelez arra, hogy a legjobbra törekedj. A szentek nem attól lettek szentek, hogy bűn nélkül valók voltak – Szűz Máriát és a Megváltó Krisztust kivéve –, megvoltak a nyomorúságaik, vétkeik is, de hajlandók voltak minden elbukásuk után is, mindennap újrakezdeni.

– Ahogyan egyik dalában szerepel, az ember egyszerre fény és árnyék.

– Ha nem így lenne, itt már mennyország lenne, de nem az van.

– A De profundis című, Sillye Jenő által megzenésített Juhász Gyula-versben elhangzik: „A legsötétebb éj alatt, / Isten, Téged találtalak.” Soha nem lehet akkora a sötétség, hogy egy parányi fénypont ne világítana valahol.

– Szegény Juhász Gyula is nagyon sokat kínlódott a depresszív alkatával, de nagyon pontosan tudta, hogy így van. Ahogyan József Attila is: „A Mindenséggel mérd magad…” Ez kötelező, még akkor is, ha időnként tök alkalmatlanok és bénák vagyunk ehhez. A mindenséghez kell a lépteinket igazítani. Egy újságíró megkérdezte egyszer Teréz anyát: mit gondol arról, hogy az egész világon szentként tisztelik. Ő azt válaszolta: Mindnyájunknak az a dolga, hogy szentek legyünk. Ki-ki a maga területén.

– A hatvan év kerek évforduló, alkalmas a számvetésre. Milyen érzések, gondolatok kavarognak Önben?

– Hálát adok azért, amit megtehettünk, élve a lehetőséggel. Voltak alkalmak, amiket elszalasztottunk, helyzetek, amiket elrontottunk. Nyilván ezeket sajnáljuk, de Weöres Sándor írja: „Ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend, / se Isten, se az ördögök…” Szóval, hálát adok mindenért, ami sikerült, elsősorban a családdal és a zenével kapcsolatban. Bízom benne, hogy előttem áll még néhány megvalósítandó feladat zeneileg és a magánéletben is, és jóvátehetem valamennyire azt, amit elvétettem. Kicsit jobbnak lenni ma, mint amilyen tegnap voltam. Tovább vinni és hinni azt a mondatot, amit egyféle ars poeticaként vallok: „a szerte határtalan űrben mutatom valódi hazánk” (Weöres Sándor).

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria