Magányos végtisztesség

Mintha az idő is siratná azokat, akikről beszélgetni fogunk. A hideg annyira nem vette el az erőmet, hogy ne tudjak rácsodálkozni a kilencven éve felszentelt győr-gyárvárosi templom és a Mátyás király téri lakóépületek boldog békeidőket idéző harmóniájára. Pedig az ágyúgyár közelében építették fel ezeket. A gyárvárosi harmóniát az 1944. április 13-i bombatámadás sem tudta elpusztítani.

A Szondi utcai plébánián Győri Imre atya, az egyházközség hetvenhat éves plébániai kormányzója nyit ajtót. Otthonos meleg és egyszerűség fogad az előtérben, ahova leülünk. Imre atya íróasztala mellett egy karnyújtásnyira a halotti anyakönyv. Ahogy figyelem a mozdulatait, az ószövetségi idős Tóbiás jut eszembe, aki a saját biztonságát kockáztatta azzal, hogy nemzetségének fiait méltó módon eltemette. Imre atya 1997 óta vezeti a győr-gyárvárosi plébániát, alaposan ismeri a rábízott városrész és a nagy egész, Győr városának problémáit. Nem kíméli magát az emberi nyomorúsággal való szembesüléstől: havonta szentmisét mutat be a hajléktalanszállón.

2003-ban, halottak napja körül került a kezébe a Kisalföld egyik száma, amelyben egy temetésekről szóló riportot tettek közzé. A cikkben az önkormányzat képviselője tette szóvá, hogy sajnos sokan vannak, akik nem temetik el a halottaikat, a városra hagyva ezt a terhet, amely az ügyintézés mellett költséget is jelent. A nyilatkozó megjegyezte, hogy a köztemetésekhez lelkipásztort sem hívnak. Győri Imre atya tudta, hogy cselekednie kell. Levélben jelezte az önkormányzatnak, hogy hite szerint minden embernek kijár a tisztességes temetés. Felajánlotta, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül megadja a végtisztességet a magukra hagyott halottaknak.

Az első évben, 2004-ben hét embert temetett el így, 2008-tól azonban rohamosan növekedett azoknak a halottaknak a száma, akiknek a temetési költségeit senki sem vállalta. 2015-ben 67 embert kellett elbúcsúztatnia a nádorvárosi köztemetőben köztemetés keretében. Az idei évben 38 főnél tart. A tizenöt év alatt összesen 514 emberhez hívta az önkormányzat által megbízott temetkezési vállalat. Az elhunytak között volt olyan, akiről Imre atya csak azt tudta, hogy férfi, de már temetett el guineai származású halottat is, akit a vámosszabadi menekülttábor melletti kukoricaföldön találtak meg. De az is előfordult, hogy újszülött gyermeket búcsúztatott el, teljesen egyedül, mert a családjából senki sem jelent meg. A temetkezési vállalat munkatársa hozott egy-két letört szárú virágot a közeli virágboltból, hogy valamelyest oldja a temetés szomorú magányát.

Imre atya nem az életszínvonal romlásával, hanem a családtagok közömbösségével magyarázza a köztemetések növekvő számát. A nemek arányát tekintve a férfiak vannak többségben. Ez arra enged következtetni, hogy több a magányos férfi. A teljes elmagányosodás veszélye különösen fenyegeti azokat, akik többször is házasodtak, és esetleg mindegyik kapcsolatuk válással végződött. Olyan esettel is találkozott, amikor a hozzátartozók drága autóval, felékszerezve érkeztek a temetésre, de olyan helyzetben is volt része, amikor a családtagok maguk helyett egy malomkő nagyságú koszorút küldtek. Ekkor nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem a szegénység áll a köztemetés hátterében. Egyszerre három halottat is temetett el úgy, hogy senki sem jelent meg a szertartáson. Az különösen megrendítette, amikor a családtagok helyett az elhunytat a kocsmai ivócimboráival kellett utolsó útjára kísérnie. Ők legalább vették a fáradságot, hogy megemlékezzenek a barátjukról – mondja Imre atya. Olyan is előfordult, hogy az elhunyt hat gyermeke közül egyik sem vállalta, hogy megadja a végtisztességet az édesapának.

A halottak eltemetése az emberiség kultúrájának alapvető része ősidők óta, elég Szophoklész Antigoné című drámájára, az ószövetségi Tóbiásra vagy az irgalmasság hetedik testi cselekedetére gondolni – hív kulturális gondolati sétára Imre atya, majd szülőfaluja, a rábaközi Szany hagyományait eleveníti fel: „Nálunk halottak napja előtt egy héttel az udvar tele volt koszorúval. Édesanyám készítette ezeket örökzöldből. Ő így gondolt a halottaira. Még totyogó gyermekek voltunk, amikor halottak napján a sír mellett álltunk. Amikor kicsit nagyobbak lettünk, már vékony gyertyákat is tűzhettünk a sírra. Ezeket a gyertyákat könnyen elfújta a szél, nemegyszer újra kellett gyújtani. Volt, hogy csintalan gyerekek módjára fogócskáztunk a sírok között. De ott voltunk, és nem féltünk a temetőtől. Így tanultuk meg a halottak tiszteletét, és azt, hogy imádkozni kell értük.”

Napjainkban az is gondot jelent, hogy a tíz-tizenkét éves gyermekeket is óvják mindentől, ami az elmúlással kapcsolatban áll. Nagy szükség lenne arra, hogy a hitoktatás közelebb vigye a halál témáját a diákokhoz, noha ez elsősorban a szülők feladata lenne.

A köztemetések ellenpólusa a hagyományos temetések és a halottak napjára feldíszített sírok túlzott pompája. Komoly problémát jelent az is, ha a hozzátartozók mindenáron haza akarják vinni szerettük hamvait, pedig ezt az Egyház szigorúan tiltja. Győri Imre atya a Hittani Kongregáció Ad resurgendum cum Christo (Hogy feltámadjunk Krisztussal) kezdetű, 2016-ben kiadott instrukcióját idézi: „Amennyiben az elhunytak hamvait megszentelt helyen őrzik, ezzel csökken a veszélye, hogy a megholtakért nem imádkoznak, nem emlékeznek rájuk rokonaik és a keresztény közösség. Ilyen módon elkerülhető az elfeledés és a tisztelet megszűntének veszélye, amely főként akkor szokott bekövetkezni, ha az emlékezők első nemzedéke is elhunyt; ugyanígy elkerülhető minden illetlen és babonás gyakorlat is. A fent felsorolt okokból nem engedélyezett a hamvak otthoni őrzése.” Olykor az otthon őrzött hamvak a családi sírhelybe kerülnek, mindenféle szertartást nélkülözve, de már találtak a temetőben „felejtett” urnát is – említi meg Győr-Gyárváros plébániai kormányzója.

„Utazásaim során mindig igyekeztem ellátogatni a helyi temetőkbe is. Az a tapasztalatom, hogy minél nagyobb a hit az adott közösségben, annál egyszerűbb a temető. Erre találtam példát Lengyelországban is. Ha valóban hisszük a test feltámadását, miért költünk drága síremlékekre? A végtisztesség megadása nem a koszorúk vagy a mécsesek számától függ, sokkal inkább az imádságos jelenléttől. Az ember a díszes síremlékekkel és a temetés pompájával sohasem a hozzátartozó lelki üdvét, hanem a saját lelkiismeretének a megnyugtatását szolgálja” – emlékeztet Imre atya.

Kilépve a plébánia ajtaján sem hagy nyugodni társadalmunk ezen döbbenetes paradoxona: a magukra hagyott halottak emlékét elfedi a túldíszített sírhelyek tömege. Talán egy kicsit nagyobb odafigyeléssel, több érzékenységgel és az alapvető emberi értékek alaposabb elsajátításával könnyen fel tudnánk oldani.

Gervasoni Eszter

* * *

A Győri Egyházmegye fotográfus kollégája, Németh Péter elkísérte Győri Imre atyát egy magányos temetésre. A képriporttal együtt személyes impresszióit is megosztja velünk.

A nádorvárosi temetőbe érkezve a portás már messziről üdvözli Imre atyát. Továbbhaladva a temetkezésben segítő munkásoktól csak ennyit kérdez: „Ott, ahol a múltkor?” Halovány igen a válasz. Imre atya elgondolkodva megjegyzi: „Nem tudom, ismered-e azt a képet, amelyen Mozart temetése látható. Nem volt gyászoló tömeg, csak a kutyája kísérte utolsó útjára...”

Megérkezünk a még üresen lévő urnahelyekhez, amelyeknél csak egy üres asztal várja a három érkező urnát. A szertartás elkezdődik. Rövid, de annál megfogóbb pillanatok következnek. Nincs, aki feleljen az állandó liturgikus részekre. A munkások elhelyezik az urnákat a helyükön, a kis márványlapot eléje illesztik. Visszasétálunk az autóhoz, majd Imre atya megmutatja, hogy hol kezdődött a szolgálata... Egy kisebb zöld területhez érkezünk, ahol szorosan állnak egymás mellett a földbe leszúrt keresztek. „Ők voltak az első elhunyt magukra maradottak, akiket eltemettem, mindegyikük hajléktalan volt…” – hallgatom Imre atya visszaemlékezését. A keresztek egy részének a vízszintes szára már elkorhadt az évek során, csupán a függőleges része áll ki a földből. Ahogy megyünk tovább a sírok között, Imre atya sorra mutatja a monumentális, díszes síremlékeket és felteszi a kérdést, hogy a világ felé mutatott díszesség vajon mennyit ér. Szent Ágoston édesanyja lelki üdvösségéért mondott imádságának sorait visszük útravalóul: „Hisz halálos órája közeledtekor nem törődött sem pompás temetéssel, sem balzsamozással, sem előkelő síremlékkel, nem gondolt a kész hazai sírra; semmi ilyen parancsot nem adott nekünk. Csak egy óhaja volt: hogy megemlékezzünk róla az oltárodnál.”

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Németh Péter

Magyar Kurír