Martin Werlen a jövő Egyházáról: Csak együtt tudunk szembenézni korunk nehézségeivel és kihívásaival

Nézőpont – 2020. november 10., kedd | 10:38

Martin Werlen, a svájci einsiedelni apátság emeritus apátja, a svájci püspöki kar tagja gondolatait olvashatják az alábbiakban, melyeket a Párbeszéd Háza és az Egyházi Fejlesztők november 7-én tartott, Egyház 2030 – Jövőszövő párbeszéd az Egyházban című találkozójára küldött.

A magyarországi Egyház nagyon közel áll a szívemhez. Ismerek ott olyan embereket, akik sokat jelentenek nekem, és sok tapasztalatom volt ott, ami megmozgatta az életemet. Örülök, hogy könyveimet Magyarországon is értékelik – határokon és felekezeteken túl.

Nagyon furcsa időket élünk. Éppen most kellett bezárnunk az ausztriai St. Gerold-kolostort a karantén miatt, ugyanabban a pillanatban szereztünk tudomást a rettenetes bécsi támadásról. Itt, a St. Geroldban sokan újra és újra fellélegezhetnek. Egy ilyen hely éppen most fontos lenne, mégis be kellett zárnunk. Nemcsak azért, mert a kormány így rendelte, hanem szolidaritásból, az emberek iránti szeretetből.

Csak együtt tudunk szembenézni korunk nehézségeivel és kihívásaival – legyen szó akár járványról, akár terrorizmusról.

Az összetartozás az Egyház elengedhetetlen része. Isten és ember összetartozása, ember és ember összetartozása, a teremtésben való összetartozás. Átlép az élet és a halál, a kultúrák, a nemzetek, a vallások, a nemek és az osztályok határain. Ez az összetartozás valóban katolikus, vagyis átfogó. Mit jelent ma ez az összetartozás Egyházként, most, ebben a helyzetben és a jövőre való tekintettel?

Sok minden már nem az, amit évtizedek óta megszoktunk – még az Egyházban sem.

Kísértésünk, hogy a múltról álmodozzunk, amely már rég elmúlt, vagy a jövőről, amely éppen úgy sohasem lesz.

Kihívásunk hitünk középpontjának felfedezésére szól. Ez a középpont nem valamiféle szokások halmaza, mint oly gyakran gondoljuk. Hitünk középpontja maga Isten, az az Isten, aki ott van – közöttünk. A mostani káosz közepén. Ezért Istent nem ott kell keresnünk, ahol lenni szeretnénk, hanem itt és most, ahol éppen vagyunk. Ez az Egyház feladata: ma keresni Istent, a konkrét helyzetben, korunk embereivel együtt, szolgálni őt miközöttünk, jelenlétéről beszélni, jelenlétét megünnepelni. Kereső, szolgáló, elbeszélő és ünneplő Egyháznak lenni. Ez a mi elhívásunk ma is, ezekben a nehéz időkben.

Korábban is voltak nehéz idők. Figyeljünk különösen a nagy prófétákra! Nehéz időkben hirdették Isten szavát.

Beszédük tele van képekkel, amelyek manapság is ismerősek számunkra. Ezáltal nyitják meg szemünket és fülünket Isten jelenlétére a mi időnkben.

Izajás próféta egy igéje nagyon fontos lett számomra az elmúlt hónapokban. Szeretném most itt is megosztani veletek ezt a részt: „Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat.” Ezt a nagyszerű részt Izajás 43,19-ben találjuk. Sivatagról és pusztaságról van szó. Ezek a képek jól illeszkednek ahhoz a helyzethez, amelyet most tapasztalunk. Így mondja ma Isten nekünk: „Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat.” Ez pedig egy biztató szó a sivatagban való utunkon.

Hallgassunk most meg egy tanút a közelebbi múltból is. Lotte Dorowin-Zeissl nyolc hónapot töltött a ravensbrücki koncentrációs táborban, a legnagyobb női koncentrációs táborban. Erről a szörnyű időről így beszél:

„Gyakran kérdezik tőlünk: Hogyan tudtatok kitartani a hitben? Nem kérdeztétek kétségbeesetten: hol van Isten? Nem tudok általános választ adni, teológiait pedig semmiképpen. Ez az örök, megválaszolatlan kérdés az emberi szenvedés értelméről.

Csak nagyon személyesen tudok ehhez valamit mondani. Isten számomra és sok barátom számára, ezt tudom pontosan, kézzelfoghatóbbnak és közelebbinek tűnt, mint bármikor az életben előtte vagy utána.

Mindenekelőtt újra és újra az emberekben jelent meg nekem. Ott voltak a nagyon-nagyon szegények, lesoványodott, fekélyekkel és rühvel borított testtel, melyet a tetvek ettek, feldagadt hassal és arccal, akiken nem lehetett eléggé segíteni. De megtehettük azt, amit Krisztus várt tőlünk a legszegényebb testvérünk felé. Ezek voltak az ő legszegényebb nővérei. És voltak mások, akiknek jobb volt a helyzetük, akik Krisztus nevében segítettek nekem és sok másnak példával, bátorítással és mindenféle fizikai segítséggel. Ha a legpontosabban szeretném kifejezni, amit mondani akarok, akkor azt mondanám, hogy itt, St. Geroldban van egy csodálatos szimbólumunk mindehhez. Krisztus alakja a nagy oltárképen.

Olyan szegény és kiszolgáltatott, mint amilyenek mi voltunk, mint minden szenvedő ember, ráadásul neki nincs se keze, se lába.

Kölcsönvette hát a lábunkat, a tábor legutolsó pillanatáig hordoztuk őt. Ha tudtuk, hogy egy barátunk meghal azon az estén, és szüksége van egy vigasztaló szóra, akkor futottunk, még akkor is, ha a tífuszosok blokkjában volt.

Köztudott volt, hogy a barátunktól az összes ételét ellopják ezen a napon, és hogy éhen hal, ha nem segítünk neki; és futottunk, bár tudtuk, hogy a legszörnyűbb női felügyelő van ott ezen a napon szolgálatban a hosszú korbácsával. Krisztus a kezeinket használta, hogy kenyeret törjön a legszegényebbeknek, és bekötözze szörnyű sebeiket. Azt hiszem, joggal mondhatom: mi voltunk az ő kezei és lábai, és ezáltal Ő mindig közöttünk volt.”

Kedves testvérek: ez az Egyház. Ezért olyan rendkívül aktuális napjainkban az Egyház. Erre nyitotta fel a II. vatikáni zsinat újfent az Egyház szemét: „Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és gondja.” Ferenc pápa átvette ezt a gondolatot új, Fratelli tutti kezdetű enciklikájában, az irgalmas szamaritánus példázatával kapcsolatos elmélkedésében (Lk 10,25-37).

Ezt a példázatot ma újra felfedezhetjük és megélhetjük.

A mindenkit foglalkoztató kérdés az, ami ezt a történetet Jézusból előhívja: Hogyan találjuk meg az örök életet? (vö. Lk 10,25).

Hogyan találjuk meg az örök életet? Mindenki úton van ezzel a kérdéssel. Nekünk, Egyházként van erre válaszunk, amelyet Jézus ad, hogy elsősorban ne a szószékről prédikáljunk, hanem az emberek között éljünk. Óscar Romero püspök (1917–1980) ezt a szegényekkel való találkozásban tanulta meg.

Ott találkozott a 2018-ban szentté avatott püspök Istennel – azoknál, akik elnyomást és igazságtalanságot szenvedtek. Romero prófétai hangon beszélt arról, hogy mitől beteg az Egyház a mi korunkban. 1978. december 3-i prédikációjában gyógyítóan döbbent meg: „Ha sokan fordultak el az Egyháztól, az azért van, mert az Egyház túlságosan eltávolodott az emberiségtől. Az Egyház, amely az emberek tapasztalatait sajátjának érzi, és amely az örülők vagy szenvedők fájdalmát, reményét és félelmét a saját testén érzi – ez az Egyház a jelen lévő Krisztussá válik.”

Ez a mi elhívásunk – ma is. Az itt elhangzottakban megszólalt a Koinonia, a Martyria, a Diakonia és a Leiturgia is. Csodálkoztok, hogy ezt a képet mindig magammal hordom?

Merjük az elhívásunkat élni! Rengeteg ember vár rá.

Köszönöm tanúságotokat!

Forrás: Párbeszéd Háza

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria