Martos Levente Balázs: Ma született az Üdvözítő

Nézőpont – 2021. december 25., szombat | 12:00

A Központi Papnevelő Intézet rektorának írását olvashatják.

Jézus születéséről Szent Lukács, a harmadik evangélium szerzője tudósít a legrészletesebben. Ahogy bevezetőjében megjegyzi (Lk 1,1–4), evangéliumát azzal a szándékkal írta, hogy megerősítse hitében a tiszteletreméltó Teofilt. Ehhez pedig, úgy látszik, a történet kezdete, a születés emlékezete is hozzátartozik. Mint olyan sok másik elbeszélés, az evangélium is a végén éri el csúcspontját, akkor, amikor Jézus Krisztus odaadja az életét, majd feltámad, és a templomban várakozó tanítványoknak megígéri a Szentlelket, hogy ő vezesse missziójukat az egész világba. De talán ez a majdani várakozás és lelkes útra kelés is másként alakulna, ha nem vezetné be a gyermekkor világa. Például Zakariás története, aki a templomban kapja az ígéretet, hogy fia születik, vagy a pásztoroké, akik mindenki más előtt csodálkoznak és örvendeznek az eseményeken. Minden úgy történt, ahogy megmondták nekik.

Lukács nagyszerű elbeszélő, tudja, hogyan mondjon mindig újat, s közben hogyan vezessen egyre mélyebbre a dolgok ismeretében. Jézus születését, az előzményeket meg a következő heteket úgy beszéli el, hogy folyamatosan váltogatja a helyszíneket és a szereplőket. Egyrészt a főváros, Jeruzsálem, illetve a vidéki Názáret és Betlehem között, másrészt meg a személyes, sőt, családi terek, illetve a nyilvános, mindenki által megközelíthető helyszínek között kalauzol bennünket. Zakariás a templomban találkozik Gábor angyallal, aztán a templom előtt mutogat némán az embereknek, hogy látomása volt. Mária otthonában fogadja a főangyalt, majd útra kel, a hegyek közé siet, meglátogatja Erzsébetet. Megszületik Keresztelő János, és a rokonok csodálkoznak, illetve megszületik Jézus, és a szabad ég alatt tanyázó pásztorok lesznek első látogatói.

Az események olyan különösek, hogy azt szóval kimondani alig lehet, földi szereplők vagy égi lények énekelnek himnuszt, hosszabb-rövidebb költeményt. Igen, van – vagy legalábbis volt egyszer, akkor és ott – mennyország a földön…

Lukács nemcsak a személyesség és a nyilvánosság határvidékére vezeti olvasóját, hanem észrevétlenül beavatja a zsidóság és a pogány világ kapcsolatának kérdésébe is. A templom, ahol Keresztelő János születését meghirdeti az angyal, a zsidóság szentélye és szíve. Betlehem, ahol Jézus születik, Dávid városa, az ígéretek hajnalcsillaga. A születés idejét mégis Augustus császár rendelete vezeti be, meg Quirinus helytartó említése, akik bár nagyon távolról, de egy hatalmas birodalom vezetőiként mégis hatással vannak az események menetére.

Hát nem így épül minden emberi élet titkos tartószerkezete? Saját döntéseink mindig nagyobb összefüggések terében lehetségesek. Tudatos és nem tudatos, távoli és közeli adottságok és állandók között mozgunk. Amikor Isten Fia emberré lett, az okok és hatások szövevényét is magára vette. Története lett, és történelmet csinált. S közben éppen arról tanúskodott, hogy minden látszólag rideg törvényszerűségként is leírható, determináló hatás ellenére Isten terve az, ami mindent kormányoz, s amely megment, megszabadít abból, ami fullasztó és merev.

Lukács kettősei, párhuzamos szálai, amelyekkel elbeszélését megalkotta, a születés éjszakájára is érvényesek. Az egyik pillanatban még azt figyeljük, ahogy Mária pólyába csavarja és jászolba fekteti újszülött gyermekét (Lk 2,7). A szülés, a születés törékeny és megdöbbentő pillanat, figyelmet és rejtettséget kíván. Az élet utat keres magának, s közben védelemre szorul. Ennek a pillanatnak tehát bensőségesnek és rejtettnek kell lennie. A következő kép már a szabad ég alatt tanyázó pásztoroké, akiket angyal szólít meg, sőt, majd éneklő angyalok serege vesz körül. A csillagoktól fénylő éjszakában tanyázó pásztorokból szabadság és tágasság árad. A szabad ég a végtelen érzékelhető képe, a csillagos éjszaka amúgy is álmokról regél. Az elbeszélés azonban úgy halad előre, hogy ez a szabadság és végtelenség a pásztorok személyében meghajlik a gyermek előtt.

A csillagos ég szabadsága, ez a fizikailag sejtett végtelen a pásztorok hódolatával most bekandikál a születés barlangjába.

„Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában.” (Lk 2,10–11) Úgy érezzük, az egész esemény minden részlete jelképes értelmű, szinte magától kiált, az angyali szózat mégis kiemeli és pontosítja a jelentését. Az első fontos üzenet, hogy ez a „nagy öröm” a pásztorok mellett „az egész népnek” szól. Itt természetesen a zsidó népről van szó. Jézus gyermekségének történetében valóban sokszorosan visszatér az örvendezés motívuma. Aki csak hall az eseményekről, az felderül, ahogyan felderülünk minden gyermek születésén, de még inkább akkor, amikor felfoghatatlan módon megkönnyebbülést érzünk, reménykedni kezdünk. Az egész népnek szóló öröm azért különös, mert Izrael reménységét és várakozását idézi. Íme, megszületik a Dávidnak megígért utód, a megváltásra, üdvösségre várakozó nép reményei beteljesednek. A nép a szövetség népe, a közösség, amely titokzatos és bensőséges kapcsolatban áll Istenével, s éppen ez a kapcsolat tette néppé, ez a kapcsolat a szíve, az egyesítő ereje, előbb és mélyebben, mint a közös kultúra többi kincse, a rokonság, a nyelv vagy a szokások.

A másik mondat, a második üzenet a Gyermek címeit, méltóságának és küldetésének megnevezéseit halmozza. Üdvözítő, Úr és Krisztus – három cím, s mind külön felkiáltójelet érdemelne. A görög szövegben kissé más a sorrend, az „üdvözítő”, „szabadító”, „megmentő” jelentésű szótér elnevezést előbb a „Krisztus” szó követi (khrisztosz, vagyis felkent, Messiás), majd az „Úr” (küriosz). Jézus nevéhez később tulajdonnévként társul a Krisztus megnevezés, amely a magyar nyelvben leginkább Messiásként fejezi ki Istentől kapott méltóságát. Az Úr címnek is van közvetlen jelentése, vallásos értelemben életünk uráról mint törvényhozóról és gondoskodóról teszünk említést vele. E két cím értelme azonban ószövetségi hátterükkel is összefügg, hiszen a Messiás az Úr „Felkentje”, Lelkének teljességét hordozza, és így van benne élet és erő. Az Úr pedig nem más, mint Izrael személyes, külön Istene, akiről fokozatosan felismeri, hogy rajta kívül nincs más, és hogy ő az egyetlen (vö. MTörv 6,4–6; Mk 12,32). A zsidó népnek szóló jó hír ezzel a két címmel az ígéretek beteljesedését mondja ki.

De az angyal előbb beszélt „Üdvözítőről”, a görögben a szótér szóval. Vajon ez mit jelent? Ennek is van bibliai gyökere, háttere. A bibliai ember mindig is úgy tekintett Istenre, mint aki megmenti, megszabadítja őt.

Az Istentől kínált üdvösség először is mindig konkrét nehézségből, bajból, betegségből, gyakorta életveszélyből való kimenekítést, megmentést jelent.

A nép valahogy mindig próbálgatta szabadságát, mindig eljutott, elmerészkedett saját határaiig, odáig, ahol az élet és a történelem már veszélyessé vált, sőt, ez a veszély közvetlen fenyegetésként, talán életveszélyként jelent meg számára: a „megmentés” ilyenkor életmentést, menekülést jelent. „A vadászháló szétszakadt, és mi megmenekültünk” – mondja a 124. zsoltár. „Térj hozzánk, Urunk, meddig vársz még?” – kiált a 90. zsoltár, amikor Istennek minden pillanatban várható, mindig remélhető segítségét áhítja.

Ez a megmentés, Isten beavatkozása népe javára, nagyon is illeszkedik azokhoz a kettősségekhez, amelyekről eddig a lukácsi elbeszélés kapcsán beszéltünk. A zsidóság mellett ugyanis a pogány világ is ismerte azt az elképzelést, hogy nagyjai, királyai, vezetői gondoskodnak megmentéséről, fennmaradásáról. Augustus császárral kapcsolatban is olvassuk a szótér címet, egy híres feliratban Priéné városából, amely a császár születését ünnepli, és az ő jótéteményeként említi tetteit, őt magát pedig szintén „üdvözítőnek”, vagy legalábbis szabadítónak tartja. Kényszerű emlékeink ébrednek arról, kiket kellett „szabadítóként” ünnepelni nem olyan régen még Magyarországon is, és hogyan követeli meg egy-egy ilyen-olyan politikai berendezkedés, hogy szinte vallásos tisztelettel köszöntsük, amiért megment minden elképzelhető rossztól.

A földi szabadságért természetesen meg kell küzdeni. A jólét és az igazságosság természetes jó, amelyért az ember sokat tehet, és erőfeszítéseket is kell tennie. Jézus evangéliumának folytatása mindenesetre arról tanúskodik, hogy ő nem csupán erre a földi életre hozott teljességet, és nem is elsősorban a földi hatalmaktól és azok befolyásától akart megszabadítani. A földi szabadságban megtapasztalunk valamit abból, ami Isten örök ajándéka. Emberi kapcsolataink személyes szabadságban bontakoznak ki a leginkább, s éppen így nyújtják előízét annak a teljesebb és mélyebb szabadságnak, amely végső soron Istennel való kapcsolatunkban gyökerezik. Úgy tűnik, fokozás van abban, ahogyan Lukács az angyalt idézi, ahogy előbb a szótért, vagyis a „Megmentőt”, az „Üdvözítőt” ünnepli, s azután a „Felkentet” és „Urat”. A görög és zsidó világ határán élő olvasók számára természetes volt, hogy „Megmentőjüktől” a szinte egymásba fonódó földi és örök reménységet várják.

A „Felkent” és „Úr” is ebben a világban kezdi meg tevékenységét, de annak az Istennek nevében, aki elkötelezte magát Izrael mellett, s aki talán éppen Izraelen keresztül akarja megmutatni üdvösségét – immár az egész világnak.

A földi szabadság előízét nyújtja az éginek, bár ehhez a földi világhoz szinte mindig társul erőszak és korrupció is. Ez az „Üdvözítő”, az Úr Krisztus, aki jászolban fekszik, aki nem talál szállást Betlehemben, hatalom nélkül lép fel, sőt egyszer majd hagyja, hogy a földi hatalom eltapossa. Úgy látszik, nagyobb a hatalma annál, semhogy féltenie kelljen.

Ha még egy pillanatra visszatérünk a betlehemi éjszakához, talán újra rácsodálkozunk a pásztorok örömére. „Jelet” láttak. A vágyott üdvösség még csak egy pillanatra tárult fel előttük, inkább reményként, mint megtapasztalt teljességként. Lukács a pásztorok személyén és tapasztalatán át azt ismétli meg a nép képviselőinek, amit előbb megénekelt már Zakariás, amikor fia, Keresztelő János megszületett. Zakariás himnuszában (Lk 1,68–79), amelyet mindjárt akkor énekel, amikor újra képes beszélni, már különös hangsúlyt kapott az üdvösség. Isten, mondja, „az üdvösség szarvát” támasztja (1,69), vagyis elküldi a Messiást, aki égi hatalommal ment meg. Megment az ellenségektől (1,71), legyenek azok akár külső elnyomók, akár belső kísértések. Prófétát küld, aki az „üdvösség ismeretével” ajándékoz meg a bűnök bocsánatában (1,77). Ami akkor Zakariás ajkáról elhangzott, illetve a házában lévőknek megnyilvánult, az szólal meg most a betlehemi éjszakában, a pásztorok előtt, az egész nép számára.

Jelek. Pólyába csavart gyermek. Az üdvösség ismerete. Erős szabadító… Néha szívesen érezzük úgy, hogy a csillagok is csodálkoznak a földi dolgokon. Hogy annak, ami velünk történik, egyetemes jelentősége van. Hogy odatalál Istenhez, ami bennünk szabadulásra vár. Hogy a pásztorok csodálkozó tekintete, a mosolygós arcuk, a nagy bajuszuk – ahogy gyermekrajzokon látjuk őket – mindannak szól és mindazt kifejezi, ahogy mi magunk is várjuk a szabadítás igazságát.

Látunk és hiszünk valamit az Úr Krisztusnak, a mi Üdvözítőnknek földi jelenlétéből. A mi életünkben is összekapcsolódik a földi meg az égi reménykedés.

Ha egyszer majd megírjuk vagy újraírjuk Jézus születését az életünkben, talán abban is így kapcsolódik össze a jel és a valóság, a kezdet és a teljesség, a szabadulás, a megmenekülés és az üdvösség.

Kép: Thomas Cole: Az angyal megjelenik a pásztoroknak (1834)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria