Még sosem étkeztünk ennyit együtt – A nagycsaládos terapeuta tanácsai az összezártság idejére

Nézőpont – 2020. március 28., szombat | 16:35

Március 13-án este kitört a vihar. Krízishelyzetbe kerültünk, olyan új helyzetbe, amiben nincsenek megküzdési stratégiáink. Mi segíti át ezen az embert, a családot, hogyan készüljünk a következő viharra? – Füzes Fruzsina személyiségfejlesztő terapeutával beszélgettünk arról, hogyan éli meg a család a be- és összezártságot.

– A viharba kerülő hajóhoz hasonlította a március 13-i bejelentést, az iskolák bezárását követő helyzetet.

– Igen, egy krízis első időszaka viharzóna. Az emberben tudatosul a felismerés: ma nem úgy van, mint tegnap, és holnap sem lesz úgy. Hirtelen jön a kitörés, először mindenki kapkod, hihetetlen adrenalinmennyiség szabadul fel. Aztán elcsendesül a víz. Megvarrják az elszakadt vitorlát, kimerik a vizet. Megint mindenki tudja, mi a feladata. Beállunk az új helyzetbe, megvan az új norma. S mikor újra kitör a vihar, már tudjuk, mi vált be. Ekkor mutatkozik meg a pszichés felkészültségünk.

– Mikor indulunk jól ezen a nehéz úton? Mivel tudjuk megalapozni a felkészültségünket?

– Mondhatom a miénket? Nekem négy gyerekem van, két nagyobb, akik már önállóbban mozognak, és két kisebb. A legelején közösen összeállítottunk egy napirendet. Szempont volt, hogy segítsenek nekem, hiszen a háztartás terhei megnövekedtek.

A gyerekek számára szabadság is az új helyzet, fontos, hogy élveznek valamit ebből, de egyértelmű, hogy nem szünidő van, kell teljesíteni.

A családnak kilenckor van közös reggeli. Tízig kapok segítséget, egy táblázatban rögzített feladatokból lehet és kell választani. Utána egy óráig tanulnak. A kicsikkel még le kell ülni, de főleg az odaterelésük a nehéz. Az ember idomárnak érzi magát. A kisebb élvezi az új rendszert, a kamasz alapszava a „biztos nem”. Egykor ebédelünk, utána három óra szieszta házi munkával, levegőzéssel. Nekem öröm, hogy van kerti segítségem. Utána ismét tanulás, aztán szabadidő, majd tízkor fekvés.

– Nagyon egyénfüggő, ki miként éli meg az új helyzetet. Hogyan találjuk meg egymással a hangot?

– Valóban. Van, aki fél, pánikba esik, lebénul. A másik gyorsan vált, örül, kész újratervezni. Nincs olyan ebben a helyzetben, hogy egy igazság: mindenki igazságainak közös metszéspontjai vannak. Ezekre kell fókuszálni, ahelyett, hogy kritizálunk, dühösek vagyunk a másikra, és rányomjuk a saját igazságunkat. Figyeljünk egymásra, üljünk le a családban, hogy mindenki elmondhassa, hogyan érzi magát, milyen félelmei vannak, mi a célja, mit tud ebből megvalósítani. Van, aki már az első héten hiányolja a kijárást; van, aki örül, hogy otthon maradhat. Először. De egy családi rendszerben nem lehet előre látni, mi lesz. Az örömnek is van kifutása, ahogy a bezártságtól kétségbe eső fél is néhány nap után lelassul, új szokásokat tesz magáévá. Nagyon függ a viszonyulásunk, hogy mennyire vagyunk pszichésen edzettek, mennyire rugalmas a pszichénk állóképessége. Segítség, ha családi szinten „erőszakmentes kommunikációs játékot” játszunk. Cédulákra felírunk érzelmeket és szükségleteket. Mitől érzem jól magam? Erről lehet beszélgetni, jobban megismerjük egymást. Mert nem biztos, hogy meghalljuk egymás szükségleteit a hétköznapokban.

– Mik az új helyzet pozitívumai?

– Még sosem étkeztünk ennyit együtt. Mindig rohantunk, általában egyedül maradtam az asztalnál, mert mindenkinek valami halaszthatatlan teendője volt. Most nincs. A gyerekek tudják, itt valami komoly helyzet van, egymás mellé kell állni. Felkiabálok, hogy reggeli, és mindenki jön. Főzök, ezer éve nem főztem ennyit, a gyerekek örülnek. Közös a levegőzés, egymást visszük ki a szabadba. Nekem is segítség, mert könnyen halogatnám, inkább dolgoznék. A munkában is hozott új lelkesedést ez az új helyzet. Más a forma, a személyes találkozás helyett chatben találkozunk. Többet és másként készülök. Ismerősi körben is pozitív visszajelzéseim vannak.

Anyák, akik kényszerűségből mentek vissza dolgozni, most örülnek, hogy „kötelező” a gyerekeikkel lenni.

Boldog a gyerek, hogy anya otthon van, főz, együtt vannak. Új, kreatív, izgalmas és szorongató is – a félelem is összehoz –, de összetartja a családot. Akik jó napirendet tudnak összeállítani, jól tudnak működni. Az elején a helyezkedés hoz konfliktusokat, aztán beáll a rendszer, ami már biztonságot ad.

– Hogyan tudunk közeledni egymáshoz?

– A legfontosabb az egymásra való figyelés, a beszélgetés. Most van rá lehetőség. Hallgassuk meg egymást, a kicsi gyereket, a nagypapát. Fejezzük ki megértésünket, és ajánljuk fel segítségünket. Gyászmunkák vannak ebben a helyzetben, akár a munkahely elveszítése, egy szeretett embertől való időleges elszakadás, a közösségből való kiesés. Nehéz zárások vannak, amikor az egyén nem találja a helyét. Felkínálni lehetőségeket, beszélgetni a nehézségekről – így mindkét fél kap valamit, adás és befogadás zajlik. Ha nekirontunk a másiknak az igazunkkal, bezáródik az ajtó benne. Finoman közelítve nyitva tudjuk tartani. Bizalmat épít a finom közeledés, a metszéspontok keresése. Ez a folyamat közelebb visz egymáshoz, s végül azt látjuk, nincs is az álláspontunk olyan messze egymástól. 

– Telnek majd a hetek, egyre nehezebb lesz. Elfáradunk, kimerülünk. Mit mond erről a lélektan?

–  Nem voltunk még sosem ebben a helyzetben. De az biztos, jó, ha ki tudjuk mondani, hogy elfáradtam. Eleve itt van az alapbizonytalanság feszültsége. Elmúlt az első vihar, elindult egy életrend. De utána mi van? Nem mehetünk el, nem léphetünk ki, ha konfliktusba kerülünk. Távolabb is kell tekinteni. A számunkra adott technikai háttérrel élénkíteni a meglévő közösségeket.

Öniróniával, a nevetés gyógyító erejével oldani magunkat, egymást.

Sűrűn kapcsolódjunk be online chatbe, mutassuk meg egymásnak, mit csinálunk. Osszunk meg apróságokat, hiszen a személyes találkozás híján ingerszegénnyé vált kommunikációban minden érdekli a másikat, minden ingerre nyitottak az emberek.

– Nem tudjuk, mibe megyünk bele, bizonyos kérdéseket fel sem merünk tenni. Kit hogyan érint a járvány, kinek meddig tartanak a készletei...

– Fenyegethet a létbizonytalanság, ami tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot eredményez. Ezt megelőzendő sok segítő szakember ajánlja fel térítésmentesen munkáját, hogy ne legyen nagyobb összeomlás. Mindeközben mindannyiunknak erősíteni kell meglévő közösségeinket, és próbálni újakat építeni. Hobbik, érdeklődési körök mentén, használva a közösségi oldalakat. Minden, ami kapcsolódási pont, az értékes. Nem baj, hogy gagyi a csoport, nem az számít. Élő legyen, ha nagyon nehézzé válik a helyzet, akkor már nincs gagyi és nem gagyi. Eltűnnek a határok az emberek között. Ember és ember kapcsolódik. Közel leszünk egymáshoz, egészen közel. Ez a jézusi út.

– Mi a lélektan tanácsa?

– Ne arra vágyjunk, amink nincs. Amikor rohanunk a munkába, panaszkodunk: nincs időnk otthon lenni, olvasni, megnézni egy filmet. Most otthon ülünk, és azon panaszkodunk, milyen jó lenne elmenni dolgozni. Könnyen átesünk a ló másik oldalára, azonnal másra vágyakozunk.

Vegyük számba, mik a lehetőségeink, mi elérhető.

A nehézségben keressük, mit tudunk kihozni belőle, és engedjük meg magunknak a beismerést, ha elfáradunk. A lényegtelent engedjük el, de ragadjuk meg a lényegest.

Füzes Fruzsina személyiségfejlesztő terapeuta, önismereti tréner, mediátor. Honlapja: füzesfruzsi.hu

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria