Menny és pokol között – Afréka a nigériai éhezők segítésére hív Szent Márton ünnepén

Fodor Rékával beszélgettünk ismét, ezúttal a gyűjtés kapcsán.

– A dél-nigériai Onitsha lakói számára gyűjt az egyház, akikhez a helyi érsekségen keresztül érkeznek el adományaink. Mit kell tudni arról, hogyan élnek ott az emberek?

– Nigéria hatalmas, 200 millió lakosú ország. Emellett nagyon heterogén. Északon a Boko Haram tartja rettegésben az embereket, tömegmészárlásokat követ el, a fulániak is falvakat égetnek fel, egyre nagyobb az erőszak. Amíg nem volt ilyen aktív a Boko Haram, addig nem volt ekkora baj, a muszlimok és keresztények között nem volt konfliktus. Onitsha délen van, nyolcmilliós város, túlnyomó többségében keresztények lakják, sokan a terror elől menekültek ide északról. Onitshában igbók élnek, a területen még olaj is van, gazdagabb lehetne, mint Magyarország, ráadásul sokan járnak iskolába, okosak, mégis nyomorognak.

Közel 150 millió ember él az országban úgy, hogy nincs megtakarítása, napi jövedelme nem éri el az egy dollárt.

Ez eleve nagyon súlyos helyzet, amelyet tovább nehezítettek a járvánnyal kapcsolatos megszorítások. Sokakat elért az éhezés. Márciusban az utolsó járattal sikerült kimennem Onitshába, utána lezártak mindent, ott ragadtam fél évre. A piacokat hat hétre zárták be, ez súlyos gondot jelentett. Egy átlagos család ugyanis úgy él, hogy van négy-öt gyerekük, akik egy szobában laknak a szülőkkel, nagyszülőkkel, víz, áram nincs. Reggel kimennek a piacra, eladják, amijük van, és abból vesznek valamit aznapra enni. Nincs egynapi tartalékuk sem. Ha bezár a piac, akkor ez a kis jövedelmük sincs, éhínség van. Nincs táppénz vagy munkanélküli segély.

A kórházban például, ahová járunk, négyszáz fő dolgozik, ha elkapják a vírust vagy a kijárási korlátozás miatt nincsenek betegek, el kell bocsátani őket. Nincs hová menniük, ebben az állásban az egyik legvonzóbb dolog éppen az, hogy van szállásuk a kórház területén. Szerencsére az egyházmegyei kórház eddig mindenkinek tudott fizetést adni, de ez már maga is isteni csoda. Az iskolákat fél évre bezárták, és ott nincs online oktatás, sok gyerek kezdett bűnözni, lopni, koldulni, mert éhesek voltak.

– Az onitshai egyházmegye papjai, hívei között éltél. Hogyan láttad az életüket, a hitüket?

– Két sarokkal odébb lehet erőszak, korrupció, nem mondhatom, hogy mindenki nagy hitben él, de abban a környezetben, ahol mi mozgunk, fantasztikus hit él. A keresztényeknek nem könnyű a dolguk, ha igazságtalanság éri is őket, nem szíthatnak feszültséget, meg kell tartaniuk a békét, inkább vértanúhalált halnak. Próbálnak jólétet teremteni, de nagyon nehéz, mégis ők vigasztaltak engem: „Semmi baj, a Jóisten megvéd, látod, téged is ide lepottyantott, ez számunkra egy üzenet, hogy itt vagy velünk, és segítesz.”

Márciusban a templomokat is bezárták, és ez szinte fizikai fájdalmat okozott az embereknek, már azt hittem, a templombezárásba fognak belehalni, annyira hiányzott nekik.

Online mise volt ugyan, de ki tudja nézni, amikor a házakban villany sincs, nemhogy internet?!

Életem legnagyobb élménye volt, amikor tavaly ott voltam a családommal együtt mindenszentek ünnepén a tízezer fős hatalmas érseki misén, rengeteg papnövendékkel, hiszen az egyik legnagyobb, éppen mindenszentekről elnevezett szeminárium a kórház mellett található. Az érsek és az alkancellárja, Basil atya is nagy szeretettel fogadott: már családtagként mentem vissza, mégis semmihez nem hasonlítható élmény volt. Nem tudom pontosan, de több száz pap volt ott, a szeminaristák törzsi ruhában doboltak, táncoltak, mindenki dicsőítette Jézust, eszméletlen élmény volt. Ők hiszik, hogy úgy kell élni, ahogy a szentek: nem kell, hogy legyen neved, az a cél, hogy az életszentség felé vezető úton járj. Imádkoznak a szentek közbenjárásáért.

Ott van a malária, a tífusz, a szegénység, nincs társadalombiztosítás… ennek ellenére annyi örömet, mosolyt, kacagást soha nem látok itthon. Mindenki hálás, boldog.

– Hogyan tudnak ebben a nagy szegénységben, súlyos gondok között ekkora reménnyel élni az emberek?

– Ők nem örök életre vannak itt a földön berendezkedve, bármikor meghalhatnak, akár vértanúhalállal, nem azzal az öntudattal születnek, hogy jár nekik a 78 év átlagéletkor. A születésnapjukon szépen felöltöznek, és dicsőítik a templomban az Istent, amiért még egy évet hozzáadott az életükhöz.

Az ő reményük nem a földön van, a mennyország a reményük. „Készülj fel a legrosszabbra, és reménykedj a legjobban” – tanította Izunna atya.

Vagyis tegyél meg mindent, amit megtehetsz, ami a te felelősséged, hordj maszkot, moss kezet, vess, arass, tedd a feladatodat, de imádkozz, és várd a legjobbat. Mivel hiszel az ima erejében, várod a legjobbat. Ami a te felelősséged, azt maximálisan meg kell tenned, azokért, akikért felelsz; lehet az két ember vagy nyolcmillió. Ha mindent megtettél, vár rád a mennyország – ezt gondolják és mosolyognak, nevetnek.

– Elmondtad a márciusban kezdődő féléves humanitárius missziódról, hogy főként rizst osztottak szét az emberek között. Most is erre készültök?

– Az árak márciusban a járvány hatására gyorsan emelkedtek. A 25 kilós rizs 7500 forintnak megfelelő összegbe került korábban. Novemberben learatták, de a járvánnyal jött a felvásárlási láz, volt, aki nyerészkedett, volt, aki csak a biztonságot kereste, mindenesetre a rizs ára júliusra majd’ háromszorosára emelkedett (20 ezer forint körül), aztán elfogyott a készlet. Basil atya és munkatársai erre is találtak megoldást: júliusban kezdett érni a jamgyökér, akkor azt adtuk az embereknek. Amikor nem termett annyi, amennyi kellett, akkor száraztésztát adtunk, éhínségben annak is örülnek. Ismét november van, érkezne az aratás ideje, de hatalmas áradás van éppen, és sok termés elpusztult. Nincs folyószabályozás, és a Niger folyó minden évben menetrend szerint kiárad. Ez önmagában nem furcsa vagy váratlan dolog, ismerjük mi is, olyankor szoktunk menni orvosmisszióba, mert akkor jön a maláriajárvány és a tífusz.

– Mekkora a baj a Niger folyó áradásával, mennyi termést pusztított el az ár?

– Az esős évszakban mindennap esik, pár hétig állandóan, és utána jön az áradás. Szeptember végén, október elején rendszerint kiönt a folyó, ez tart novemberig, utak omlanak omlanak be, házak dőlnek szét, sokakat evakuálnak. Most azért van különösen nagy baj, mert a rizsföldeket is elöntötte az ár, és kimosta a vetést.

Szoktam mondani, hogy itt tényleg mennyország és pokol váltogatja egymást:

itt van ez a sok szerencsétlenség, és mégis az itt élő emberek vigasztalnak, hogy nem baj, majd a Jóisten megsegít, ha nincs rizs, majd lesz mangó, avokádó, jamgyökér, száraztészta… A rizstermés nagy része elpusztult, ahonnan mi szereztük, ott egyáltalán nincs. Az a falu most megközelíthetetlen, pontosan nem tudják, mi a helyzet, majd november végére vonul le az ár, akkortól lehet közlekedni az utakon, ha nem omlottak össze. Ilyenkor a talajvíz megemelkedik, elvesznek az emberek otthonai. Nincs hova menniük, hiába tudják, hogy minden évben jön az árvíz, és elviheti a házukat, nem tudnak máshová költözni. Ott van ez a kettősség: most éppen rengetegen lesznek hajléktalanok az árvíz miatt, és közben akkora hitük van, amiről mi csak álmodunk. Soha nem káromolják az Istent a rossz sorsuk miatt, hanem dicsőítik.

– Mire van most a legnagyobb szükség?

– Muszáj élelmet vásárolnunk, ez az év erről szól. Ha véget ér ez a válság, Csókay Andrással együtt szeretnénk visszaalakulni orvosmisszióvá, de most karácsonyra még mindenképpen élelmet kell vásárolnunk. Nagy értéke van a rizsnek, mert kicsi a térfogata, könnyen magukkal viszik az emberek a 25 kilós zsákot, és jóllakik belőle egy család egy-két hétig. Tavaly, amikor megérkeztünk mindenszentekre Onitshába, kiderült, hogy a kórház minden alkalmazottja kap egy zsák rizst, és mindenki ugrált örömében. Ez önmagában megmutatja, mekkora szükségben élnek, pedig amikor rájuk nézünk, a nővérkékre például, azt látjuk, milyen szépen fel vannak öltözve a misén, milyen csodálatosan mosolyognak. Most sajnos kérdéses, lesz-e elég rizs. Majd akkor derül ki, ha lemegy az árvíz, és az atyák végre el tudnak jutni terepjáróval a falvakba.

– Hány embert kellene ellátni az adományokból? Mekkora a feladat, amelyet a misszió során kaptál?

– Ez a legnehezebb az egészben. Amikor tavasszal-nyáron itthon ünnepelték az alapítványt, hogy mennyi jót teszünk, én ott sírtam egyedül a szobámban.

Néha azt érzed, akkora a szükség, hogy bármennyi segítség kevés lenne. De ha így állunk hozzá, akkor semminek nincs értelme.

Július körül volt a mélypont, egy hétig szinte beszélni sem tudtam, azt láttam, gyorsabban omlik össze a kártyavár, mint ahogy építem. Amikor újra és újra elkeseredtem, mert mondjuk gyerekmunkásokat láttam a harmadik emeleten biztonsági háló nélkül vakolni, sírva fakadtam, és szaladtam Izunna atyához, aki annyit kérdezett, vajon örömmel teszik, vagy nem. Lehet, hogy enélkül éhen halna a családjuk. Hozzányúlsz egy dologhoz, omlik össze a többi. Másnap meg valami más okozott mélypontot... Ki kellett kerülnöm ebből az állapotból,

és az atya megtanította, hogy ne így gondolkodjak, ne arra figyeljek, amit nem tudok befolyásolni.

Jól kell értenünk, amit Teréz anya mondott, hogy mindenki csepp az óceánban, és minden cseppre szükség van, különben nincs óceán. Ha úgy teszed fel magadnak a kérdést, hogy minek csinálod, hisz reménytelen, csak egy csepp vagy, akkor már ott is van a kísértő, és azt mondja, egy csepp sem vagy, haszontalan, értelmetlen, amit teszel. Amikor egyedül álltam egy ekkora kataklizma közepén, akkor kemény küzdelem volt, hogy felálljak ebből.

Százmillió forintot gyűjtöttünk össze, ebből nagyon sok ember jóllakott, közben mégis ott volt a kísértés, hogy még mennyi embernek lenne szüksége élelemre...

Ilyenkor a kórházigazgató, Izunna atya, akivel testvérként tekintünk egymásra, szépen, nyugodtan rászánta az időt, és elmondta, hogy csak azzal foglalkozzak, ami az én dolgom, amit a Jóisten nekem szánt. „Ha erre fókuszálsz, nem omlasz össze” – mondta. És tényleg, amikor jó helyre került a fókusz, jött megint a sok adomány. Amikor összeomlottam, nem jött adomány.

– Elmesélted legutóbb, hogy ez a segítő szeretet ott nemcsak egy érzés, hanem profi szervezés is fakad belőle, ha száz vagy ötszáz embernek jut ennivaló, megnevezik azt a száz vagy ötszáz családot, pontosan ismerik őket, és tudják, hogyan jut el hozzájuk az adomány.

– Igen, nagyon ügyesek, és mindenképpen szereznek valamiféle élelmet, ha nincs rizs, akkor mást. Én most nem tudok kimenni Onitshába, de amíg tart a járvány, mindenképpen szükség van ezekre az adományokra, életet mentenek. Az érsekség munkatársai teljesen megbízhatók, egészen biztosak vagyunk benne, hogy az adomány teljes egészét szétosztják a leginkább rászorulók között, megvannak hozzá a logisztikai csatornáik. Maga az alkancellár, Basil atya személyesen szervezi meg az osztást, sorszámokat adnak azoknak, akik személyesen el tudnak jönni az élelemért, felveszi a kapcsolatot a plébánosokkal, akik eljuttatják az adományt a messzebb lakó rászorulóknak. A munkán kívül pedig nagy szeretet van emögött. Sokkal több segítségre van szükség, mint amennyit el tudunk képzelni. Ez azonban senkit ne akadályozzon abban, hogy jót tegyen, hiszen mindenkitől csak azt kéri számon a Jóisten, ami a feladata volt. Ha két filléred van, akkor két fillért adj.

Annyival nagyobb a szükség, mint amit adni tudunk, hogy bele lehet őrülni, ha rosszul tesszük fel a kérdést. Ha jól tesszük fel a kérdést, akkor teljesítjük azt, ami a mi feladatunk.

– Szorosra fűződött a kapcsolat az onitshai egyházmegye, Okeke érsek és a magyarok között, nagyon hálásak az adományokért.

– Okeke érsek megismerkedett Erdő Péter bíborossal, és szeptemberben eljön majd az eucharisztikus kongresszusra is előadóként. Testvérként tekintenek ránk, engem az érsek a húgaként emleget. Nemcsak missziós projektet látnak bennünk, hanem mérhetetlen szeretettel vannak irántunk, mindig emlegetik, mennyire hálásak a miniszterelnökség Hungary Helps Programjának, az egyháznak, a csodálatos embereknek, akik támogatják őket. 

Fotó: Merényi Zita; Afréka Alapítvány

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír