Párbeszéd a liturgiáról: Miért olvassuk az Ószövetséget a liturgián?

Nemegyszer hallom katolikus testvéreimtől a megjegyzést: minek olvasni az Ószövetséget? Olyan távoli, vad világ. Miért nem elég az Újszövetség? Sajnos nemritkán maga a hitoktatás nevel rá bennünket erre a mentalitásra: a katekézis egyik közhelyes fogása – és töredelmesen bevallom, korábban én is éltem vele –, hogy szembeállítja az ószövetségi büntető Isten képét az Újszövetség megbocsátó, irgalmas Istenével.

Az Egyház történetének egyik legszomorúbb fejezete kétségkívül a zsidóság és a keresztény közösség közti meg nem értés, majd szakítás, amelynek gyökerei az apostoli időkig nyúlnak vissza, s ami a történelem folyamán csak egyre mélyült. A XX. század kimondhatatlan tragédiája, a soá kellett ahhoz, hogy mi, keresztények ráébredjünk, mennyire nem mindegy, mi történik zsidó testvéreinkkel, s ez vezetett el a zsidó-keresztény párbeszédnek a II. vatikáni zsinat utáni kibontakozásához.

A fő kérdés ma az, hogy e végzetes szakításban való felelősségünk felismerése és a bocsánatkérés gesztusa után hogyan épülhet újjá az a kapcsolat, amely bennünket az első szövetség népéhez fűz. Jó, ha él bennünk ezzel kapcsolatban Pál apostol gondolata: „ha téged vadolajfa létedre közéjük oltottak, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél, ne kérkedj az ágak ellenében! Ha mégis kérkedsz, ne feledd: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged!” (Róm 11,17–18) A zsidóság és vallásgyakorlata tehát az az éltető gyökér, ahonnan belénk is árad az élet.

A mai katolikus bibliatudományban már alapvetésnek számít, hogy Jézus sohasem értelmezte a maga küldetését népének istenkapcsolatáról leválasztva, abszolút újdonságként. Még a legeredetibb Jézus-mondások, így az Úr imája is, csak az első szövetség összefüggésében érthetők meg igazán, onnan fakadnak. Jézus a népének szavaival imádkozik, népének történeteit értelmezi újra, népének Istentől kapott törvényét magyarázza, és küldetésének horizontja is először csak a Palesztinában élő zsidóság volt. Jézus még feltámadása után is az ószövetségi írásokon keresztül mondja el tanítványainak messiási küldetését, ezekkel a szövegekkel értelmezi halálát és feltámadását, és ezt teszik pünkösd után az apostolok is: ebből az értelmezési munkából születik az Újszövetség minden írása, amelyek léte így egészen egyszerűen értelmezhetetlen a héber Biblia hite nélkül. Amikor az Ószövetséget olvassuk a liturgiában, különösen vasárnaponként, amikor az evangéliummal párhuzamosan tesszük ezt, arra az éltető gyökérre kapcsolódunk rá, ahonnan hitünk ered. Ha hallani akarjuk az értünk meghalt és feltámadt Urat, elkerülhetetlen, hogy ezt a munkát elvégezzük. Ha lennének még kétségeink, akkor végül nézzünk egy pillanatot Jézus életéből. Azt, amikor éppen liturgikus keretek között maga is kézbe veszi Izajás próféta könyvét, és Názáretben küldetésének teljes erejével kilép az emberek elé.

„Elment Názáretbe, ahol nevelkedett. Szombaton szokása szerint elment a zsinagógába, és felállt, hogy felolvasson. Izajás próféta könyvét adták neki. Szétnyitotta a tekercset, s rátalált arra a helyre, ahol ez áll: »Az Úr Lelke rajtam, mert felkent engem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek. Azért küldött, hogy a foglyoknak szabadulást, a vakoknak szemük megnyílását hirdessem; hogy a meggyötörteket szabadon bocsássam, és hirdessem az Úrtól jövő kedvező idő elérkeztét.«

Összegöngyölítette a könyvtekercset, odaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ekkor így kezdte beszédét: »Ma fületek hallatára teljesedett be ez az írás.«.” (Lk 4,16–20)

Így teljesedhet be az írás, valahányszor a keresztény közösség, zsidó gyökereire csatlakozva, az Ószövetséget olvasva Jézust Messiásnak, felkentnek ismeri el.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír