Mindannyiunknak jobbá és Jóbbá kell válnunk

A moziba sietve azon gondolkodtam, vajon mi újat adhat ez az alkotás, hiszen számtalan művet olvastam, láttam a soáról. A Jób lázadása aztán azt az értetlen, fájdalmas érzést hívta elő bennem, amit eddig talán még nem éreztem a holokauszttal kapcsolatban, vagy ha éreztem, nem jó helyen. Az érzés az eddigi helyről – a tudatomból a szívembe markolt: hogy lehet, hogy egy ember, akkor is, amikor az élete a megsemmisülés szélére kerül, majd pedig azon is túl, minden külső körülményre fittyet hányva mégis hisz, mégis bízik Istenben és az életben? Olyan ez, mint a fájdalom, ami akkor költözik belénk, amikor valakit hirtelen, akár egy betegség okán elveszítünk, amikor azt érezzük, hogy szétszakadt az ég, megszakad a szívünk… Nem értjük, mi miért történt, és nem marad más, csak a remény.

A film alatt és után gyermekkorom Nagyváradja jutott eszembe, és édesanyám, illetve az a megszámlálhatatlan édesanya, akik Ceaușescu 80-as évekbeli Romániájában nevelték a gyermekeiket. A város személytelen panelrengetegében, amikor kívül minden összedőlni látszott, amikor nem volt fűtés az otthonokban, amikor gyakori vendég volt az áramszünet (a petróleumlámpa igazabb barát volt, mint a villany), amikor a patikáknál már csak az élelmiszerboltok polcai voltak üresebbek, amikor kenyér és tej csak akkor jutott, ha az ember korán reggel beállt a sorba… Az édesanyák mindezt eltakarták a szeretetükkel, és elhitették, át tudták adni nekünk, gyermekeknek, hogy az élet mindennek ellenére szép.

A mozi filmkockái is egy ilyen, sőt ennél súlyosabb korról szólnak. A jómódú juhász, Jób és felesége, Róza, miután elvesztik hét gyermeküket, 1943-ban, a vészkorszak hajnalán örökbe fogadnak egy hatéves keresztény kisfiút, Lackót, hogy ráhagyományozzák a vagyonukat. De ennél is többet tesznek. A Zenthe Ferenc és Temessy Hédi által mesterien megformált főszereplők az összeomló világot elrejtik a gyermek szeme elől, és a bibliai Jób kitartásával, sőt a helyzettel szembeni lázadással akarják átadni a legfőbb örökséget: az élet mindennek ellenére szép. És ehhez egyetlenegy módszerük van: nem tesznek mást, mint szeretnek, hittel és cselekedettel. És bölcsességgel. Ahogy a történet mélypontján Jób megfogalmazza:

„Segítjük a Teremtőt, de néha az Isten az emberrel együtt is kevés.”

Az egész estés mozi ezzel az eredetiséggel mesél a holokausztról. A csodatevő rabbik világába, egy különleges paraszt-zsidó közösség hétköznapjaiba vezet, és egy különleges esetet mutat be, ami akkoriban is elképzelhetetlen volt, és ma is az: egy hívő zsidó család keresztény gyereket fogad örökbe. Ennek a gyereknek a szemüvegén keresztül láttatja aztán a rendezőpáros és a forgatókönyvíró a történetet, így téve még hangsúlyosabbá, az érdek nélküli gyermek kérdésein keresztül, a néző előtt ismert és tudott végkifejletet.

Habár már messze van a vészkorszak, Ceaușescu diktatúrája és más diktatúrák is tovaszálltak, és mindenünk megvan, mégis lehet, hogy a legfontosabb hiányzik: hogy jobban odafigyeljünk egymásra, hogy szeressünk ebben a filmsorozatok, plázák és okostelefonok metszéspontjában elszemélytelenedő világunkban.

A filmbéli Jób a legszebb ószövetségi és újszövetségi emberképet mutatja meg nekünk. Azt a hívő embert, aki a Sínai-hegy lábánál, még mielőtt Mózes felolvasná a tízparancsolatot, kijelenti: megcselekedjük és meghallgatjuk. És nem fordítva!

Mert tudja azt, hogy az Élet teremtője, a Mindenható nem akar rosszat az embernek, szereti az embert, és azt akarja, hogy boldog legyen. Ezért az istenhívő magatartás legelőször is a bizalom, és azt követi minden megismerés, amit az Úristen az embernek szán. A filmbéli Jóbnak nemcsak a hite, a bizalma is erős Istenben: nem jöhet olyan rossz, ami megkérdőjelezné Urát és azt, hogy az élet szép. És mindebből cselekedetek is fakadnak. Nem csupán az, hogy az erős, pozitív, szinte karikatúraszerű fikció bekövetkezik: a hívő zsidó család befogad egy keresztény kisfiút, hanem az is, hogy Jób mindenkit, akit csak az élet elé hoz, ugyanazzal a hittel és bizalommal fogad és segít, mint a kisfiát. Mintha ismerné a jézusi tanítást, mely alapján megmérnek minket: mindazt, amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, és mindazt, amit nem tesztek meg vele, velem teszitek vagy nem teszitek. 

A film egy költői, de nagyon is valóságos hitvallás az élet és annak szépsége mellett. Arról beszél, hogy az élet ajándék. A Mindenható ajándéka.

Minden korban tennünk kell azért, hogy az ember embernek farkasa, mások életének kioltója ne legyen – legyen az megfogant magzat, vagy egy idősotthon, kórház, egy lakás kiüresedő magányában élő, sok szempontból értéktelennek tűnő idős ember.

És ennek az életnek része az oltalmunkra szoruló teremtett világ is. Az alkotás tudatosan vetíti elénk a bibliai Jób személyét, aki, ahogyan a filmbeli Jób is, hét gyermekét gyászolja. A szentírási részben a feloldást az jelenti, hogy habár Jób nem érti, miért történik vele mindaz, ami történik, mégis hűséges marad, hisz és bízik az életet adó Istenben, és esélyt ad annak, hogy egyszer majd mindent megérthet. A filmbéli Jób talán ennél is továbbmegy – a szíve mélyén érzi, hogy az értelmetlennek tűnő szenvedésben és a halálban sincs egyedül: Isten mindig ott van. Tudták ezt azok az édesanyák Ceaușescu Romániájában, tudta a filmbéli Jób, tudta a kisgyerek, és tudja a néző is, aki megrendülten, de maga is úgy áll fel a helyéről, hogy hisz és bízik a Mindenhatóban, és maga is továbbadja szavaival és cselekedeteiben: az élet szép!

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír