Minden bajnál nagyobb a kegyelem – Jávorka Lajos jegyzete Rómából

Március 8. után hirtelen megcsöndesedett a mindig hangulatos és hangos Róma, kihaltak az utcák. Tudtuk, hogy rövidesen megszűnnek a nyilvánosan mondható szentmisék. A hirtelen támadt csöndben egyik barátom ezt mondta: „Mintha egy folyamatos nagypénteket–nagyszombatot élnénk, amikor az Egyház némán virraszt Jézus sírja mellett.” Volt egy különösen fájdalmas napunk, amikor a templomokat is zárva kellett tartani. Nem tudtuk, meddig marad így. Nagy örömünkre két nap múlva újra megnyílhattak a kapuk, hogy – a biztonsági előírások szigorú betartásával – lehessen imádkozni a templomokban. Róma műemlékei újra az imádság házává lettek.

Ferenc pápa a vírusfertőzés itáliai megjelenésétől kezdve mindig kifejezte együttérzését, ígérte imáját, és kérte a lelkipásztorokat, hogy most különösen is tegyenek meg mindent a rájuk bízottakért. Öröm volt hallani, hogy a plébániák kiscsoportjai rögtön elkezdték megszervezni közösségi életük folytatását az internet segítségével. Így tettünk mi is. Mindennap van egy-két csoporttal internetes találkozónk. Sokan keresnek bennünket telefonon, mi is gyakran hívjuk a ránk bízottakat.

Amikor Ferenc pápa meghívta az egész világot, hogy március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén délben és március 27-én este imádkozzunk együtt, tudtuk, hogy komoly dologra szólít. A televízió segítségével rendszeresen részt veszünk a Szentatya és a helynökei által vezetett liturgiákon – nem fotelban ülve, hanem összeszedetten, rendesen öltözve, az imákat együtt mondva. Így készültünk 27-én, pénteken este is. Tudtuk, hogy jelentős lesz ez az este.

18 óra, a TV2000, az itáliai püspöki konferencia tévécsatornája megkezdi a közvetítést. Szemerkél az eső, a szürkületben a kihalt téren Ferenc pápa fáradt mozdulatokkal halad az oltár felé. Jézus kereszten való elhagyatottsága jut eszembe. A pápa összetörtsége mindnyájunké. Ennyire egyedül pápa bizonyára nem tartott még liturgiát a Szent Péter téren. De ahogy lélekben én is ott vagyok szorosan mellette, tudom, sok millióan vagyunk ott ugyanígy. Nincs harangszó, csöndesen indul a liturgia. Most különösen szépen hangzik az evangélium éneklése. Jézus megmenti a viharral küzdő apostolokat – megment bennünket is!

Ferenc pápa homíliája őszinte szembenézés, de egyúttal meghívás is a szabadító Jézussal való új kapcsolatra és az egymással mélyen megélt közösségre. Arról beszél, hogy az apostolokhoz hasonlóan mi is „mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra. Rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előrejutni, hanem csakis együttesen. Nem tagadhatjuk meg a közösséget: testvérként összetartozunk”. Ez az összetartozás és szolidaritás a beszéd vezérgondolata.

A Szentatya érzékletesen jellemzi azt a fogyasztói életvitelt, amely ma az emberiség nagy csapdája: „A lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem tértünk észre a háborúkkal és a világszintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegények, sem a mi súlyosan beteg bolygónk kiáltását. Úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.”

Mélyen megérint pozitív látása, ahogyan rámutat a közöttünk élő, bennünket hűségesen szolgáló embertársainkra: „Magunk körül láthatunk megannyi példás útitársat, akik a félelem közepette is a saját életük odaajándékozásával válaszoltak. Soha nem jelennek meg a magazinok címlapjain, sem a legújabb show-műsorok hatalmas kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk leginkább döntő fontosságú történéseit: az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még sokan mások, akik megértették: senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában.”

Ferenc pápa végül meghív mindnyájunkat, hogy Krisztus keresztjének és föltámadásának erejében találjunk rá ismét a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáira. Mint eddig szolgálata során már annyiszor, Ferenc pápa ismét arra kér bennünket, hogy köteleződjünk el együtt, egymást segítve egy emberibb világ építésére, legyünk tényleg a „testvéreink őrizői”.

A homília után lassan odamegy a Santa Maria Maggiore-bazilika Szűz Mária-ikonja, a Salus Populi Romani elé és ott hosszan időzik, majd ugyanígy tesz a San Marcello-templom híres feszülete előtt is. Ekkor fordul a szél és az eső iránya, és különös dolog történik. Bizonyára sokan észrevették, hogy a feszületre hulló bőséges eső hatására most mintha a kereszt is sírna vagy talán vérezne... Végül hosszú csöndes imádság következik az eucharisztikus Jézus előtt. Csak az egyre fokozódó eső zúgása hallatszik. Úgy hiszem, ezek a hosszú, néma csöndek nemcsak a hívőket, de sok-sok jó szándékú nem hívőt is megszólítanak. Miben hisz a pápa? Mi az én szerepem, az én teendőm ebben a történetben? Tehetek én is valamit a világért, legalább a szűkebb környezetemért? Nagy gond ez a fertőzés, és még nagyobb baj a világ és az emberiség állapota. De még ennél is nagyobb, sokszorosan nagyobb a kegyelem, amelynek a Jóisten a forrása, de általa a közöttünk élő, hűségesen szolgáló, a jóban kitartó embertestvéreink is.

Katarzisként éltem meg ezt az Urbi et Orbi áldást. Ha bűnbánó lélekkel éltem végig ezt a liturgiát, a jóra igazán elszántam magam, akkor teljes búcsút nyerhettem, megkaptam a teljes szabadságot! Nagy szükségem van erre a szabadságra! A zárlat miatt három hete nem találkoztam a lelkiatyámmal. Másnap délelőtt elmentem és elvégeztem a szentgyónásomat az éppen szolgálatot teljesítő atyánál.

Szöveg és fotó: Jávorka Lajos

Magyar Kurír