Minden napom ünnep – Villanófényben az aranymisés Horváth István

A Veszprémi Főegyházmegye lelkipásztora féléves ajkai, majd nyolc éven át tartó várpalotai szolgálat után idén 42. éve működik Bakonyszentlászlón és további négy faluban, Fenyőfőn, Bakonygyiróton, Romándon és Gicen, amelyek ellátása az idők során került hozzá.  A több mint négy évtized alatt gyökeres változások mentek itt végbe. Míg kezdetben a szomszéd lelkipásztorokkal hetente többször „átugrottak” egymáshoz, Horváth István ma egymaga látja el az egykori szomszédok falvait. Pap testvéreket legközelebb Cseszneken, Bakonyszombathelyen, Pannonhalmán és Zircen talál. Szentlászlói működése kezdetén hatvan ministráns segítette az oltár körüli szolgálatban, szinte versengtek azért, hogy végre sor kerüljön rájuk a szentmisén. Ma a bakonyszentlászlói körzeti iskolában a nyolc évfolyamon összesen mintegy száz gyerek tanul. 

István atya keze alatt generációk nőttek fel, már egykori hittanosai gyerekeinek a gyerekeit kereszteli. Ha felüti a historia domust, a 42 év gyöngybetűkkel írt képes krónikáját, sorra megelevenednek a plébánia életének eseményei: elsőáldozások, bérmálások, a ministránsok szolgálata az oltár körül, esküvők, keresztelők, a templomi kórus szereplései, a szabadtéri bányászmisék. Valamennyi egy-egy ünnepi pillanat volt Bakonyszentlászló életében. És mellettük ott vannak a beszámolók megannyi szomorú eseményről is: balesetekről, temetésekről, a falu temetőjének felszámolásáról.

„Kemény időket éltünk, de ha valaki csinálni akart valamit, megtalálhatta a módját. Én mindig tettem a dolgom, és jól megtaláltam a hangot az emberekkel” – mondja István atya. Nem csak mesél, körútra is visz minket, bemutatja a hozzá tartozó öt falut, és útközben megosztja velünk az emlékeit. Megpróbáltatásokat és eredményeket is felidéz az eltelt több mint négy évtizedből.

István atyának többször meg kellett küzdenie a hatalom embereivel, politikai és gazdasági vezetőkkel, műemléki felügyelőkkel, az építési osztály munkatársaival. Az általa elmesélt mindegyik történet azt mutatja, hogy nem félt kiállni a plébániája érdekeiért, és megvolt benne a kellő határozottság, amikor az Egyházat, a híveket kellett képviselnie. Felismerte a vissza nem térő lehetőségeket, és kész volt arra is, hogy számára ismeretlen területeken is helyt álljon. A temető felszámolásakor is váratlan és nehéz helyzetbe került. Így mesél erről: „Bányafeltárás kezdődött Szentlászlón, így elrendelték, hogy fel kell számolni a temetőt, és a földi maradványokat átszállítani az új temetőbe. Képzelhetik, mivel jár, ha az összes tetemet ki kell hantolni a sírból. Az első sorban nyugodtak a gyerekek, akik egy-két évvel korábban hunytak el balesetben, betegségben. Az ő sírjaikkal kezdték a felszámolást az ország különböző részeiből összeverbuvált munkások. A hozzátartozók jelenlétében feltárták a sírt, egy csákánnyal felnyitották a koporsót, a megholt nyakába kötelet akasztottak, kihúzták a holttestet, kitették a földre, aztán elmentek a kocsmába.  Nagyon elmérgesedett a helyzet a faluban. Az emberek kiszurkálták a temetkezési dolgozók autóján a gumikat. A pesti vezérigazgató hozzám jött segítségért. Vállaltam, hogy lecsillapítom a hangulatot, de megmondtam, hogy ennek ára van. Így lett a plébániának fűtött hittanterme, mert addig csak a templomban tudtam leültetni a gyerekeket.”

A templomok, plébániák felújítására is az ő szolgálata alatt került sor. Elsőként a fenyőfői templom megmentésére gyűjtött. Felkereste a környékről kitelepített svábokat Németországban, és tőlük kért segítséget. Adományaikból tudott megújulni a falu barokk temploma. A gyiróti, a romándi és a gici templom és plébániaépület felújítására pályázati úton nyert támogatást. A munkálatok mindenütt a hívek bevonásával folytak, mert az eredmény csak ott lesz teljes, ahol az emberek a magukénak érzik a templomukat, és tesznek is fenntartásáért – vallja Horvát István.

A lelkipásztori szolgálatára visszatekintve István atya szeretettel emlékezik a keze alatt felnőtt gyerekekre. 84-en tanultak egyházi iskolában, és négyen a papi hivatást választották – az egyikük sajnos halálos baleset áldozata lett. A plébánián gyakran megforduló egykori gyerekek közül ma van, aki szólista a Zeneakadémián. Öten játszanak orgonán, a legkisebb pedig egy nemzetközi orgonaversenyen különdíjat kapott Dublinban. István atya büszke az esküvőkre is, festménygyűjteménye egy-egy darabját szokta nászajándékba adni a fiataloknak. „Aranyos gyerekek, úgy látom, megállták a helyüket” – mondja István atya, és azt is elárulja, hogy a távolból figyelemmel kíséri a pályájuk alakulását. Öröm számára, amikor hazalátogatnak, és becsengetnek hozzá. 

Az öt kis bakonyi faluban szinte észrevétlenül telt el 42 év. „A hívek ragaszkodnak hozzám, azt mondták, nem engednek el. Én sem bírnék már máshova menni. Pedig 1978-ban ideiglenesen kerültem ide. Az itteni pap váratlanul külföldre ment, gyorsan kellett egy mozdítható ember, és engem küldtek Várpalotáról. Nem könnyen jöttem, mert a nyolc év alatt nagy fejlődést értünk el a kórussal az előző szolgálati helyemen, de Szentlászlón úgy fogadtak, mintha hazajöttem volna. Több győri bencés osztálytársam is innen származott, a szüleik nagy szeretettel vettek körül. Hamar megszerettem ezt a falut. Amikor helyezni akartak, mindig éppen egy nagyobb munka kellős közepén voltam, így azt kértem, várjanak, amíg befejezem.”

Papi pályája során István atya mindössze kétszer élte át az áthelyezéssel járó nehézségeket, de, mint mondja, valahányszor újabb falut kapott a meglévők mellé, az is felért számára egy helyezéssel. „Mindegyik településen bajok voltak, pénzügyi nehézségek, lerobbant épületek. Ma az öt templom olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, a környék gyöngyszemei. Gazdaságilag mindenütt jól állunk. A hívek fizetik az egyházi adót, így tudunk tervezni. Vannak tartalékaink, pedig adóssággal vettem át az összes települést.” 

Heti rend szerint végzi az öt falu lelkipásztori ellátását. Szentlászlón, Fenyőfőn, Gyiróton, Romándon és Gicen minden hétvégén van szentmise, emellett pedig alkalmanként keresztelők, esküvők, temetések. A sokszínű és eleven közösségi élet jeles eseményei a nagy gonddal megtartott ünnepek, az évente szervezett világjáró zarándoklatok, a vendégkórusok látogatásai, a hangversenyek. Szentlászlón is aktív a templomi kórus. István atya életének fontos része a zene, és nagy gondot fordít arra, hogy a templomban megszólaló zene, ének igényes legyen. Büszkén mutatja a munkáit: kíséretet írt a Szent vagy, Uram! énekeskönyv összes olyan énekéhez, amelynél ez hiányzott. Megvan a kíséret az összes zsoltárhoz is, a kántorok számára pedig összeállított egy prelúdiumkötetet. 

Bár kis falvakról van szó – Szentlászlón kétezren, Romándon, Fenyőfőn, Gyiróton és Gicen mindössze pár százan élnek –, a feladat mégis sok. István atyának nincs szabadnapja, szabadideje pedig csak akkor, amikor csinál magának. Úgy tartja, a munkát el kell végezni, az adott hétre kitűzött feladatok nem maradhatnak el. Eddig mindössze két-három olyan alkalom volt, amikor az időjárás megakadályozta, hogy eljusson a hétvégi szentmisére. Szeret csendben dolgozni, a hétvégi prédikációra hosszan készül, és mint mondja, a legjobb gondolatai általában fűnyírás közben támadnak. Havonta hazalátogat a szülőfalujába, Peresztegre. Ilyenkor fölkeresi az ismerőseit, és kimegy a temetőbe is. „Megnyugvást ad, ha elmegyek a szüleim és a nővérem sírjához” – mondja. A magány számára ismeretlen fogalom, de szereti az egyedüllétet. Szerinte a pap feladata, hogy megszólítsa az embereket. „A mindennapi életvitel során a postán, a boltban gyakran találkozunk. Nem kell nagyokat mondani. Csak egyszerűen ráköszönni az emberekre egy-egy »de régen láttam«-mal, és megkérdezni tőlük, hogy vannak. Szívesen mesélnek.”

István atya szülőfalujából 27-en mentek papnak. Plébánosa tanácsára a családja a győri bencésekhez küldte tanulni. „A gimnáziumban nagyon sok mindent kaptam a tanáraimtól. Kinyíltam a világ felé, közösségben élhettem. Öntudatot neveltek belénk, és a tanárok meghatározó életpéldát mutattak fel. Ott ivódott belém a zene szeretete is” – tekint vissza a bencéseknél töltött évekre. Az érettségi után rögtön a szemináriumba jelentkezett, 14 társával együtt. Mivel túl sokan lettek volna a győri szemináriumban, így az Állami Egyházügyi Hivatal parancsára felmorzsolták az évfolyamot. István atya Szegedre került, itt végezte el a tanulmányait. „A papság iránti vonzódás gyerekkorom óta megvolt bennem. Szívesen jártam templomba, örömmel ministráltam. Hetedikben már orgonálni próbáltam. Fel sem merült bennem más hivatás gondolata, egyértelmű volt számomra, hogy ezt akarom csinálni, és egész életemben jól éreztem magam ebben a szolgálatban.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. szeptember 6-i számában jelent meg.