Minden pillanat több önmagánál

A váratlanul érkező világvége gondolata nemegyszer nyugtalanítja a hívő ember szívét. Olyan érzést ébreszthet benne, mintha szünet nélkül ki lenne téve egy szeszélyes, kiismerhetetlen pusztító erőnek, amely lecsaphat rá, összezúzhatja a létezését. Vannak, akikben a fenyegetés egyenesen szorongást, pszichés szenvedést vagy zavart szül. Ezért fontos megértenünk, hogy amikor Jézus szüntelen virrasztásra, éberségre hív minket, nem valamiféle „vallásos paranoia” áldozataivá akar tenni bennünket, hanem életünk egy sokszor elfeledett minőségére és dimenziójára szeretné felhívni a figyelmünket. 

Az evangéliumi szakasz példázatai a hétköznapi élet egyszerű helyzeteiből indulnak ki. Képzeletünk előtt megjelennek a vízözön előtt élt emberek, akik „ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek”, vagyis egyszerűen csak élték az életüket, sodródtak az idő árjával. Hozzájuk hasonlítanak a jézusi mondások szereplői, akik kint vannak a mezőn, vagy éppen a kézi malmot hajtják, vagyis a legáltalánosabb élethelyzetekben vannak, amelyekre minden áldott nap sor kerül, hiszen dolgozni, enni, az étkezéshez a kenyeret előkészíteni vagy egyszerűen csak járni-kelni mindenestül magától értetődő, semmi különös nincs benne. 

Mit jelent ebben a szövegösszefüggésben az „éberség”? Állandó izgatottságot? Túlfeszülő idegeket? Vibrálást, „lelki tikkelést”, pánikrohamokat? Bármelyik útszéli szellő válhat olyan fergeteggé, amely elragad, a legapróbb cselekvés is lehet olyan tevékenység, amely a legutolsó lesz számomra a földi életben, micsoda rettenet!

Jézus nem ijesztgeti, hanem szereti az embert. Nem a mindennapjainak nyugalmát és békéjét akarja elrabolni tőle, hanem arra szeretné felhívni a figyelmét, hogy minden pillanat több önmagánál. Az élet több annál, mint amit egy-egy konkrét helyzetben megragadok, megértek, megélek belőle. A közvetlenül megtapasztalt valóság mögött ott húzódik egy mélyebb dimenzió, amelyben az örökkévalóság erői működnek. Igen, a teremtés mögül szünet nélkül felsejlik a Teremtő, aki vár, hív, munkálkodik, akinek az akarata hordoz, és a végkifejlet felé terelget mindeneket.

Az éberség nem szűnni nem akaró rettegés, hanem új tudatosság. Annak a felismerése, hogy bármit teszek, legyen az mégoly megszokott és unalmas is, több a kézzel fogható jelentőségénél. Az üdvösség ereje hathat, a teljesség előíze válhat megérezhetővé benne. Gonzága Szent Alajost egy ízben, biliárdozás közben megkérdezték: „Mit tennél, ha megtudnád, hogy csak egy fél órád van hátra?” Így felelt: „Befejezném a partit.” Ez a szentek ébersége: olyan lélekkel élni, amely mindig és mindenben Istenre nyitott, amely képes a jelen valóság szövetének szálai között átlátni, és megpillantani Isten csodálatos felfénylését.

Török Csaba