Mindszenty fogságban töltött karácsonyai – Beszélgetés a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatójával

– Történészként, a levéltár főigazgatójaként mennyire tud elszakadni ünnepek idején a munkájától, a múlt feltárásától? Ebben a furcsa évben furcsa karácsonyra készülünk, sok családnál a nosztalgiáé lesz a főszerep.

– Kisgyerekkoromtól kezdve átélem az adventi időszakban a várakozás, majd a karácsony csodáját. Ez nem változott 54 éves koromra sem. Az ajándékvárás izgalma viszonylag gyorsan eltűnt az életemből; nem állítom, hogy nem örülök a meglepetéseknek, de nem ez a lényeges számomra, hanem a családdal töltött idő. Édesapám fiatalon, 54 évesen meghalt. Emiatt különösen szívesen emlékszem vissza azokra az évekre, amikor karácsony másnapján az egész család együtt ment el a szentmisére, majd utána beültünk egy gesztenyepürére a kávéházba. Ez a bensőséges hangulat az, amit a mai napig várok: az egymásra figyelés ideje. Idillikusnak tűnhet mindez, közben eszembe jut, hogy nem mindenkinek volt lehetősége így megünnepelni Jézus születését. Eszembe jut Mindszenty József veszprémi püspök, akit 26 pappal és kispappal együtt a nyilasok letartóztattak és a sopronkőhidai fegyházba zártak, a karácsonyt is ott töltötték. Emlékirataiban élete legborzalmasabb karácsonyaként örökítette meg az 1944-est. Mohácshoz hasonlította a kaotikus állapotokat. Az ország színe-java menekült, meghalt, vagy éppen börtönbe zárva nézte végig, ahogy a megszállók és a felszabadító hadsereg is egyaránt kifosztotta, megkínozta a magyar népet.

– Nehéz eldönteni, hogy mi a nagyobb büntetés, ha a hazájában bebörtönözve kell végignéznie a nemzete, Egyháza pusztulását, vagy az, hogy ugyanezt egy szabad országban, de otthonától távol kell tennie.

– Mindszenty 1946-ban is arról írt, hogy a karácsony nagyon nehéz. Visszaemlékezéseiben párhuzamot vont a kis Jézus helyzetével, akit nem fogadnak be, a barmok között kellett világra jönnie, és azok között a népcsoportok között – svábok, szlovákok – akiket 1946-ban kitelepítettek Magyarországról. 1948 adventje is hasonlóan telt Mindszenty életében. Nem a csodára készült, hanem arra, hogy letartóztassák. December 16-án megtartotta az utolsó püspöki kari értekezletet. Itt elmondta, hogy amit vádként felhoznak majd ellene, az valótlan, hamis. December 23-án az ávósok feldúlták a prímási palotát, hogy bizonyítékokat keressenek a letartóztatásához. Mindszenty magához hívatta édesanyját, akivel rendkívül szoros kapcsolatban álltak, maga mellett akarta tudni akkor, amikor őrizetbe veszik. Karácsony másnapján ez megtörtént. A bíboros életében 1949–54 között újabb, a Conti utcai börtönben rácsok mögött töltött karácsonyok következtek. 1956-ban kiszabadították, de ennek az évnek a karácsonyát már az USA nagykövetségén töltötte. Tizenöt éven át kellett ott maradnia. Az íróasztalát használta oltárnak a misézéshez.

– Évtizedekben mérhető Mindszenty életének rácsok, korlátok között töltött időszaka. Ha ma magunkra nézünk, már azt nehezen viseljük, hogy este nyolc után nem mehetünk különös indok nélkül az utcára. Ő hogyan tudta mindezt a terhet vinni?

– Mindszenty számára az Egyház, a haza megkérdőjelezhetetlen autoritások voltak, és saját személyét alárendelte ezeknek az értékeknek. 1971-ben, amikor elhagyta Magyarországot, és Bécsben a Pázmáneumban telepedett le, akkor szenteste a mise homíliájában kiemelte a Szent Család békéjét, szeretetét, és

párhuzamot vont ismét az üldözött, hontalan emberek és Jézus sorsa között. Krisztus, az üldözött, aki megváltja a világot.

Mindszenty együttérzett az emigrációba kényszerülő magyarokkal, akik 1945-ben és 1956-ban is nagy számban hagyták el hazájukat.

– Említette, hogy 1944 karácsonyán is a nyilasok kivégezték foglyaikat. Hová tűnt az emberség az emberiségből? 1914 karácsonyán sokak előtt ismert, hogy az amúgy egymás életére törő német és brit katonák szenteste kimásztak a lövészárkokból, énekeltek, fociztak, cigarettát cseréltek. Miért nem ismétlődhetett meg ez a következő karácsonyokon, hogy legalább akkor hallgattak volna el a fegyverek?

– Káin és Ábel óta létezik a háborúskodás az emberiségben, ez a bibliai történet mutatja, hogy a vérségi kötelék sem gátja ennek.

A háború kifordítja az embert önmagából. Ne gondoljuk azt, hogy például a II. világháborúban csak a német és az orosz katonák követtek el a lakossággal szemben aljas, erőszakos cselekedeteket, a magyar és más hadseregekben is voltak olyanok, akik hasonló tetteket követtek el,

mint az idegen haderő katonái: fosztogatás, kegyetlenkedések, nemi erőszak. A háborús helyzetben minden alapvető emberi érték háttérbe szorul. A fronton lévőkön eluralkodik a fásultság. A katona úgy élt, hogy egyik nap az egyik, másik nap a másik bajtársát lőtték ki mellőle. Felmerülhetett benne a kérdés: én mikor kerülök sorra? Ha az ember készül a végre, számot vet, hogy mi maradt elrendezetlenül az életében.

Ez generálhat egyfajta dühöt. Az első világháborúban azt ígérték a frontra vonulóknak, hogy rövid háború lesz, mire lehullanak a falevelek, visszatérhetnek. Ehhez képest négy éven át folyt az öldöklés. Gondoljunk csak bele, milyen névvel illetjük a háború egyes csatáit, eseményeit: „tizenkét isonzói csata”, valamint a „verduni vérszivattyú” oltotta ki ezrével, hiábavaló célokért a fiatal férfiak életét. 1914 karácsonyán azonban még munkálkodott az egymással harcolókban, főleg az egyszerű emberekben, hogy a szuronyos puskát szorongató ellenség valójában ugyanolyan egyszerű ember, mint ő maga. Aki hátrahagyta pici kis házát, pici kis földjét, pici kis feleségét, pici kis életét. Ez, hogy önmaguk élete tükröződött vissza az ellenfélben, talán ez állt az 1914-es tűzszünet és frontkarácsony hátterében.

– A kommunista állampártok kísérletet tettek arra, hogy megfosszák a karácsony ünnepét az eredetétől, a Megváltó születésének megünneplésétől. Eltörölni nem merték?

– Albánia 1967-ben elsőként a világon ateista országgá nyilvánította magát, miután a kommunista államhatalom 1944-től módszeresen üldözte a vallásgyakorlókat, majd feloszlatta az egyházakat is. A Szovjetunióban az 1917-es kommunista hatalomátvételtől voltak hasonló törekvések, de nem értek célt, az oroszországi rendszerváltozás után a vallásosság nagyon erősen visszatért az emberek életébe, hiába zártak be templomokat, mégsem tudták kiirtani a hitet. Magyarországon 1948-tól számíthatjuk a diktatúra kiépülését. Az akkori időszak utolsó népszámlálásán, amikor felmérték az emberek vallási hovatartozását is, a lakosság kétharmada vallotta magát keresztény felekezethez tartozónak. Ezt nem lehet negyven év alatt felszámolni.

– Hogyan jelentek meg a karácsony szakralitásának eltörlését célzó lépések hazánkban?

– A kádári puha diktatúra többet ártott a hitéletnek, az Egyháznak, az emberek hitének, mint a Rákosi-rendszer.

Minél nagyobb az elnyomás, annál nagyobb az ellenállás, a dac. Amikor azt érezték az emberek, hogy ellenségként kezelte őket a rendszer, ők is ellenséget láttak abban; megerősödött bennük az érzés: a hitemben ki kell tartanom. Kádár János ezt ismerte fel.

Ha nem kritizálta valaki a rendszer kereteit, és nem töltött be magas funkciót a pártban, félrenézett, ha az illető templomba járt, vagy a gyermekeit a nagyszülők falujába vitte el bérmálkozni. Ha befogták a szájukat az emberek, akkor gyarapodhattak, vehettek hétvégi telket, nyaralót építhettek. A Kádár-rendszer ezer módon próbálta fellazítani az emberek hithez való kötődését, engedményeket tett, ugyanakkor igyekezett a fogyasztás, a javak megszerzése felé terelni a figyelmüket, olyan programlehetőségeket kínált, ahol átélhetik tömegesen a közösségi létből fakadó élményeket: például a sportrendezvényeken.

– Mennyiben vitte Kádárt közelebb ehhez a felismeréshez 1956?

– 1945-től tizenegy év telik el 1956-ig, ez mindössze két választási ciklus. A társadalom alapvetően polgári, paraszti társadalom volt, amelyben úgy szocializálódtak a tömegek, hogy jelentős részük mélyen élte meg a hitét. Úgy tekintettek a II. világháború után kiépülő diktatúrára, hogy ez nem tarthat örökké, és azt érezték, hogy többen vannak azok, akik így gondolkodnak, mint az elnyomók. 1956 óriási pofon volt az embereknek, szembe kellett nézniük azzal, hogy bár kiálltak, és kövekkel, Molotov-koktélokkal, kézifegyverekkel legyőzték a tankokat, az idegen eszmék hirdetőit, és azt gondolták, hogy a világ szolidáris velük, a küzdelmükkel, kiderült, hogy nem. Rabigában maradt az ország. 1956 óriási törés volt az emberek lelkében. Azokéban, akik itthon maradtak és azokéban is, akik emigráltak.

Egy kofferrel, nyelvtudás nélkül elmenni egy idegen országba is nagy kaland, de itthon maradni is az volt.

Az egyház és a civil társadalom is meghozta a maga kompromisszumait. Erre Kádár zseniálisan ráérzett.

– Mit érzékelt ebből gyermekként?

– Tízéves koromban, ami 1977-re esett, számomra már teljesen természetes volt, hogy templomba jártunk. Emlékszem arra, hogy ötödikes voltam, amikor szombaton úttörőavatásra mentünk, vasárnap bérmálkoztam. Előtte a tanárnő felállított bennünket az osztályban, hogy kik azok, akik konfirmálnak, bérmálkoznak. A 27 fős osztályból 11-en büszkén felálltunk. Én magam valamilyen dicséretet vártam, helyette arról kezdett beszélni a tanár, hogy mi vagyunk azok, akik a vörös nyakkendő felkötésének másnapján a templomban mindenféle olajjal kenegetettjük össze magunkat. Gyermekként értetlenül fogadtam az elhangzottakat, mert számomra nem volt összeegyeztethetetlen, hogy az úttörő ott segít, ahol tud, és ezt a katolikusként is érvényesnek tartottam. Ahogy ott álltunk, arra gondoltam, hogy mi mégis többek vagyunk, hozzátettünk valamit a hittel az életünkhöz, hogy az teljesebb legyen. És az lett…

Forrás és fotó: Iec2020.hu

Magyar Kurír