Mit jelent apának lenni a Biblia szerint? (VI.) – Jefte: A szó veszélyes fegyver

Ne szólj szám, nem fáj fejem. Előbb gondolkozz, aztán beszélj. Sok beszédnek sok az alja. Magyar szólások és közmondások, amik nagyjából mind ugyanazt próbálják az eszünkbe vésni:

gondoljuk meg jól, hogy mit mondunk, mert sok esetben nincs lehetőségünk visszavonni azt, ami elhagyta a szánkat.

A magyar mond olyat is, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Ez azonban nem volt mindig így. Az ókori Izraelben a szónak hatalmas jelentősége volt. Persze, nem mindegyiknek. Elsősorban Isten szavainak. A világ teremtése nem úgy történik, hogy Isten szól: „legyen világosság”, majd körülnézve megállapítja, hogy még nem teremtett senkit, aki a parancsot végrehajtaná, így belátja, neki kell cselekednie, úgyhogy nekilát. Nem. Isten szava létrehozza, amit kimond. Amikor Illés próféta azt mondja: „az Úr szava, nem lesz eső”, nem arról van szó, hogy Isten jó meteorológus, aki tudja, milyen lesz az időjárás. Fordítva. Azért nem lesz eső, mert Isten azt mondta.

Az isteni szónak ez a cselekvő tulajdonsága olyasmi, ami szemet szúr a tanítványoknak.

Amikor Jézus azt mondja a bénának: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza”, a béna pontosan ezt teszi. Amikor azt mondja a leprásnak: „Akarom, tisztulj meg”, a leprás megtisztul. Ennek fényében pedig érdemes újragondolnunk Jézusnak az olyan kijelentéseit, mint az „ez az én testem”, a „beteljesedett”, vagy a „vegyétek a Szentlelket”.

Éppen ezért a katolikus liturgia nagy becsben tartja a kimondott szavakat. Azt mondjuk, „ez az Isten igéje”, „ezek az evangélium igéi”, nem pedig Isten vagy az evangélium szavairól beszélünk. (Amikor én tanultam a nyelvtant, az ige még cselekvést, történést, létezést fejezett ki.) De az összes szentségünk kiszolgáltatására igaz, hogy hitünk szerint a kiszolgáltatás szavai létrehozzák, amit kifejeznek.

Az áldás és az átok is olyan emberi szavak, amelyek Isten szavának ebből a teremtő erejéből részesednek. Izsák nem tud Ézsaunak áldást adni, miután már megadta azt Jákobnak. De ugyanebből az okból égeti el Jojakim király a Jeremiás szavaival teleírt tekercset. Mert ítélet van rajta. A szót idejében meg akarja semmisíteni, hogy az meg ne valósíthassa, amit kimondott.

Az áldás és az átok olyasmi, ami részesedik az isteni szó cselekvő erejében. Létrehozza, amit kimond. Nem lehet csak úgy visszavonni. És ugyanilyen az eskü is. 

Jefte (Jiftah), a gileádi, nagy harcos. Hiába tudhatja magáénak apaként a nagyhírű Gileádot, az élete nem könnyű, mert az anyja prostituált volt. A testvérei ennek megfelelően kizárták az örökségből, hiszen ki tudja, biztosan Gileád-e az apa, ha az anyának ilyen foglalkozása van. Így Jefte végül helyi zsoldosokkal áll össze, és így szerez hírnevet a portyáival.

Ilyenformán egyébként olyan hagyományt folytat, ami Izrael történelmének fontos alkotóeleme. Már a Kr. e. 14. században értesülünk arról, hogy a Földközi-tenger keleti partjain szökevények zsoldoscsoportokba verődve destabilizálják az egyébként is gyenge lábakon álló társadalmat. Őket nevezi az akkori köznyelv hapiruknak. A közvetlen leszármazás kérdéses, hiszen nem nép-, hanem társadalmi csoportról beszélünk, mégis, a héber szó összefüggésben áll a kifejezéssel. (Jefte története nem véletlenül ismételgeti gyakran a mindkét szó alapjául szolgáló ʽBR igét.)

Problémás leszármazás ide, kétes hírnév oda, Jeftére van szüksége a népnek, mert Ammon fiai szorongatják őket. Jefte pedig elvállalja a küldetést, amiért cserébe „a gileádiak vezére” lesz. 

Jeftének azonban van egy rossz tulajdonsága. Előbb beszél, és csak aztán gondolkozik.

A történet több utalást tesz erre a hibájára. Már Jefte nevében is ott van a PTH, az ajtó, nyílás kifejezés. Az eskü tárgya is az lesz, aki először lép ki a háza ajtaján, amikor békében hazatér a küzdelemből. Ráadásul elképzelhető, hogy Jefte lakóhelye, MiCPaH is hangjáték a PCH (kinyitni) igével, amit Jefte használ, mikor bevallja: „kinyitottam a számat, és nem tudom visszafordítani”. 

Vulgárisan megfogalmazva, minden jel arra mutat, hogy Jefte „marhaságra fogja nyitni ajkát”. És pontosan ez történik. Amikor az ammonitákkal vívott csata előtt esküt tesz Istennek, olyat tesz, ami bevett szokás. Valamit kér, valamit pedig felajánl cserébe. „Ha a kezembe adod Ammon fiait, azt, aki kilép házam ajtaján, (…) odaadom az Úrnak.” Eddig minden rendben. Ugyanezt a felajánlást megteszi Hanna is. A születendő gyermeket, ha lesz, odaadja az Úrnak. Isten meghallgatja a kérést, Sámuel pedig az Úré lesz. De Jefte folytatja: „(…) és feláldozom egészen elégő áldozatként.” Uffa. 

Mert az első, aki kilép az ajtón, Jefte lánya. Az egyetlen gyermeke. Azért jön, hogy megünnepelje az édesapja győzelmét. Táncolva, kézidobbal érkezik, biztosan énekel is. Büszke az apukájára, aki kitaszítottból ünnepelt hőssé vált. De milyen áron? 

Jefte ráadásul nem is kíméli. A lányra hárítja a felelősséget, és elmondja, hogy a viselkedésével a lány milyen fájdalmat okozott neki.

Pedig a lány csak ünnepelni akart. Azt sem tudja, milyen esküt tett az apja. Mégis, mintha ő lenne a hibás, amiért az apja nem volt képes idejében befogni a száját. 

Egyszerűen lekerekíthető tanulság lenne, ha azt mondanám, édesapaként oda kell figyelnünk a szavainkra, mert „a szó veszélyes fegyver” a gyermekeink életére nézve. És ez igaz még akkor is, ha Jefte története egy egészen szélsőséges példája az említett tanulságnak. De ennél messzebb merészkednék. 

Azt gondolom, a történet jól elhelyezett utalásai arra figyelmeztetnek, hogy Jefte egyszerűen nem volt tisztában saját magával. Mert

a történet nem csak a kimondott szavakról szól, hanem minden olyan jellemhibáról, amiről nem vagyunk hajlandók tudomást venni, vagy amiket nem tartunk súlyosnak, mivel a mi hibáink.

Apaként, ha a gyermekeim a legjobbat érdemlik, be kell látnom, hogy én még nem vagyok az. Van, létezik, lehet jobb verzióm a jelenleginél. Tudnom kell, hol vannak a hiányosságaim, és dolgoznom kell rajtuk, mert ezek következményeit nem én fogom elszenvedni. Én egész jól együtt élek velük. Ezek a hibák azokat fogják bántani, akiknek a legjobbat akarom.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 2-i számában jelent meg.