Most a kitartás is vizsgatárgy – Szakmai gyakorlat háború idején

Február 24-én hajnalban Oroszország támadást indított Ukrajna ellen. Ugyanezen a napon nyílt napot tartottak a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Szakgimnáziumában. A beregszászi oktatási intézmény „csalogató” rendezvényén maguk a diákok mutatták be az iskolájukat, ahol magyar nyelvű képzés folyik az óvodapedagógia, a szociális munka, az alkalmazott matematika, a turizmus és a számvitel szakon. A tanulók beszéltek a nyelvoktatásról, az érettségi és szakképesítés megszerzését egyaránt lehetővé tevő képzésről, alma materük hagyományairól, s némi elfogultsággal a közösségeikről is – „mindig a szocos osztály a legösszetartóbb” –; beszéltek mindenről az érdeklődő közönségnek. Amely egyetlen főből állt.

Attól a naptól sok fiatal számára a jövőt már nem az iskolaválasztás kérdése határozta meg: rengeteg családnak otthona elhagyásáról kellett döntenie. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Szakgimnáziumának szociális munka szakos végzős osztályába tizennyolc diák jár, közülük nyolcan a háború első napjaiban elhagyták Ukrajnát a családjukkal. Köztük Pap Evelin is. „Ez itten húsz év munkája három bőröndben, ihatunk rá hideg vizet” – idézi fel a lány édesapjának a kárpátaljai Zápszonyból való induláskor mondott szavait. Osztálytársa, Fülöp Attila a háború tizenharmadik napjáig várt, aztán édesapja és hadköteles korú bátyja után ő is Magyarországra jött – ám két hét után mégis visszatért édesanyjához a falujukba, Tiszabökényre.

A megelőző két hét kényszerszünet után március 14-étől az ukrán kormány rendelete értelmében online formában folytatódott a tanév. A szakgimnáziumi végzősök számára azonban más megoldást kellett találni, az utolsó félév ugyanis számukra szakmai gyakorlatból áll.

Minden, nyílt napokon elhangzó méltató jelzőnél többet mond az iskola szelleméről, hogy a tanárok a szakma formaszerű megszerzésével egyformán fontosnak – ha nem fontosabbnak – tartották, hogy a gyerekek ezt a nehéz időszakot közösségben, egymás támogató közelségében tölthessék. Ezért a gyerekek osztályfőnökének, Gogola Istvánnak kérésére, a Szuverén Máltai Lovagrend és a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat közvetítésével a szociális munka szakos végzős osztály Magyarországra menekült tagjai csoportosan, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Közép-Magyarországi Régiójának intézményeiben teljesíthették a szakképesítő oklevél megszerzéséhez szükséges gyakorlatot. Az Attilával időközben kilencfősre bővült csapat április közepétől öt hétig hetente más máltai intézményben segítette – egyúttal tanulta is – a különböző szociális gondozási feladatokat. A spanyol nagykövet asszony, Anunciada Fernández de Cordova segítségével a budapesti Eurostars Budapest Center hotelben kaptak szállást és ellátást, a máltai szervezet részéről pedig Dévényi Dalma és Szabó Tamás koordinálták a 17-18 éves fiatalok mindennapjait.

A kilenc fiatal egymást váltva vett részt a Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régióbeli intézményeinek munkájában. Jártak a fogyatékos emberekről gondoskodó gödi és monori intézményekben, a Kelta utcai és a Szatmár utcai családok átmeneti otthonában, két máltai játszótéren, a Miklós utcai hajléktalanellátó központban, a pátyi idősotthonban, az ukrajnai menekült családoknak szállást nyújtó Rimaszombati úti ideiglenes befogadóhelyen és a BOK csarnokban is. A fiatalok a beosztásukat a máltai koordinátoroktól kapott támpontok alapján maguk készítették el úgy, hogy mindenki szerezhessen tapasztalatot mindegyik területen. „Sokat vigyáztunk gyerekekre a játszótereken, társasjátékokat tanítottunk nekik, sőt tanultunk is tőlük, játszottunk velük a csáóban (családok átmeneti otthona – a szerk.) is. Falat is festettünk, máshol pakolni segítettünk. A máltai szakemberek mindenhol körbevezettek, elmondták, milyen esetekkel találkoznak, milyen szükségletű emberről hogyan gondoskodnak, milyen adminisztrációs feladatokat végeznek. Otthon nem jutottunk volna el ilyen intézményekbe.”

Pap Evelin a máltaiaknál töltött idő legnagyobb ajándékának azt tartja, hogy egy biztos pontot és szeretetet kaphattak – egymástól is. Erre nem csak a saját életkörülményeik, de néha a megtapasztalt szakmai kihívások miatt is szükség volt. A súlyosan és halmozottan fogyatékos embereknek otthont adó gödi Gondviselés Házában tett látogatás és a BOK csarnokbeli szolgálat megrendítette a lányt. „Sokszor nehezen viseltem, amilyen sorsokat láttam, hallottam. A fogyatékosotthonban félelmet, sajnálatot éreztem, meg valamiféle bűntudatot is, amit nem tudok megmagyarázni.

A BOK csarnok brutális volt. Aznap este negyed tizenkettőkor befutott egyszerre száznegyvenhét menekülő ember. Mindenkinek adtunk enni-inni, készítettünk csomagokat, meghallgattuk a történeteiket, amik a miénket is eszünkbe juttatták.

Jött például egy nagymama és egy kerekesszékes édesanya, két gyerekkel és egy kutyával. Fél órát tudtak csak pihenni, majd indultak tovább Németországba. Bele sem mertem gondolni, min mehettek keresztül, több ezer kilométeren át így, tömegközlekedéssel… pedig nekem is nagyon nehéz volt elindulni az udvarunkról” – idézi fel Evelin. A lány szerint bár mindez összeszorította a szívüket,

a legfontosabb célja mégis mindenkinek az maradt, hogy segítsen, ahogyan csak tud, hogy mindenképpen megtalálja azt az egy szót, cselekedetet, ami az elesett embert boldogabbá teszi.

A gondolatok közül, így a beszélgetésből is nehezen kopnak a háborús utalások. Attila és Evelin azonban finom derűvel idézik fel a nem mindennapi szakmai gyakorlat felszabadult pillanatait, kisebb-nagyobb kulturális felfedezéseiket. A máltai főzőversenyen elért harmadik helyezésükkel kezdik: a dobogót érő borscsleves főszakácsa éppen Evelin volt. Erről az otthoni húsvétokra terelődik a szó, amelyek kissé mások, mint az idei volt, amelyet Budapesten töltöttek. „Irtó bőséges az étel otthon, nem tudjuk le egy sonkával. Hatféle süteménynél kezdődik a menü. Nálunk még van locsolkodás és rokonlátogatás is, a nyuszi viszont nem szokás, csak mostanában kezd terjedni.”

Annyira más a nyelvhasználat is. Kérdezték a Keltában, mit ebédeltünk: azt nem mondhattam, hogy bulecskát, mert itt nem értik, de a zsömle szó meg nem jutott eszembe. Jól nézhettem ki, ahogy azon töröm a fejem, mit ettem tíz perce.”

„Meg mi például nem ilyen lágyan mondjuk, hogy »jó«. Hanem rendesen, valahogy hangsúlyosabban, hogy »jjaó« legyen.”

„Segíteni bárkinek, akinek szüksége van rá” – így érti a szociális munka fogalmát Attila, aki úgy érzi, elsősorban nem újdonságokat tanult az öt hét alatt, hanem a meglévő tudása mélyült el. Mint mondja: az együttérzést benne mindig kíváncsiság is kíséri („Mindent meg akarok érteni”). Ám míg más témákban órákig kutakodik az interneten, az emberek „felfedezésében” mindig tart egy határt. „A megismerés és a személyeskedés nem ugyanaz” – mondja eltökélten. Amikor azonban egy osztálytársa a szálláson épp az édesanyjával beszélt telefonon, s az asszony a vonalban azt mondta nekik, hogy „talán ott, Budapesten látjátok egymást utoljára”, Attila védtelen maradt a rátörő szomorúsággal szemben. „Akkor elfogytam.”

A háború árnyékában az összetartás napi szükségletté, a kitartás pedig „vizsgatárggyá” változik.

„Szerteágazik a figyelmed, mert koncentrálsz arra, hogy tanulj, de közben az kattog a gondolataidban, hogy mi van otthon. És hogy közben megmaradsz: igazából ez a kitartás” – mondja Evelin. Attila is hasonló küzdelmekről számol be: „A tanulással nincs gondom, mert közben csak a feladatra összpontosítok, de ha abbahagyom, bezúdul a fejembe minden más. Messengeren zaklatnak mindennap, hogy mi újság, hogy vagyok, és én folyamatosan írom, hogy minden jó, minden rendben, a háborúnak pedig hamarosan vége lesz.

Addig-addig mondogattam mindenkinek, hogy hamarosan vége lesz, hogy én is elhittem. Az az igazság, hogy kicsit megkönnyebbültem ettől a hazugságtól. Pedig tudtam, hogy hazugság.”

A szakmai gyakorlat május 27-én véget ért, a kilenc fiatal külön-külön, a maga útján tér haza vagy Kárpátaljára, vagy a Magyarországon lévő családjához. Többen közülük magyarországi felsőoktatási intézményekbe felvételiztek, Attila például az ELTE pszichológia szakát jelölte meg, Evelin pedig szintén az ELTÉ-n szlavisztikával foglalkozna szívesen.

Hogy a további sorsuk miként alakul – nem tudhatja senki. Annyi bizonyos, hogy a tőlük tanultakban, miszerint „mindig a szocos osztály a legösszetartóbb”, nincs okunk kételkedni. Ahogyan abban sem, hogy aki csak találkozik velük, annak biztosan több árnyalattal hangsúlyosabb lesz a jó az életében.

Szöveg: Király Eszter

Fotó: Kovács Bence

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír