Nagy bajban ne legyünk kicsinyesek – Interjú Pál Ferivel a járványról és lehetőségeinkről

Nézőpont – 2020. május 3., vasárnap | 20:59

Pál Ferit, az angyalföldi Szent Mihály-templom papját, mentálhigiénés szakembert kérdeztük a koronavírus okozta járványról, a lehetőségeinkről, és arról, hogy mit tehetünk.

– Hogyan látod ezt a mostani helyzetet? Nevezhetjük válságnak?

– A válsághoz általában az kapcsolódik, hogy elégtelennek bizonyulnak a szokványos megoldási módok, rutinok. Most olyan magatartásformákat szükséges előtérbe helyeznünk, amelyekről sokunknak nem volt vagy kevesebb a tapasztalata, ráadásul a döntéshozók sem éltek még át ilyesmit. Egy válságban legtöbbször létrejön az érzelmi, tudati beszűkültség. Ezt most is tapasztalhatjuk. Eltűnik vagy töredezetté válik a jövőkép, bizonytalanná válunk és ezért keresünk kapaszkodókat. Esetleg túlságosan a jelenre fókuszálunk.

A válságban lévő ember számára azok a személyek lesznek fontosak, akik számára segítséget nyújthatnak, és elveszítheti a kapcsolatot azokkal, akik segítségre szorulnak.

Ha valaki ilyenkor önzőnek tűnik, valójában nem feltétlen az, mert a krízis miatt nem tud úgy mérlegelni, mint más esetben.

Ráadásul vannak olyanok is, akik a nehéz időkben hatékonyabban működnek, mint egyébként.

– Mi az, amit leggyorsabban megtehetünk?

– Érdemes meghatároznunk, hogy mi minden segíti a stabilizációnkat. Ha pedig ezeket megtaláltuk, érdemes nem pótcselekvésként tekinteni rájuk, hanem a lelkünk életképességének tartani, mégha nem is tűnnek túl logikusnak.

– Megosztanál egy-két önstabilizáló technikát?

– Kisgyerekeket vizsgálva állapították meg, hogyha magukra maradnak és félnek, sokan elkezdenek énekelni. Ez egy ősi önstabilizáló technika.

Van, akinek az esik jól, hogy beül a kádba fél órára a finom meleg vízbe. Van, aki szeret bekucorodni az ágyába és ott magzatpózban elaludni.

Ezek nem a lustaság vagy pótcselekvés tünetei, hanem önstabilizáló technikák. A tudatosságnak abban van nagy szerepe, hogy eldönthetjük, nem akarunk mások megkárosítása vagy fenyegetése révén jobban érezni magunkat.

– Van sorrendje az önstabilizációnak, hol van a helye az önmagunkra és a másikra való gondolásnak?

– Amikor vízi cserkészkedtem, megtanultuk azt, hogy mit kell tennünk, ha felborul a kajak vagy a kenu. Az első, hogy helyezd magad biztonságba. Ha ez sikerült, nézd meg, hogy hogyan segíthetsz másoknak. A következő hogy keressük meg az evezőt. Vagyis azt az eszközt, ami a leginkább a segítségünkre lehet. Ezután keressük meg a hajót, amit szintén érthetünk átvitt értelemben is. Végül szedjük össze a holminkat. Ez egy használható modell, éppen nehéz helyzetekre kidolgozva.

– Rég töltöttek ilyen hosszú időt együtt összezárva a családtagok otthonaikban. Mire kell figyelnünk?

– A szakirodalom azt mondja, hogy a legtöbb ember nem akkor változtat és változik, amikor szükséges vagy itt van az ideje, hanem amikor egy külső erő erre kényszeríti, vagy ha a belső szenvedés nyomása elég nagy. Sokaknál most mind a két tényező megjelent. 

A változás felől nézve lehetőségünk van arra, hogy az életünket jó irányba mozdítsuk.

Nem részvét nélkül mondom, de most átgondolhatjuk, hogy milyen irányban érdemes változnunk és változtatnunk. A körülmények ne határozzanak meg mindent. Föltehetünk magunknak a kérdéseket: milyenné szeretnék alakulni, mi az, amit fölfedeztem, mit éltem át, mi mélyült el bennem? Főképpen pedig mi növelte bennem az életet és mi nem? Mi jelentett áldást és mi nem?

Nagyon fontos, hogy ezeket a felismeréseinket ne engedjük el. A válság véget fog érni, létrejön majd egy új egyensúly. Egy vagy két év múlva sokan a mostani nehézségekben felismert értékeket szem elől fogják téveszteni. De mindig lesznek olyanok is, akik nem engedik többé kicsúszni a kezükből azt, amit már egyszer megragadtak vagy ami a szívüket megérintette.

– Anselm Grün bencés szerzetes a járvány elején azt a frappáns tanácsot mondta: védem magam, hogy téged védjelek. Könnyű ezt elfogadni?

– Elfogadni könnyű, de megvalósítani nehezebb. Az a nagy kérdés, hogy a válság okozta beszűkült állapotból milyen gyorsan és hogyan tudok kikászálódni.

– A magamért érzett félelmem és a másikért érzett aggodalom között mi a kapcsolat?

– A számunkra fontos személyek az önazonosságunk részeivé lesznek. Tehát az önazonosságunknak társas jellege is van. A másokért való aggodalmunkban mi is benne vagyunk. Ezért egy külön feladat, kihívás úgy cselekednünk másokért, hogy az valóban az ő javukat szolgálja, ne csak a mi komfortérzetünket növelje.

Ha valaki képes magára találni, előhívni az erőforrásait, és Istenre támaszkodva képes másokon segíteni, az a legjobb, mert akkor ő másokért cselekedve eljut a saját egyensúlyához is.

Az a tapasztalat, hogy ez nem mindig sikerül. Ilyenkor felszabadító lehet azt elismerni, hogy vannak időszakok, amikor valamit azért is kell magunkért megtennünk, hogy később felszínre kerülhessenek azok a tényezők, amik ismét a másokhoz fordulást mozdítják elő.

– Ezt a helyzetet most túlélni kell vagy megélni?

– Ha valaki olyan mélyre zuhan, hogy a túléléséért küzd, akkor annak abban kellene segítenünk, hogy élje is túl. Az emberi természet része, hogy bizonyos időszakokban, vagy helyzetekben semmi másra nincs erőnk, csak a túlélésre. Amennyiben valakinek segítünk a túlélésben, akkor ő később a megéléshez is eljuthat.

– Ez most a meghallgatás vagy a tanácsadás időszaka?

– A szakemberek tudják, hogy krízishelyzetben miként érdemes kommunikálnunk. Az első hogy törekedjünk önmagunk, a helyzet, a környezetünk és a másik ember megértésére.

Megértővé akkor válunk, ha a másik ember igazságát, tapasztalatát önmagunk igazságaként, lehetséges tapasztalataként ismerjük el. Lehet, hogy én mást tartok célravezetőnek vagy igaznak, de amit te mondasz, az nem idegen tőlem, el tudok olyan helyzetet képzelni, aminek kapcsán én is úgy látnám vagy élném át, ahogy te.

Ennek azért van jelentősége, mert az az ember, aki megérti, hogy mi történik vele, a kapcsolataiban, a konfliktusaiban, az ezzel együtt az emberi méltóságáért is cselekszik. Elsősorban tehát nem tanácsokat kell adnunk, hanem hozzájárulni, hogy a másik visszataláljon az emberi méltóságának a meggyőződéséhez. Ebben segíthet, ha hasznos információkat adunk és akár vele együtt hordozzuk az igazság terhét.

A második az érzelmi összetartozás megélése és kifejeződése. Ez több, mint együttérzés, mert ilyenkor tudatosan fektetek energiát abba, hogy átéljem azt a helyzetet, amiben a másik ember van. Megengedem magamnak, hogy átéljem azt, amit te élsz át, onnan lássak, ahonnan te látsz, sőt, onnan lássam magam és a helyzetet is, ahol te vagy. Ennek az a szépsége, hogy nem kell igazat adnom neked. Fenntarthatom azt, hogy nem értek veled egyet, de érzelmileg melletted vagyok. Gondolhatom azt, hogy ahogyan te látod, az túlzás, de például megértem, hogy a stressz már legyengítette az ellenálló képességet. Sokszor a segítség, amit adunk, azért nem hatékony, mert nélkülözi azt, hogy megértővé, és az érzelmi összetartozást megélővé és kifejezővé válnánk. Amikor én vagyok bajban, tudom, hogy mire van szükségem, de ha segítő helyzetben vagyok, elbizonytalanodhatok, hogy mit is kell lennem.

Ahhoz, hogy hatékony legyek, mernem kell néha rosszul is éreznem magam.

A következő a megbecsülés, a másik ember tisztelete. Beleértve a másik ember emberi méltóságának, személyvoltának tudatosítását a legnehezebb helyzetben is. A bezártság, a hosszú ideig tartó stressz, a munkanélküliség olyan állapotokat hozhatnak létre, amiben felerősödik az agresszió. Ilyenkor értelemszerűen már nem bánunk egymással jól. Ha felerősödik a konfliktus, akkor általában megjelenik a harag és a konfliktuspartner leértékelése. Az igazi problémát a másik ember lenézése, megvetése, kirekesztése, megszégyenítése fogja jelenteni. A szakemberek azt mondják, hogy a kapcsolatainkat egy idő után már nem a problémák teszik tönkre, hanem az, ahogyan a problémák idején egymással bántunk.

– Mi segítheti a megbecsülésünk fennmaradását?

– Például, ha tudatosítjuk magunkban, hogy ő is Isten gyermeke, hogy Jézus testvére vagy a Szentlélek temploma. Vagy ha előhívjuk magunkban azokat az élményeket, amik miatt régebben értékesnek láttuk őt. A másik ember mindig több, mint akivel itt és most nehézségem támadt.

A negyedik a biztonság és a biztonságérzet. Egyrészt, hogy megtaláljam a biztonságérzetemet, másrészt, hogy mellettem mások is biztonságban érezhessék magukat. Nem elég azt tudatosítani, hogy Isten üdvözíteni akar, az is fontos, hogy kidolgozzam azt az utat, hogy ez miként lehet élményszerű számomra. Hogy ne csak gondolat legyen, hanem szilárd talaj a lábam alatt.

– Hogyan lehet ezt megtenni?

– Ennek vannak egyszerű technikái: relaxáció, testmozgás, légző gyakorlatok, imagináció, autogén tréning. Ezekre a lakásban is lehetőségünk van. A legelemibb élettani változásokat a testünket használva tudjuk létrehozni.

– Spirituális területen mit tehetünk?

– Nagyon érdemes visszaemlékeznünk azokra a spirituális élményekre, amikor át is éltük azt, amit a hitünkben meg szoktunk vallani. Ha kimondom azt, hogy Isten szeret, vagy a gondomat viseli, lehet, hogy semmilyen változást nem idéz elő. De ha előhívom azt az élményemet, amikor ezt meg is éltem, akkor annak már lehet hatása.

Azonban nem elég csak fölidézni vagy rágondolni, hanem a légzés, testtartás szabályozásával magát az élményt szükséges újra átélnem.

Ez akkor lesz hatékony, ha megjelenik előttem a hely, a táj, a környezet, a hangok, színek, illatok – és akkor ismét benne vagyok a tapasztalásban. A tudatos emlékezés önmagában is meghozhatja a biztonságérzet megerősödését. Összefoglalva, hogy az életem nem a vírus, hanem Isten kezében van.

– Közösségben mit tehetünk?

–  Fontos, hogy legyen időnk magunkra, de másokra is, legyen helye és módja az együttlétnek, de az elvonulásnak is. Adjunk egymásnak teret, fizikailag is. Legalább egy kis sarkot. A lényeg, hogy a család többi tagja is tudja, hogy az az ő saját helye, ahol egyedül lehet. Jelentősége lehet annak is, hogy legyenek körülöttünk a saját kedves tárgyaink. Játszhatunk is egymással. A játék eltereli a figyelmünket a szorongásunkról, felidéz valamit a gyermeki világból, amikor nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy jól legyünk. Azt is mondhatom, hogy nagy bajban ne legyünk kicsinyesek.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla, Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember 2020. május 3-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria