Nagy szükség van a befogadásra, az eggyé válásra – Egy fokolarina üzenete Ukrajnából

(...) Még viszonylag keveset ismerek az országból, a nyelvet éppen csak hogy kezdem érteni és beszélni. De a népet nagyon gyorsan megszerettem... Az első pillanattól kezdve sok hasonlóságot fedeztem fel a magyar és az ukrán emberek lelkében. A vendégszeretetet, a kitartást, az üldöztetést, az elnyomásban való élet szenvedéseit, a szabadság szeretetét, az Istenbe vetett hitet; csak hogy néhányat említsek.

Ez az abszurd, értelmetlen háború a 21. században – és még hány ilyen zajlik a világon – rengeteg testi-lelki szenvedést fakaszt, és akkor még nem is szóltunk annak hosszú távú hatásairól. A megszállt, az elfoglalt vagy éppen a harcok színterévé vált területeken élő barátainktól érkező hírek végtelenül érzékenyen érintenek bennünket is. Egy ilyen helyzetben minden átértékelődik az emberben. (...) Sokszor felteszem a kérdést én is: mit tudok tenni? És sokszor elfog a tehetetlenség érzése. Ezekben a pillanatokban a válasz számomra maga Jézus a kereszten. Őbenne újra és újra megtalálom életem és hivatásom értelmét. Soha nem volt ennyire erős bennem a meggyőződés és a megtapasztalás, mint most, hogy a szeretetből átélt és felajánlott szenvedésnek értéke van, gyümölcsözik, és bármennyire abszurdnak tűnik, az egységre vezet.

Nagyböjt első vasárnapja van, amikor ezeket a sorokat írom, és a fülemben csengenek a püspök atya szavai: a háború 11. napját éljük… Mintha egy új időszámítás kezdődött volna. Itt, az ország nyugati részén – ahol befogadásra, régi-új családra találtunk, miután egy héttel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy eljövünk Kijevből – ukrán, magyar, szlovák ajkúak egy szívvel-lélekkel, mindennap megújult erővel és hittel imádkozunk és élünk a békéért. Jézus igéje: „Szüntelenül imádkozzatok”, amibe beletartozik minden érte végzett tevékenység is, a leghatékonyabb fegyver. Az itteni lelkipásztorok mindent megtesznek azért, hogy a keresztény közösségek hite élő és tanúságtevő maradjon. A tudat, hogy az egész világ egyként imádkozik a béke ajándékáért, és a konkrét imaalkalmak (...) nagyon nagy erőforrást jelentenek a terhek hordozásában.

Tudjuk, hogy orosz barátaink is velünk együtt szenvednek, mi pedig ővelük. Kapcsolatba léptünk az ottani fokolárokkal, beszéltünk is egymással, levelet váltottunk. Annak ellenére, hogy ez nekik akár veszélyes is lehet, biztosítottak minket arról, hogy egyek vagyunk a kölcsönös szeretetben és élünk egymásért. (...) nagy szükség van a párbeszéd kultúrájára, annak tanulására és gyakorlatozására. De mindenekelőtt a befogadásra, az eggyé válásra. Bárkivel beszélgetek itt helyben, mindenkinek a családjában vannak rokonok, barátok, akik háborús területeken élnek, közvetlenül is érintettek. Közben az itt maradt 18–60 éves férfiaknak nem alaptalan a félelme, hogy bármikor behívhatják őket. Mindezek ellenére sokan döntenek úgy, hogy az országban maradnak. Közben a menekültek száma egyre nő, vannak, akik csak megpihennek, vannak, akik maradnak.

Óriási szolidaritás tapasztalható helyi és nemzetközi szinten is. Sok nagylelkű felajánlás szállásban, szállításban, önkéntes munkában, segítő kezekben, anyagi támogatásban, természetbeni adományokban. Amire viszont nagyon nagy szükség van, hogy összekössük a szükségletet a felajánlással, hogy megtaláljuk a csatornákat arra, hogy az adományok eljussanak a rászorulókhoz. A szállítmányok érkeznek, de a bombázott városok messze vannak...

Mint minden háború, egyszer ez is befejeződik. Kérjük nagy hittel, hogy ez minél hamarabb megtörténjen! Amikor ez megtörténik, nem szeretnénk elfelejteni, hogy az imádság és az emberek melletti közelség nem érhet véget.

Molnár Katalin írása teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Új Város

Fotó: a szerző albumából

Magyar Kurír