Nem hagylak titeket árván – Kárpátalja új segédpüspökével beszélgettünk

Nézőpont – 2020. január 12., vasárnap | 19:50

Lucsok Péter Miklós OP püspökké szentelését magyar zarándokok, ukrajnai katolikusok és az egész domonkos közösség együtt ünnepelte a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegyével. A magyar gyökerű szerzetes Szlovákiában, Lengyelországban, Ukrajnában és Oroszországban tanult és szolgált, s küldetése a fiatalok, a családok és a rászorulók közé vitte. Ki is ez a sokak által ünnepelt fiatalember?

– 2019. november 11-én Ferenc pápa a Munkácsi Egyházmegye segédpüspökévé nevezte ki. Püspöki jelmondatának kulcsszava az irgalmasság. Pszichológiai tanulmányokat végzett, és a szenvedélybetegek, hozzátartozóik, valamint a szükséget szenvedők között szolgált. Mivel segíthetjük ma leginkább őket? 

– Az ember arra vágyik, hogy elfogadják és szeressék. Szomjazik a kapcsolatra. Jézus is tudta ezt, hiszen az utolsó vacsorán azzal biztatta tanítványait: „nem hagylak titeket árván”. Az embernek szüksége van arra, hogy szeretettel elfogadják olyannak, amilyen. Ez visszahat rá, és erősíti az önelfogadását. Szeretném megérteni az ember magányát, és megteremteni azt a kapcsolatot, amelyben megérzi az elfogadást. Sok éven át tanultam pszichoterápiát és gyakoroltam a lelkivezetést. Megértettem, hogy a megsebzett embernek segíteni hosszú távú kapcsolattal lehet. Jézus nem csak arra választotta ki a tanítványait, hogy egy tanítást átadjon nekik. Kiválasztotta őket, és három éven át együtt volt velük. Gondoljunk bele, mit jelent a szeretett ember mellett lenni három éven át. Nemcsak mondani kell valamit, hanem kapcsolatot teremteni, és benne maradni ebben a kapcsolatban. Én is ezt éltem meg. Sebeket hordoztam, amelyeket Krisztusnak kellett begyógyítania. Ő ezt olyan embereken keresztül tudja megtenni, akik elfogadnak a sebeimmel együtt. Az irgalmasság innen nézve tulajdonképpen életstílus.

– Fiatalok sokasága jött el a szentelésére, és vette körül Önt nagy szeretettel. Hogyan nyerte meg a bizalmukat?

– A kulcsot a fiatalok szívéhez az jelenti, ha hitelesek vagyunk, ha saját példát mutatunk fel, és nem sajnáljuk az időt a velük való együttlétre. Nem lehet elméletek mögé bújni. Fontos a tanítás, de úgy, hogy a saját tapasztalatomat adom át nekik: hogyan imádkozom, hogyan olvasom a Szentírást, hogyan bocsátottam meg az édesapámnak, hogyan szeretem a Jóistent – a saját példámról beszélek nekik. Tizenkilenc évesen tértem meg. Én nem abban nőttem fel, hogy elmegyek a templomba, mert kell; azért mentem, mert megtapasztaltam az élő Isten jelenlétét. Ebből a megtapasztalásból élek ma is, és ebből az élő kapcsolatból végzem a szolgálatokat.

– Tizenhárom éven át volt ifjúsági lelkipásztor. Milyen alkalmakon találkozott a fiatalokkal?

– Rendszeres programjaink voltak Lembergben és Szentpéterváron is. Hétfőnként előadást tartottam, amit mindig kérdések követtek, és az estét agapé zárta. Keddenként bibliai olvasmányélményeinket osztottuk meg egymással, csütörtökön imádkozni gyűltünk össze, vasárnap pedig szentmisére. Mindig kész voltam találkozni velük, naponta négyen-öten jártak hozzám lelkivezetésre, beszélgetésre. Ezekre az alkalmakra mindig készültem, tanultam, és amit megértettem, azt adtam át nekik. Nem barátként voltam közöttük, aki együtt sörözik velük, de nem is úgy, mint az apukájuk, hanem mint a papjuk, aki a lelki dolgaikban, a nehézségeikben és az örömeikben mellettük áll. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, s menet közben meg kellett értenem, mennyire legyek, lehetek közel hozzájuk. Szerzetesként, cölibátusban élő személyként számomra a lelkiéletem a legfontosabb, ez áll az első helyen. Egészen más kapcsolatokban él az, akinek családja, gyereke van. Mi, szerzetesek esténként hazajövünk, pihenünk, elmélkedünk, imádkozunk, magunkban vagyunk a Jóistennel, bizonyos értelemben magányban, s átdolgozunk a lelkünkben mindent, amit magunkban hordozunk. Felkészülünk arra, hogy mindezt át tudjuk adni az embereknek apostoli életünkben. A lelkiéletünk után második helyen a szerzetesi és a papi közösség megélése következik, s csak azután jön a többi.

– Milyen saját szabályok szerint éli a lelkiéletét?

– Reggel egy-másfél órás imával kezdek, erre építem a napomat. Ilyenkor átimádkozom a várható feladatokat, így ismerem fel, mitévő legyek. A pszichoterápia megtanított arra, milyen fontos, hogy a test, a szellem és a lélek harmóniában legyen. Figyelek ennek a háromnak az egységére. Például rendszeresen futok, és közben imádkozom, de pihenek is. Ha mélyebben megértjük a szellem és test működését, a lélek is jobban feltárul. A szellem egészségére alapozódik a lélek, így tud az ember megerősödni, előre lépni.

– Tizenkilenc évesen tért meg, és húsz évesen már belépett a domonkosok közösségébe. Mindez a szabad vallásgyakorlás első éveiben történt. Hogyan ismerte meg a domonkos szerzeteseket?

– Amikor a Szovjetunió szétesett, Dióssi Kornél domonkos atya az elsők között érkezett Munkácsra. Ő adta a kezembe a Szentírást, ő készített fel az életgyónásra, az elsőáldozásra. Később más domonkosokat is megismertem, köztük Mészáros Domonkost és Melo L’udovít szlovákiai magyar atyát. Sokat beszélgettünk, láttam az életüket, és vágytam arra, hogy én is így éljek. Éreztem Jézus vonzását, közelebb akartam lenni hozzá. Megérintett Szent Ferenc életrajza, aztán Szent Domonkosé még inkább. Arról olvastam nála, hogy az igazság szabaddá tesz. Az embereknek, akik elveszett állapotban éltek, az igazság adott világosságot. Én is így voltam. Kerestem az igazságot, az élet értelmét. És amikor elolvastam az evangéliumot, világosság támadt bennem. Megértettem magamat és a világot, a hivatásomat és a nehézségek gyökerét. A nagy bumm pillanata volt ez az én tizenkilenc éves, fiatal életemben.

– Mit jelentett egy tizenkilenc éves fiatal számára az igazság?

– 1974-ben születtem, a kommunizmus idején nőttem fel, ezért már tizenkilenc évesen is nagyon érett voltam. Nekünk nem adatott játékos gyerekkor, már egészen korán komoly egzisztenciális nehézségekkel néztünk szembe. Az oktatás szétesett, nem láttuk a jövőt. A kommunizmus megbukott, és a lelki alapok nagyon gyengék voltak. A szülők, akik elfogadták a fennálló rendszert és a materializmust, valahogy maguknak éltek. Mi, fiatalok nagyon elveszettek voltunk, és kerestük az élet értelmét. Én is sokfelé próbálkoztam. Így kaptam kézbe az evangéliumot, és felsóhajtottam: Végre! Megvan! Később a filozófia, a pszichológia és más vallások tanulmányozása tovább erősített abban, hogy a Jézusban megismert igazságban a teljesség van jelen.

– Húszévesen kezdte meg domonkos életét, Közép- és Kelet-Európa országaiban tanult és szolgált. Hogyan haladt ezen az úton?

– A posztulátus Munkácson töltött fél éve után a szlovákiai noviciátusba kerültem. Ukrajnaiként jelentkeztem, mert később vissza akartam jönni a szülőföldemre. Ukrajnában a domonkosok keresték, hová küldjék képzésre a fiatalokat, így kerültem Szlovákiába. Abban az időben a domonkos formáció Magyarországon gyenge volt. Soknyelvű családból származom, így könnyű volt beilleszkednem az új környezetbe. Az anyanyelvem a magyar, a családom is magyarul beszélt, míg az utcánkban élők többsége ruszinul – ez az ukrán kárpátaljai dialektusa. Ukrán iskolába jártam, az orosz pedig kötelező nyelv volt, így mindegyiket beszéltem. A rendben a breviáriumot szlovákul imádkoztuk, gyorsan megtanultam azt is. A családból eleve hoztam magammal a nyitottságot a Kárpátalján élő nemzetiségek iránt. A képzésem idején még Szlovákiában is kereste a domonkos rend az identitását, mert a kommunista időszakban ott sem működhetett. Egy idő után átkértem magam Lengyelországba. Ott nem volt szakadás, csaknem 800 éven át folyamatosan fennmaradhatott a domonkos szerzetesi tradíció. Két évre Varsóba, majd négyre Krakkóba kerültem. Közben egy évig gyakorlatot teljesítettem Munkácson. 2003-ban küldtek Szentpétervárra, ahol hét éven át szolgáltam ifjúsági lelkipásztorként. Ott ismerkedtem meg a szenvedélybetegek – főként alkoholisták – gyermekeinek, hozzátartozóinak lelkigondozásával.

– Betekintést nyert valamennyi olyan ország életébe, amely szorosan kapcsolódik Kárpátalja helyzetéhez, történetéhez. Meglátása szerint hogyan lehet a leginkább szolgálni a jövőt ebben a térségben?

– Valamennyi országban megtaláltam a helyem, mert mindenütt az embert láttam azokban, akikkel kapcsolatba kerültem. Ugyanaz az Istentől kapott halhatatlan lélek él bennünk. Erre épül a családunk és a nemzetünk története. Nekem megadatott a kegyelem, hogy mély lelki szinten tudok kommunikálni az emberekkel. Ez nem jelenti azt, hogy ne láttam volna Szlovákiában a szlovák–magyar, Lengyelországban az orosz–lengyel, Oroszországban az ukrán–orosz vagy Lembergben az ukrán–lengyel ellentéteket. Sokan hordozzák magukban ezeket a történelmi sebeket, és emiatt nehéz jó emberi kapcsolatokat teremteni. De ezt látva is mindenütt az egységre törekedtem. Megkaptam Istentől azt az ajándékot, hogy képes vagyok egyesíteni, ami megosztott. Továbbra is ez a reményem. Kárpátalja sajátossága, hogy itt sok nemzetiség él együtt, ráadásul folyamatosan változott és ma is változik az egymáshoz viszonyított arányuk. A többség számaránya nő, a kisebbség tovább csökken. Az egység nagy áldás. Úgy gondolom, tudom, hogyan gyógyítsam azokat az embereket, akiket fájdalmas kérdések választanak el egymástól. Sokat munkálkodtam ezen.

– Az identitásunk fontos része a nemzethez tartozás, és ennek ápolása emberségünket erősíti.

– Gyakran nekem szegezik a kérdést: Ki vagy te? Magyar? Ukrán? Homo sovieticus? A családom történetével összefügg, hogy magam is soknemzetiségű vagyok. A szovjet időkben nőttem fel, ukrán állampolgár vagyok, és a magyar az anyanyelvem. Az Istentől kapott élet, az istengyermekség egyesíti ezt a sokféleséget. Nagy erőt és szabadságot ad nekem, hogy ukrán is, magyar is, német is, sváb is vagyok. Ha az egyiket elhanyagolom, az egész sántítani fog. Ez a sokféleség bennem van, de megvan benne az egység. Ajándékként és adottságként kell tekinteni erre. Itt és most, Munkácson kárpátaljai vagyok. Ukrajnában ukrán állampolgár, Magyarország, Románia, Szlovákia számára szomszéd, magyar gyökerekkel. Itt akarok dolgozni és növekedni, kárpátaljai emberként. Egyesíteni szeretném ezt a sokféleséget, ezt a gazdagságot.

– Hasonló ez ahhoz, ahogyan egy szülő szereti a gyermekeit, mindegyiket elfogadva olyannak, amilyen, és megadva neki a lehetőséget, hogy úgy fejlődjön, ahogy a legjobb neki?

– Igen, mindegyik nemzetiséget szeretem, és mindnek megvan a maga helye a szívemben. Szeretlek téged – mondja Isten az embernek. Különleges szeretettel, ami csak a tiéd. Ebben a sokféleségben mindegyik résznek különleges szeretet jut, ami csak az övé. Olyan országokban éltem, ahol a nemzetek viszonyát nagyon megterhelte a múlt, de a közösségekben sokan éltek és élnek hiteles, mély lelkiéletet. Erre alapoztuk a kapcsolatunkat. Természetesen adódtak nehézségek, nem egyszer éltem meg, hogy testvérek nem tudtak megbirkózni ezzel az antagonizmussal. Lelkükben hordozzák ezeket a sebeket. És megértettem, ez abból fakad, hogy még nem tudtak mélyen megbocsátani a másiknak. Mert az az ember, aki mélyebb szinten megéli az istenkapcsolatát, eljut a kiengesztelődésre, ahogyan én is. Tanulmányoztam a családom múltját, éreztem a sebeket, ahova be kellett engednem a gyógyítást, s így lassan megszületett bennem a megértés békéje.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. január 12-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria